Lev Tolsztoj az Orosz Birodalom elitjéhez tartozó családban született, szerteágazó rokonságában számtalan befolyásos államférfit és katonai vezetőt találunk – ez széles látókörében is tetten érhető. Magától értetődően beszélte a főbb európai nyelveket, és többször beutazta Európát. Hivatásos katonaként vett részt Oroszország kaukázusi háborúiban, így harcolt Csecsenföldön is, de ami ennél is fontosabb, részt vett az 1853–1856-os, Oroszországot megrendítő krími háborúban, ahol Oroszország Európa vezető hatalmaival, Angliával és Franciaországgal nézett szembe egy hatalmas háborúban – ezért is tud megrendítő hitelességgel írni a háborúról. Az 1850-es években Tolsztoj éppen a háborús élményei alapján írt rövidebb munkáival robbant be az orosz irodalmi életbe.
A regény hátterét Oroszország drámai és Európa sorsát vagy egy fél évszázadra meghatározó összecsapása képezi a Napóleon vezette Európával, amely a regényben is fontos szerepet játszó, 1812-es borogyinói csatában csúcsosodott ki. Ha gyors analógiát akarnánk keresni, adja magát az összehasonlítás, hogy párhuzamot vonjunk a napóleoni háborúk és a mai háborús helyzet között. Az biztos, hogy a tétek akkor is nagyon nagyok voltak. A helyzet paradoxona, ahogy ez a regényből is kitűnik, hogy Napóleon csapatai abban a minden katonai észszerűséget teljességgel nélkülöző, kataklizmikus katasztrófával végződő hadjáratban egy olyan Oroszország ellen indultak meg, amelynek az emléke mára már teljességgel elhomályosult, egyáltalán nem így gondolkozunk róla. Gondoljunk csak bele: a legfelső orosz katonai, állami vezetők és a vezető diplomaták nagy része Európa különböző országaiból származott, az elit franciául kommunikált, az orosz állam elitje, az udvar, a tisztikar európai műveltségű volt, és saját magát magától értetődően tartotta a nyugati civilizáció részének… Különösen igaz ez a nagyon fiatal I. Sándor cárra, aki aztán 1814-ben győztesként vonult be Párizsba. A regénynek ezek a rétegei is nagyon elgondolkodtatóak, sőt a meglepetés erejével hatnak a mai magyar olvasó számára, de vannak még mélyebb, emberi vonatkozásai is, amelyek a Háború és békét aktuálissá teszik a számunkra.
1805, csillogó moszkvai és szentpétervári bálok, ifjonti szerelmek, boldogtalan házasságok. 1812, Napóleon hadserege betör Oroszországba. Tolsztoj regénye a világirodalom három legismertebb alakjának sorsát követi: Pjotr Bezuhov egy gróf törvénytelen gyermeke, akinek meg kell küzdenie az örökségéért, miközben a spirituális teljességre áhítozik. Andrej Bolkonszkij herceg hátrahagyja a családját, hogy harcoljon Napóleon ellen. Natasa Rosztova egy orosz arisztokrata szép, fiatal lánya, aki mindkét férfinak felkelti az érdeklődését.
Miközben a francia hadsereg előrenyomul, Tolsztoj egészen különböző származású és hátterű figurák sorát mutatja be: parasztokat és nemeseket, civileket és katonákat. Mindannyiukban közös, hogy a korszakra, a történelmükre és kultúrájukra jellemző problémákkal szembesülnek. A regény előrehaladtával ezek a személyek túllépnek a bennük rejlő egyedi vonásokon, hogy ezáltal a világirodalom legemberibb és leginkább megindító jellemeivé válhassanak.
Ha valaki hitelesen tudott írni a harcról, az éppen Tolsztoj volt, aki rengeteg katonai tapasztalatot szerzett a Kaukázusban és a krími háborúban, Szevasztopol ostrománál. Vakmerő katona hírében állt, akiben csak úgy lobogott a tűz. Nyughatatlansága és szabadságvágya nemcsak a harctéren, de emberi kapcsolataiban is megmutatkozott. Szinte azt is mondhatnánk, hogy a konfliktuskeresés éltette. Házasságában is folyamatosan harcolt, élete végéig menekült belőle, annyira, hogy a végén nyolcvanéves korában egyedül halt meg egy vasútállomáson. A Háború és béke megírásának ötlete egy jeles dátumhoz kapcsolódott. Oroszország 1862-ben ünnepelte a Napóleon felett aratott győzelem ötvenedik évfordulóját. Ez hozta a nagy tervet Tolsztojnak, hogy felidézze a félszázaddal korábbi világot, amikor sok minden elkezdődött abból, ami a későbbi orosz történelmet meghatározta. Két évig csak tervezgetett. Majd 1864-től 1870-ig (hatévi megfeszített munkával) írta a Háború és békét. A krími háborúból hazatérve irodalmi körökben „vadembersége” miatt nem találta a helyét, figyelme mindinkább a parasztok világa felé fordult, iskolát nyitott a szegény gyerekeknek, pedagógiai folyóiratot indított. A „grófból paraszt” lett, aki az egész társadalom metszetét kívánta megörökíteni regényeiben. Illetve még valamit: a fogyhatatlan vágyat a szabadságra, pontosabban a szerelemben megélt szabadságra. A Háború és békére tehát lehet háborús, társadalmi elemző regényként is tekinteni, és lehet egyfajta történelmi szappanoperaként is. Akárhogyan is nézzük, világos: az emberi tényező, az érzelmek faktora örökké érvényes üzenettel bír számunkra. Szeretni pont úgy szeretünk, mint Tolsztoj idejében, és életünk, világunk csatái is épp oly hasonlatosak.
Sokáig Makai Imre fordításában olvashattuk Lev Tolsztoj klasszikusát, a 21. Század Kiadó gondozásában tavaly ősszel viszont Gy. Horváth László új fordításában jelent meg a regény. Korábbi cikkünkben néhány részletet mutattunk a Makai Imre és a Gy. Horváth László által fordított szövegből – utóbbi rövid kommentárjaival:
Sokáig Makai Imre fordításában olvashattuk a Háború és békét. A 21. Század Kiadó gondozásában idén ősszel viszont Gy. Horváth László új fordításában jelenik meg Lev Tolsztoj regénye. Mutatunk részeket a régiből és az újból, mégpedig Gy. Horváth László kommentárjaival.
Tovább olvasokLev Tolsztoj: Háború és béke (részlet)
A gyalogezredek, amelyeken meglepetésszerűen rajtuk ütöttek az erdőben, előrontottak, és az összekeveredő századok rendetlen tömegben hátrálni kezdtek. Egy katona ijedtében kimondta a háborúban oly rettenetes és értelmetlen szavakat: – Elvágtak bennünket! – és a szavak a rémület érzésével együtt az egész tömegre átragadtak.
– Bekerítettek! Elvágtak! Végünk! – ordibáltak futás közben.
Amint az ezredparancsnok meghallotta maga mögött a lövöldözést és a kiabálást, megértette, hogy valami rettenetes dolog történt az ezredével, és a gondolat, hogy őt, a példás tisztet, aki oly régóta szolgál, és még sohasem hibázott, feljebbvalói hanyagsággal vagy kötelességmulasztással fogják vádolni, akkora erővel hasított belé, hogy feledte az engedetlen lovassági ezredest, feledte tulajdon tábornoki méltóságát, feledte még a veszélyt és az önfenntartás ösztönét is, belekapaszkodott a nyeregkápába, megsarkantyúzta a lovát, és valóságos golyózáporban vágtatott oda az ezredéhez – szerencsére nem találták el. Csak egyet akart: kideríteni, mi a helyzet, segíteni és helyrehozni a hibát, bármi legyen is az, ha ő követte el, nehogy huszonkét évi makulátlan, példás szolgálat után megbüntessék.
Szerencsésen átnyargalva a franciák között, kiért az erdő mögötti mezőre, ahol a mieink minden parancsnak fittyet hányva lefelé rohantak a domboldalon. Ez volt a morális megingásnak az a pillanata, amely el szokta dönteni a csata sorsát: hallgat-e ez a szétzüllött katonacsürhe a parancsnok szavára, vagy épp csak egy pillantást vet rá, és rohan tovább? A máskor oly félelmetes ezredparancsnoki hang elkeseredett ordítozása ellenére, az ezredparancsnok bősz, pipacsvörös, magából kivetkőzött arca ellenére, annak ellenére, hogy vadul hadonászott a kardjával, a katonák futottak tovább, odavetettek egymásnak egy-egy szót, a levegőbe lődöztek, de a parancsokat meg sem hallották.
A morális megingás, amely eldönti a csaták sorsát, itt láthatólag a rémület felé billent.
A tábornok a kiabálástól és a lőporfüsttől köhögve, elkeseredetten megállt. Úgy látszott, minden elveszett, de ebben a pillanatban a mieinket támadó franciák hirtelen, minden látható ok nélkül futni kezdtek hátrafelé, eltűntek az erdőszélről, és a fák közül előbukkantak az orosz lövészek. Tyimohin százada volt az, amely az erdőben is tartotta az alakzatot, meghúzódott egy vízmosásban, és most váratlanul rátámadt a franciákra. Tyimohin olyan ádáz ordítással vetette magát a franciákra, olyan eszelős, megittasult határozottsággal rohant feléjük, egy szál karddal a kezében, hogy az ellenség fel sem ocsúdhatott: eldobálta fegyvereit, és menekült. A Tyimohin mellett szaladó Dolohov közelharcban megölt egy franciát, és elsőnek ragadott galléron egy tisztet, aki megadta magát. A hátrálók visszafordultak, a zászlóaljak újra felfejlődtek, és ideiglenesen visszaszorították a franciákat, akik már-már éket vertek a bal szárny csapatai közé. Az ezredparancsnok Ekonomov őrnagy mellett állt a hídnál, átbocsátva maga előtt a visszavonuló századokat, egyszer csak odalépett hozzá egy katona, elkapta a kengyelét, és szinte belecsimpaszkodott. A katona gyári posztószínű kék köpenyt viselt, borjú és csákó nem volt rajta, a feje be volt kötözve, vállán francia tölténytáska, kezében tiszti kard. A katona halottsápadt volt, kék szeme az ezredparancsnok arcába meredt, szája mosolygott. Az ezredparancsnok éppen utasításokat osztogatott Ekonomov őrnagynak, de ezt a katonát muszáj volt észrevennie.
– Nagyméltóságú uram, íme, két hadizsákmány – mondta Dolohov a francia kardra és tölténytáskára mutatva. – Foglyul ejtettem egy francia tisztet. Megállítottam egy századot. – Dolohov zihált a kimerültségtől, elfulladt a hangja. – Az egész század tanúsíthatja. Ne feledkezzen meg rólam, nagyméltóságú uram!
– Rendben van, rendben van – mondta az ezredparancsnok, és visszafordult Ekonomov őrnagy felé. De Dolohov nem hagyta annyiban; letekerte fejéről a kötést, és mutatta az alvadt vért a hajában.
– Szuronyseb, mégis az arcvonalban maradtam. Ezt ne feledje, nagyméltóságú uram!
Tusin ütegéről elfeledkeztek, és csak az ütközet végén, még mindig hallva középről az ágyúdörgést, jutott eszébe Bagratyion hercegnek, hogy odaküldje az ügyeletes törzstisztet, s utána még Andrej herceget is a paranccsal, hogy az üteg sürgősen vonuljon vissza. A Tusint fedező alakulatokat valakinek az utasítására már rég harcba vetették, de az üteg folytatta az ágyúzást, és
a franciák csak azért nem rohanták le, mert el sem tudták képzelni azt a pimaszságot, hogy mindössze négy löveg tüzel onnan rendületlenül.
Épp ellenkezőleg, ennek az ütegnek az energikus tevékenységéből arra következtettek, hogy itt, középen vonták össze az oroszok az erőiket, ezért kétszer is támadást indítottak az állás ellen, de mindkétszer megfutamította őket a magaslaton álló négy árva ágyú kartácstüze.
Tusinnak nem sokkal azután sikerült felgyújtania Schöngrabernt, hogy Bagratyion herceg otthagyta őket.
– Hogy felbolydultak, ni! Ég! Oda nézz, mekkora füst! Ez már döfi! A kutyafáját! Micsoda füst, micsoda füst! – kiabálta izgatottan a kezelőszemélyzet.
Az ágyúk minden parancs nélkül verették a tűzvész közepét. A katonák éljeneztek, kiabáltak a golyóknak: – Ez már döfi! Odasüss! Hej!… A teremtésit! – A tűz gyorsan terjedt, széthordta a szél. A faluból kisorjázó francia oszlopok rögtön vissza is fordultak, de, mintegy megtorlásul a kudarc miatt, az ellenség a falutól jobbra felállított egy tízágyús üteget, és lőni kezdte Tusinékat.
Gyermeki örömükben, hogy felgyújtották a falut, és izgatottságukban, hogy milyen sikeresen veretik a franciákat, tüzéreink csak akkor figyeltek fel erre az ütegre, amikor előbb két, majd négy ágyúgolyó vágódott be a lövegek közé, s az egyik leterített két lovat, egy másik meg letépte egy lőszerkocsis lábát. A lelkesedés azonban, ha már egyszer fellobbant, nem hagyott alább, csak másfélébe váltott. A lovakat lecserélték két másikra egy tartalék lövegtalptól, a sebesülteket odébb vitték, és a négy ágyút ráirányozták a tíztagú ütegre. Tusin tiszttársa már az elején elesett, a rákövetkező egy órában a negyvenfős legénységből tizenhét harcképtelenné vált, de a tüzérek élénksége és izgatottsága mit sem változott. Kétszer is észrevették, hogy alattuk nem messze franciák mozgolódnak, és mindkétszer kartácstüzet zúdítottak rájuk.
Az erőtlen és ügyetlen mozgású, alacsony termetű Tusin egyfolytában arra kérte a csicskását: „no, ehhez töltsd meg a pipám”, aztán szikrát-dohányt potyogtatva előrerohant, s a franciákat kémlelte apró tenyere alól.
– Veressétek csak, legények! – mondogatta, és maga is nekivetette vállát a keréknek, tekerte a csavarokat.
Egyik ágyútól a másikhoz szaladgált a füstben, össze-összerezzenve, megsüketülve a szüntelen dörrenésektől, és szájában kurta szárú pipájával hol célozni segített, hol a lőszert számlálta, hol parancsokat osztogatott, hogy a megölt és sérült lovakat fogják ki, és cseréljék frissekre, s mindeközben rekedtre kiabálta gyenge, vékony, bizonytalan kis hangját. Arcán egyre nagyobb izgatottság látszott. Csak akkor ráncolta össze a homlokát, ha egy-egy ló megsérült vagy megdöglött, s az élettelen jószágtól elfordulva mérgesen rákaffogott az embereire, akik piszmogtak a halottak vagy a sebesültek odébbemelésével. A katonák, nagyrészt szép szál legények (és mint a tüzérszázadoknál mindig, két fejjel magasabbak a tisztjüknél, és kétszer olyan szélesek),
úgy nézegettek parancsnokukra, akár a rajtakapott gyerekek, s bármit fejezett ki éppen az arca, az az övékén is ott tükröződött.
A rettenetes dörgés és lárma, az állandó odafigyelés és tevékenykedés közepette Tusint soha egy pillanatra sem fogta el a félelem, eszébe sem jutott, hogy ő is megsebesülhet vagy meghalhat. Épp ellenkezőleg, egyre jobban érezte magát, egyre izgatottabb lett. Úgy tetszett neki, nagyon régen volt, még az is lehet, hogy tegnap, amikor az ellenséget először megpillantotta, és az első lövést megeresztette, s az a kis földdarab, amelyen állt, meghitt, ismerős hellyé vált számára. Mindenre emlékezett, mindent számításba vett, mindent úgy csinált, ahogy a legkiválóbb tiszt csinálta volna a helyében, mégis állandóan valamiféle lázálomhoz vagy részegséghez hasonló állapotban volt.
A saját ágyúi fülsiketítő dörgéséből, az ellenséges lövedékek fütyüléséből és robbanásából, vörös képű, izzadó tüzérei látványából, amint az ágyúk körül rohangáltak, a vérző emberek és lovak látványából, az ellenséges füstpamacsokból a túloldalon (melyek nyomán golyók repültek közéjük, és a földbe, egy emberbe, ágyúba vagy lóba csapódtak be) – mindezekből valamilyen fantasztikus világ állt össze a fejében, és roppant nagy örömet szerzett neki. Az ellenség ágyúi nem is ágyúk voltak a képzeletében, hanem pipák, amelyekből néha-néha füstöt pöffentett a láthatatlan pipázó.
– Ott van, ni, már megint pöfög! – mormolta maga elé, valahányszor füstgomoly bodorodott a szemben levő domboldalról, és sodródott balra a széllel. – Mindjárt jön a labda – dobjuk vissza nekik!
– Mit parancsol, tekintetes úr? – kérdezte a közelben álló tűzmester, hallva, hogy motyog valamit.
– Semmi, gránátot nekik… – válaszolta ilyenkor.
„Na, Boszorka!” – mondta magában. Boszorkának nevezte a szélről álló nagy, ómódi öntésű ágyút. Szemközt, a saját ágyúik körül sürgölődő franciák hangyák voltak. A második lövegnél álló, fess és részeges első lövészének a bácsika nevet adta képzeletében; gyakran odanézett, és gyönyörködött minden mozdulatában. A domb alján elhaló, majd ismét megelevenedő puskaropogás valakinek a lélegzetvételére emlékeztette. Ezeknek a hangoknak a csitultára--erősödésére figyelt.
„Már megint szusszant egyet, már megint!” – gondolta.
Önmagát hatalmas termetű, bivalyerejű férfinak látta, aki két kézzel szórja a franciákra az ágyúgolyókat.
– Rajta, Boszorka anyácska, ne hagyj cserben! – mondta ellépve az ágyú mellől, amikor ismeretlen hangot hallott a feje fölül.
– Tusin alkapitány! Alkapitány!
Tusin ijedten körülnézett. A törzstiszt volt az, aki Gruntnál kikergette a markotányos sátrából. Zihálva ordította:
– Megőrült maga? Már kétszer szóltak, hogy vonuljon vissza, de maga…
„Miért ugráltatnak ezek engem?” – gondolta Tusin, miközben rémülten nézett feljebbvalójára.
– Én… semmi… csak… – mondta, a tányérsapka ellenzőjéhez kapva a két ujját.
De az ezredes nem mondhatta végig, amit akart. Ágyúgolyó repült el a közelben, mire gyorsan a lova fölé kushadt. Amikor újból megszólalt volna, a következő ágyúgolyó némította el. Megfordította a lovát, és elvágtatott.
– Vonuljanak vissza! Mindenki vonuljon vissza! – kiabálta már messzebbről.
A katonák nevettek. Egy perc múlva segédtiszt jött ugyanazzal a paranccsal.
Andrej herceg volt az. Felérve a térségre, ahol Tusin ágyúi álltak, az első, amit megpillantott, egy átlőtt lábú, kifogott ló volt, a befogottak mellett nyerített panaszosan. Lábából úgy ömlött a vér, akár valami forrásból. Az ágyútalpak között halottak hevertek. Egyik golyó a másik után repült el fölötte, és Andrej herceg érezte, hogy ideges remegés fut végig a hátgerincén.
De a gondolat, hogy fél, magához térítette.
„Én nem félhetek” – mondta magában, és lassan leszállt a nyeregből a lövegek között. Átadta a parancsot, de nem távozott az ütegtől. Úgy döntött, végignézi, ahogy az ágyúkat kimozdítják állásukból és hátravonják. Holttesteken lépkedve át, a franciák rettenetes tüzében segített Tusinnak felkapcsolni a lövegeket.
– Az előbb is itt járt egy fejes, de az hamar elhordta az irháját – mondta Andrej hercegnek a tűzmester –, nem úgy, mint a nagyságos úr.
Andrej herceg nem beszélgetett Tusinnal. Annyira el voltak foglalva, hogy jóformán észre sem vették egymást. Amikor a két épen maradt ágyút felkapcsolták a talpakra, és elindultak velük lefelé (egy széttört löveget meg egy tarackot hátrahagytak), Andrej herceg odalépett Tusinhoz.
– Akkor viszontlátásra – mondta kezet nyújtva.
– Viszontlátásra, galambocskám – mondta Tusin –, maga derék ember! Isten vele, galambocskám! – válaszolta Tusin, és ki tudja, miért, könnyek szöktek a szemébe.
