Galaxisok: Mit jelent a tökéletesség?

Volt-e emlékezetes olvasmányélményetek idén?

Szabó Benedek: Rajongok a huszadik századi amerikai novellistákért, de bevallom, csak idén olvastam először Raymond Carver What We Talk About When We Talk About Love című kötetét, és túlzás nélkül mondhatom, hogy ledöntött a lábamról ez a szikár, minimalista próza, ami egy-egy félmondattal skiccel fel teljes világokat. Ha Cheever az utolsó bekezdések mestere, akkor Carver az első mondatoké: „A man without hands came to the door to sell me a photograph of my house” – csodálatos. Nem sokkal később újraolvastam Ursula Le Guin The Dispossessed című regényét; olyan mű ez, ami minden egyes alkalommal elárul magáról egy újabb titkot. Szerintem minden idők egyik legfontosabb és legszebb sci-fije, tele kultúrantropológiával, politikával és humanizmussal – nagy kár, hogy az egyetlen magyar kiadás borzalmas.

Sallai Laci: Vannak azok a könyvek, amik nagyon jó pillanatban találják el az embert, és talán máskor nem is gyakorolnának rá akkora hatást. Pár héttel ezelőtt olvastam Italo Calvinótól a Marcovaldo, ​avagy a városi évszakokat, ami kifejezetten ilyen volt. A novellák főszereplője, Marcovaldo néha olyan, mintha Švejk nagyon távoli rokona lenne, és ahogyan Švejknél sem egyértelmű, hogy az őrület és a zsenialitás közötti skála melyik pontján helyezhető el igazából, úgy ez Marcovaldóra is igaz. Ő egy olyan kisember, aki kényszerűségből él a nagyvárosban, és folyamatosan keresi a menekülést onnan, a történetei pedig egyszerre szomorúak, meghatóak és viccesek.

Van-e olyan író és/vagy dalszerző, aki középiskolás korotok óta fontos nektek, akinek azóta is várjátok a friss megjelenéseit?

Sz.B.: Mivel nem igazán olvasok kortársakat – meggyőződésem, hogy a huszadik század irodalmi kincseinek felfedezésére egy élet sem lesz elég ‒, inkább dalszerzőt mondanék: a Clientele zenekar frontembere, Alasdair MacLean őszi fák sárga lombjain viaszként átcsorgó délutáni napfényről és hasonlókról szóló impresszionista dalszövegei egy elbeszélőnek is becsületére válnának, ráadásul a zene is nagyon szép, úgyhogy most is várom az új lemezt.

S.L.: Írók közül Garaczi László. Gimnazistaként olvastam egy részletet a Pompásan buszozunkból, így aztán a MetaXa volt az egyik kötet, amit megvettem az érettségire kapott könyvutalványból. Azóta is követem a pályáját, bár most egy kis lemaradásban vagyok, mert a Weszteget még nem olvastam, de nemsokára nekikezdek. Dalszerzőből több is van és a lemezmegjelenésekben jobban képben vagyok általában. Most Jeff Rosenstock jut eszembe, akit pont gimi végén ismertem meg a Bomb The Music Industry élén, és épp a napokban jelentette be a legújabb szólóalbumát.

Ha a világirodalom történetéből bárkit elhívhatnátok a Margófesztre, hogy megegyetek a zalai dombok között egy-egy tál dödöllét, akkor kit választanátok, és mi lenne az, amit feltétlenül szeretnétek megkérdezni tőle?

Sz.B.: Mivel az általam kedvelt férfi szerzők nagy része visszatekintve egy elviselhetetlen fráternek tűnik, valószínűleg Ursula Le Guint vagy Dorothy Parkert választnanám. Esetleg Truman Capote-t, mert ő biztosan rengeteget sztorizna. Kérdezni nem szeretnék, jobban szeretem hallgatni a történeteket.

S.L.: Karel Čapek szövegeit gyerekkorom óta olvasom, sokszor terápiás jelleggel is. Az utolsó, befejezetlenül maradt könyvéről, a Foltýn ​zeneszerző élete és munkásságáról biztosan kérdeznék párat.

Tegyük fel, hogy létezik egy fesztivál, ahol a ráadás előtt a frontemberek felolvasnak egy verset vagy egy prózarészletet. Ti kinek a művéből olvasnátok fel a rendezvény headlinereként?

Sz.B.: Felolvasnám John Cheever The Country Husband című novelláját, hogy megmutassam, mit jelent a tökéletesség, majd a felejthetetlen utolsó bekezdés után beszállna a zenekar.

S.L.: Karácsony Benő A megnyugvás ösvényein című regénye úgy ér véget, hogy a Napos oldalban megismert Felméri Kázmér egy olajfa alatt levelet ír a fiának. A mai napig meg tudnám mutatni a Lisznyai utcában azt a helyet, ahol várakozás közben befejeztem a könyvet, és arra is emlékszem, hogy utána percekig csak bámultam magam elé. Ezt az utolsó fejezetet szívesen felolvasnám, de ha nem lenne ennyi idő, akkor mondjuk Billy Collinstól választanám a Hóesés napot, vagy az Az a baj a költészettel című verset.

A verset nem kell slaggal verni, hogy megértsük

Tizenhat kötetből áll Billy Collins életműve, Kőrizs Imre fordításában jelent meg az Az a baj a költészettel címen egy nagyszabású válogatás, ami késéssel, de a hét könyve lett. Verseken keresztül igyekszünk utakat mutatni egy csodálatos életműhöz. 

Tovább olvasok

Melyik az a szövegetek, ami különösen közel került hozzátok az évek során, és van-e olyan sorotok, amit ma már másként írnátok meg, esetleg olykor másként is adtok elő?

Sz.B.: Kezdjük az utóbbival: viszonylag sok szövegemet érzem utólag gyengének, ezek egy része lustaságból, egy másik része életkori sajátosságokból fakad. Jellemzően már nem is szoktam előadni a szóban forgó dalokat. Mindig kontroll nélkül kísérleteztem, nem szabtam határt az ötleteimnek, ez számos remek dolgot eredményezett, ugyanakkor emiatt gyakran olyan dolgokat is átengedtem a szűrőn, amiket visszatekintve talán nem kellett volna. Szerencsére vannak sikerültebb darabok is; a hatodik lemez zenés novelláit nagyon szeretem, a Gyuri elmegy otthonról az egyik legjobb szöveg, amit életemben írtam; a korábbiak közül a Bergkamp szabad asszociációs gyerekkori emlékturnéjának töretlen lendülete még mindig meg tud lepni, a zongorás lemezünkről az Éter Thomas Pynchon-utalásokkal teletűzdelt éjszakai életképe is nagyon jó lett, és bár köztudottan nem vagyok a leghíresebb számunk legnagyobb rajongója, azt el kell ismerni, hogy a Teljesség felé is egy erős szöveg, szóval hálás vagyok, hogy sok-sok évvel ezelőtt alsógatyában gitározva megírhattam.

S.L.: Nem tartom makulátlannak a megírt szövegeim többségét, sőt eléggé kritikus vagyok a régi dalaimmal kapcsolatban, de béna lenne őket változtatgatni. Van ugyanakkor néhány olyan szövegem, ahol büszke vagyok arra, hogy teljesen sikerült azt a hangulatot megfogni, amiben írtam őket –A bonyolult világ például ilyen.

Ha csenhetnétek egy sort, egy rímet vagy egy refrént a Margófeszt egy másik fellépőjétől, akkor mi lenne az?

Sz.B.: „Az érettségik, a fehér blúzok, a boroskólák, a vodkadzsúzok...” ‒ a legtöbben biztos nem ezt a sort választanák Bérczesi Robitól, de szerintem ezek a lazán odakent, egy egész korszakot felfestő szavak tőle a legszebbek és legerősebbek. Az ezredforduló környékén készült magyar filmek (a Macerás ügyek, vagy az Előre!) fakó nyári fényére, és persze a saját kamaszkoromra emlékeztet.

S.L.: Kicsit mindig bénának érzem, ha egy-egy sort emelünk ki egy szövegből, mert kontextus nélkül olyan furcsán hatnak. Viszont nagyon szeretem, ahogy A Bence kalandjai első lemeze kezdődik, a Légüres című dallal. Tipikusan olyan szám, amit, ha hallgatsz, három percre teljesen elfelejted, hogy a magyar nyelv nem éppen könnyen énekelhető ‒ annyira jó lendülete van az egész szövegnek.

Ha a nyári fesztiválszezon után kivehetnétek egy hónap szabadidőt, amit régi klasszikusok és friss könyvsikerek olvasására fordíthatnátok, melyik műveket választanátok?

Sz.B.: Megszerezném az összes Ellen Gilchrist-kötetet, plusz újra elolvasnám Jékely Zoltán összegyűjtött novelláit.

S.L.: Vannak olyan írók, akiknek szeretném az egész életművüket elolvasni, de még van pár lyuk, úgyhogy betenném a táskámba Tolsztojtól a Feltámadást, Mikszáthtól a Különös házasságot, Dürrenmatt-tól A bíró és a hóhért, Murakamitól a Kafka a tengerpartont ‒ és az új Garaczit.