A 88 történet ’44-ből című kötetben a holokauszt túlélői, illetve Világ Igaza címmel kitüntetett embermentők mesélnek. Hétköznapi tárgyak nyomán felbukkanó emlékeik különös erővel elevenítik fel nemcsak a munkaszolgálat, a koncentrációs táborok, a német megszállás, a nyilas uralom vagy éppen Budapest ostroma és a gettó mindennapjait, hanem bemutatják a vészkorszak félelmeit és reményeit, tragikus vagy megkönnyebbülést hozó pillanatait.
A személyes elbeszéléseket családi fotók és egy rendhagyó, 300 kifejezést tartalmazó fogalomtár egészítik ki, hogy az olvasó könnyebben értelmezhesse az epizódokat.
Embernek maradni az embertelenségben
Az érintettekkel készített interjúi, illetve a családok által rendelkezésére bocsátott hanganyagok alapján Sziklainé Lengyel Zsófia olyan kötetet készített, amely egyszerre őriz emlékeket, tanít, kérdez és válaszol arra, hogyan lehetett túlélni, segíteni, emberségesnek maradni az embertelenségben.
Könyve mindazokhoz szól, akik szeretnék jobban megismerni az 1944-45-ös eseményeket, de nem a tankönyvekből, hanem az azokat átélők saját hangján.
„Az epizódok lejegyzése nem csupán emlékállítás a meghurcoltaknak és az áldozatoknak. Az elbeszélők kifejezetten a továbbadás szándékával és abban a reményben osztották meg az emlékeiket, hogy az utókor tanuljon a történetükből jogfosztásról, üldözésről, munkaszolgálatról, gettóról, deportálásról, halál- és munkatáborokról – és emberségről is” – írja a szerző a kötet előszavában.
„Nem akartam kimenni a gangra, féltem”
A történetek közül kettő is Váll Lászlóné, született Büchler Judité, aki elmeséli, hogy édesanyjával egy szobakonyhás lakásba került, amelyen húsz sortársukkal kellett osztozniuk a gettóban. „A házban a WC a folyosón volt. Amikor pisilnem kellett, nem akartam kimenni a gangra, féltem. Anyukám vitatkozni kezdett velem, hogy márpedig ki kell menni, nincs más megoldás.
Amint épp vitáztunk az ajtóban, mindketten láttuk, ahogyan beüt egy akna az udvarba és leviszi a háznak azt a részét, ahol a WC volt.
Ha kimegyünk, mindketten odaveszünk” – idézi fel az emlékeit a túlélő, és elbeszéléséből az is kiderül, hogy a felszabadulás után ugyanabba a Hollán Ernő utcai lakásba tudtak visszatérni, ahonnét elindultak.
A spejzban még találtunk pár befőttet és eltett savanyúságot, lassanként elfogyasztottuk, mert nagyon nehéz volt élelemhez jutni.
Nem tudom az okát, de annak ellenére, hogy sokszor éhesek voltunk, egy üveget mégsem nyitottunk ki soha. Az anyukám, a pedáns háziasszony által még a háború előtt eltett, szálanként a patentzáras üvegbe rendezett zöldbab a mai napig megvan!” – idézte fel, és megmutatta a fotót is a dunsztosüvegről.
Betölthetetlen hiány
A történetből az is kiderül, hogy a felszabadulás nem jár teljes feloldozással. „Nagyon vártuk haza az édesapámat.
Anyu olyannyira, hogy elment vidékre és szerzett egy tömött libát, hogy ha hazajön a férje, levághassa neki.
Igen ám, de nem tudtuk, hogy az a jószág éhen fog halni az udvaron! Csak fogyott és fogyott, apukám pedig csak nem jött… Később apu egy szerencsésebb bajtársa mesélte el, hogy ugyanabban a lágerben voltak, és együtt élték meg felszabadulást, de az apukám annyira sietni akart haza, hogy nem törődött a tífusszal, amibe útközben belehalt…”
Fotó: BookLab Kiadó
