Carver munkássága meghatározó volt az 1980-as években a novellaírás megújulásában. A legtöbben a Cathedral és a Why Don’t You Dance című novellásköteteiről ismerik, noha korai halála ellenére nyolc verseskötetet is publikált. Carver művei át- meg átszőtték a négy Oscar-díjjal is jutalmazott Birdmant. Befognád, ha szépen kérlek? című kötetébe itt tudsz beleolvasni.
Amikor Carver a The Paris Review-nak adott interjút, szóba került egy korábban a New York Times-nak elejtett félmondata: „túl fárasztó ahhoz, hogy beszéljek róla”. Carver ezúttal elmesélte, hogy mi állt a háttérben.
„Amikor úgy fogalmazok túl unalmas, vagy fárasztónak érzek egy témát, akkor általában számos olyan dologra gondolok, amelyekről nem kellemes beszélnem”.
Mint elmondta, nehéz utat kellett bejárnia, hiszen állandó anyagi problémái miatt kevés ideje maradt, hogy az írással foglalkozzon.
„Miután évekig borzalmas munkákat vállaltam, gyerekeket neveltem, közben pedig írni próbáltam, rájöttem, hogyan lehetek a leghatékonyabb. A megoldás a rövid szövegekben volt. Rájöttem, hogy olyat kell írnom, amivel hamar kész vagyok és eljutok a befejezésig.
Sokszor kimentem, beültem a kocsiba, és a térdemre fektetett jegyzetfüzetbe írtam. Ez akkor volt, amikor a gyerekeim kamaszodtak.”
A szerzőt arról is kérdezték, mi késztette arra, hogy íróvá váljon.
„Apám hatására akartam írni. Gyerekkoromban nagyon sok történetet mesélt az ő és a nagyapám fiatalkoráról. Apám sokat olvasott, főleg western könyveket, amikből néha nekem is felolvasott”.
Carver nehezen bírta a rá nehezedő terheket, amely alkoholproblémákhoz vezetett.
„Mindez rendkívül nyomasztóan hatott rám, ezért egyre többször nyúltam a pohár után” - mondta Carver és hozzátette, hogy a szüleitől hasonló példát látott a problémák kezelésére. Édesanyja minden reggelét nyugtatókkal kezdte, apja pedig szintén az alkohollal enyhítette szegénysége miatti szégyenét.
Az interjúban az író többek között mesélt még a józansághoz vezető rögös útról, illetve írói szokásairól. A teljes beszélgetés itt olvasható.
