Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Leginkább az, hogy meg tudom írni. Viccet félretéve, nagyon komoly tapasztalat volt, hogy volt egy témám, volt egy ötlet, ami nem engedett volna még akkor sem, ha fel is adtam volna néha. Minden írónak – és különösen a kezdő íróknak – a munka és a család mellett kell megtalálni azt a szűk időt és főleg energiát, amikor az alkotással tud foglalkozni. Az alkotás pedig gyakran nem úgy néz ki, ahogy azt a lángoló lelkületben szerelmes verseket gyártó tinédzserek, magyarán, ahogy én is elképzeltem. Minden könyv mögött nemcsak ihlet, nemcsak kreatív ötletek vannak, hanem kínkeservesen megírt mondatok, rengeteg tépelődés is, hogy jó-e az, amit az ember éppen ír. Örülök, hogy az eddigi visszajelzések alapján az olvasók is úgy látják, hogy Nagyapám című könyvem esetében jó lett.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Nagyon régóta szerettem volna megírni családom történetét.
Ahogy itt, Közép-Európában sok család számára, úgy a mi családunk számára is úgy tűnhetett, az élet mintha egy történet szereplőivé tett volna minket. Van, amelyik család kis privát története egy lányregény, van, akiké egy fejlődésregény, van akiké egy krimi vagy neadjisten horror.
És hiába foglalkoztatott hosszú évekig a téma, a kezdőlökést mégis saját életem egy krízise hozta el. A könyv első mikrotörténeteit egyfajta kreatív terápiaként kezdtem el írni. Bár az írás folyamán voltak részek, amelyek nem kerültek bele a könyvbe, ezt a pár kis történetet nem tudtam elengedni, azok bár átdolgozva, de bekerültek a megjelent kötetbe. Mivel szinte automatikus írásként foglalkoztam eleinte a szöveggel, csak idővel vettem észre, hogy mindegyik történet nagyapámról szól. Mintha ő akarta volna megíratni velem a saját történetét – ami persze marketinges szempontból jól hangzik, csak hát nem igaz. Mert ezek leginkább az én történeteim. És csak később kezdett el foglalkoztatni az a dilemma, ami aztán a könyv fő témáját adta: hogyan lehet elmesélni egy történetet, amit nem ismerünk, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy „igaz” történet, vagy az mind csak a mesélő agyszüleménye?
Mit vártál az első könyvedtől?
Hogy megjelenjen, és legyenek olvasói, olyan olvasói, akiket nem ismerek. Remélem családom és barátaim nem veszik sértésnek, de az ismeretlen olvasóktól érkező visszajelzések a legfontosabbak számomra. Biztos lehetek benne, hogy őket semmilyen meglévő szimpátia nem befolyásolja.
Az, hogy a Margó-díj első tíz jelöltje közé bekerültem, nekem már önmagában egy nagy elismerés. Erre annak idején, amikor elküldtem a kéziratot a kiadónak, még csak nem is gondoltam.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Nem nagyon szeretem most már kinyitni, mert folyton változtatnék rajta. Azt hiszem, én olyan író vagyok, aki valahol mélyen soha nem fejezi be a könyvét. Mindig hozzáírnék, elvennék belőle, javítanék rajta. Elárulom egy titkomat a Könyves Magazin olvasóinak: néha a könyvbemutatókon felolvasás közben is változtatok rajta, így aki hallgatja, nem teljesen azt fogja olvasni, mint amit hallott.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Legelőször feleségemnek. Az ő véleményére figyeltem a legjobban. Valószínűleg a szerelem tehette, de neki mindig tetszett, amiket írtam. Na persze segített is javítani rajta. Rajta kívül még Dicső Zsoltot említem meg, aki a szekszárdi Pad folyóirat szerkesztője. Az ő véleménye volt az, amelyik az egyik holtponton túllendített.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Két emlékezetes reakció volt. Az egyik, ha jól emlékszem a pécsi könyvbemutatón történt, amikor egy teljesen ismeretlen olvasó dedikáltatta velem a könyvet. Elmondta, hogy ez a történet mintha a saját családjának a története lenne, és annyira magáénak érzi, hogy elhatározta, hogy ő is megírja a családjának a történetét. Nem azért, hogy kiadják, hanem mert úgy érzi, meg kell írnia.
A másik édesapám volt, aki miután elolvasta a kéziratot, azt mondta, hogy nem rossz, de azért nagyapám nem szexelt ennyit. Azt nem tudom, ezt honnan gondolja.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
A kötelezőek (például a Tüskevár), amik szörnyű élmények voltak, majd az Egri csillagok, amit kisfiúként kétszer is végigolvastam, a csatás jeleneteket négyszer. De az első regény, ami igazán megfogott, Camustől A pestis volt, majd később az Ottliktól az Iskola a határon. Ez a két könyv a mai napig annyira fontos számomra, hogy időről időre előveszem őket. Sőt, még a regényembe is beleszőttem egy-egy részletet belőlük.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Kezdő egyetemista voltam, és azt gondoltam valamennyi versemről, hogy ez maga a nagybetűs költészet, így elküldtem Várady Szabolcsnak a Holmiba. Aki persze visszautasította őket, de mindezt egy alapos, egy oldalas véleményben tette. Megdöbbentem, és egyáltalán nem bántam, hálás voltam neki, hogy ennyit foglalkozott a szövegeimmel.
Azt hiszem, valójában akkor kezdtem el megtanulni írni.
Ennyire alapos véleményt azóta sem kaptam sehonnan.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Az egyik Umberto Ecotól A rózsa neve. Számomra tökéletes könyv, nemcsak első kötetnek, de sokadik kötetnek is irigyelnivaló. De mondhatnám Totth Benedektől a Holtversenyt is, rég olvastam annyira érdekes, új, izgalmas szöveget, mint ezt az amúgy Margó-díjas könyvet.
