Arra jutottam, hogy Billy Collins kötetét úgy kezelem, mint egy kézikönyvet, még inkább úgy, mint egy vízumot, ami segít belépni a költészet világába. Collins kötete sokszor témájává teszi a verset, a költészetet, az olvasást vagy akár az olvasót, így ezekből a versekből válogatva igyekszem egy nagyon szűk nézőpontból megmutatni, miért érdemes Billy Collins-verseket (sőt: mindenféle verset!) olvasni, amelyekről azt is el kell mondani, hogy legalább annyira Kőrizs Imre fordító versei is.
Billy Collins az őszi Margó egyik díszvendége volt, a járványhelyzet miatt floridai otthonából Zoomon beszélgetett vele Závada Péter (a beszélgetést itt lehet megnézni, az 1749-en pedig elolvasható a teljes leirata). A tavalyi fesztivál hibrid jellegéből kifolyólag én kötöttem össze a beszélgetés résztvevőit a videokonferencián, és bár a tervem az volt, hogy a beszélgetés közben igyekszem végigmenni a to do-listámon, végül ott ragadtam a beszélgetésben.
Collins a margós beszélgetésen megerősítette a tényt, hogy a versei általában nagyon általános képekkel indulnak, például tudjuk, honnan szólal meg a szöveg:
"Szeretem olyasmivel kezdeni, hogy >>itt ülök, egy fára bámulok és kedd van<<.
Szeretem az elején elhelyezni az egészet térben és időben. Ugyanakkor a versek végén igyekszem az olvasót egy kicsit összezavarni. Anélkül pedig nem lehet az olvasót összezavarni, hogy az elején útba ne igazítottuk volna. Az az ideális, ha megbízhatónak tartanak az elejétől kezdve. Ezek után szeretem az olvasót egy ismeretlen, szokatlan, képzeletbeli világba kalauzolni."
A költészet
A középiskolában mindenki találkozott azzal a helyzettel, hogy pár perc alatt átolvasunk egy verset, majd a tanár megkérdezi, mire gondolt a költő, mit olvashatunk ki a versből, sőt: mi a mondanivalója. A vers csak hozzám szól, és pont ebből adódik, hogy mindenkihez máshogy. Egyfelől szükséges megtanulnunk ezt a másfajta olvasást, de nekem mindig nehéz volt kilépni abból az olvasói helyzetből, hogy regényt és verset nem lehet ugyanúgy olvasni. Nemcsak a szerzői szándék tök más, de az olvasói elvárás is.
A költészet című versében Collins elmagyarázza, miért nem lehet felállítani "a realizmus háromlábú festőállványát", majd elárulja, hogy az olvasónak nem szabad téves elvárásokkal verset olvasnia, mert félrevisz.
"Mi a semmittevéssel foglalkozunk -
és ehhez csak egy délután kell,
meg egy csónak a kék ég alatt.
És talán egy ember, aki egy kőhídról horgászik, bár még jobb, ha nincs is senki azon a hídon."
Persze lehet ijesztő, hogy a költészet egy kőhíddal foglalkozik és még az egy szem horgászó embert is kiveszi a képből, de Collins szerint a költészet még egy kőhíd esetében is mindig az emberről beszél, a belső folyamatokról, és arról a párbeszédről, ami a szerző és az olvasó között alakul ki.
Bevezetés a költészetbe
A kötet első verse szerintem minden olvasót örökre meg fog nyugtatni: nem kell azon izgulni, hogy mire gondolt a költő, nem kell elakadni egy metafora zsákutcájában, mert Collins nemes gesztussal minden korábbi hatás alól felszabadít:
"De ők nem akarnak mást,
csak odakötözni a verset egy székhez,
és kínzással vallomásra bírni.
Elkezdik verni egy slaggal,
hogy kiszedjék a mondanivalóját."
Egy kötet első verse minden esetben nagyon fontos, de a költői életmű is így épül fel: játékosan megszólítja az olvasót, biztonságot ad, segít neki azonosulni. Collins úgy szólal meg, mintha reggelizni ülne le vele. Ezt egy versében szépen megírta:
"Minden reggel leülök veled szemben,
ugyanahhoz a kis asztalhoz,
a napfény a reggeli kellékeire esik
- a kék-fehér kancsó görbületére,
egy gyümölcsöstálkára -,
rám, aki pólóban vagy fürdőköpenyben vagyok,
és rád, aki láthatatlan vagy".
(Az olvasó arcképe egy tányér müzlivel)
Collins játékossága és természetessége alaphelyzetekből kezd el építkezni (ld. fenti idézet tőle), bevonja az olvasót, sokszor éreztem azt, hogy megszólít, bár az interjúkban elmondta, hogy ő nem az olvasót, hanem a verset szólítja meg, ami azt jelenti, hogy sok más verssel lép párbeszédbe: “Úgy is nézhetjük, hogy a versírás nagyon magányos dolog, de bizonyos értelemben sosincs egyedül az ember, hisz ott van az összes író-előd, hogy vezesse. Tényleg sok irodalmi utalást szövök a verseimbe”. Ez a bevonás fontos gesztus, az Az a baj a költészettel kötet kifejezetten olvasható általánosságban úgy, mint ami bevezet a versolvasásba.
Első ránézésre persze fura, hogy Collins egy egész életművön át ír verseket a versekről, a versek születéséről, a versek befogadásáról, de a többletjelentések által valami egyetemesről beszél, ami engem szinte minden esetben arra emlékeztet, hogy a líra nem egy műnem, hanem egy nyelv, amit meg kell tanulni beszélni és olvasni. A vers kiszakít az időből, ezért én hónapokig olvastam a kötetből egy-egy verset, mert amíg a regényben olvasóként is létezni kell, addig a költészetben mintha elég lenne hagyni, hogy hasson. Nem a történetere és a karakterekre koncentrálva olvasni, miközben Collinsnál van is történet például, hanem nyitottá válni befogadóként, átélni a nyelv teremtő erejét.
Vers
Látszólag megúszós például a Vers című költeménye, amely azt meséli el, hogy bizonyos versek megnevezik témájukat, néha véletlenszerűen jelenik meg a téma, néha "önmagukon rágódnak", de
Collins szerint a vers lehet "csak egy jelzőtábla, amely bukkanóra figyelmeztet".
Collins ír városokról, kutyákról, az elmúlásról, ún. nagy költői témákról, de végeredményben egy olyan világot mutat, aminek a közepén még vannak értékek, a hagyomány folyamatosan mozgásban van, meg van szólítva. Collins versei nem feladványok, amiket az olvasó megfejt vagy felad, hanem sűrű életképek, amelyekben látszólag kevés dolog történik. A versek (ahogy általában minden kulturális alkotás) olvasó (befogadó) nélkül nem jönnek létre. Collins alkotótársnak tartja az olvasót, amit A menekülő olvasó című versében meg is fogalmazott:
"Bármi is késztet maradásra,
előre utálom azt a reggelt,
amikor majd arra ébredek, hogy elmentél,
a nyílt tenger felé,
magaddal vonszolva a minket összekötő kábeleket,
mondanivaló nélkül hagyva engem."
(A menekülő olvasó)
Te, olvasó
Olvasóként hálás szerep, ha a költő vagy író elismeri a munkádat, vagyis magát az olvasást, partnernek tekint, bizonyos esetekben játszótársnak. A Te, olvasó című versében a só- és a borstartó jár a lírai én fejében, semmi nem történik velük, állnak az alátéten. Azt nem állíthatjuk, hogy izgalmas helyzet, de Collins a költészet erejét mutatja meg a vers zárlatával (figyelem, spoiler!):
"Azon tűnődtem, összebarátkoztak-e
annyi év után,
vagy még mindig idegenek egymásnak,
mint te meg én,
akiknek sikerült egyszerre ismerősöknek lennünk
és ismeretleneknek maradnunk:
nekem, ennél az asztalnál, egy tál körtével,
és neked, valahol egy ajtófélfát támasztva,
kék hortenziák mellett, ezt olvasva."
A válogatott kötet címadó verse, az Az a baj a költészettel 2005-ben jelent meg ugyanezen a címen. Ez a vers sok apró dologról szól, amelyek lehet, hogy nem tűnnek óriási megfejtéseknek, mégis csodálatosan fogalmazzák meg, hogy a költészettel az a baj leginkább, hogy a költőt még több vers megírására készteti, hiszen ez az ő nyelve, így kommunikál a világgal, de a vers soha nemcsak kommunikáció, hanem megismerés és világteremtés is. Új kontextusok, értelmezések és örök játék. Collins ebben a versében egy olyan posztapokaliptikus világot ír le, amelyben
"mindent összehasonlítottunk / a világon minden egyébbel, // és semmi más dolgunk nem marad, / mint szépen becsukni a jegyzetfüzetet, / és csak ülni az asztalnál, összekulcsolt kézzel."
Ebben a világban nem szívesen élnék, bőven elég, hogy az igazság és a tények megkérdőjelezése tönkretették a társadalmat, a hasonlatokat nem adom! Ennek a világnak az eljövetelét nem feltétlenül kell megvárnunk, viszont ehhez sok-sok verset kell olvasni, hogy még több vers szülessen, ne kelljen csendben ülni egy asztalnál összekulcsolt kézzel. Billy Collins kötete, az Az a baj a költészettel nagyszerű kötet, szeretem Kőrizs fordításait, és nagyon szép ajtó mindazok számára, akik újra belépnének a költészet világába. Akik minden idézetes Instagram-idézet lájkolása után azt érzik, hogy kaptak valamit, de ahelyett, hogy belépnének az ajtón, ész nélkül görgetik tovább a feedjüket. Ki kell szakadni a költészet idejébe és valóságába, és ehhez Collins kötete szuperideális.
Billy Collins Az a baj a költészettel című kötete tizenegy verseskötetéből válogatva mutat meg egy izgalmas, ironikus, mélyen emberi költőt. Pontosabban a fordító, Kőrizs Imre teszi ezt, hiszen alapvetően ezt a rendhagyó kötetet ő állította össze, ami azért tűnik iszonyú fontosnak, mert a teljes életművön átvízisíelhetünk:
"Azt akarom, hogy vízisíeljenek át / a vers felszínén, / egy hullámmal köszöntve a szerző nevét a parton."
