Milyen örömei és nehézségei vannak az anyaságnak? Mikor fordulhat elő, hogy valaki nem élvezi azt? Borda Réka költő, író mesélte el saját tapasztalatait a szülőség kihívásairól és a puding nosztalgiájáról. A szöveg eredetileg az Ezt senki nem mondta-bookazineban látott napvilágot, amely az azonos nevű, Ott Anna által vezetett podcastsorozathoz készült, amely már három évadot megélt (rendeld meg itt a kiadványt!).
A hiánypótló, 150 oldalas kötetben olvashatsz Simon Márton és Tóth Réka Ágnes szülői tapasztalatairól, megtalálod benne Tompa Andrea gondolatait a szeretet fontosságáról, írtunk benne az internet és a gyereknevelés kapcsolatáról, illetve Szél Dáviddal is interjúztunk az apaság láthatatlan feladatairól; de még sok egyéb fontos témát megvizsgáltuk. Most Borda Réka írását mutatjuk!
Borda Réka: Puding
Erre a szövegre akkor gondolok először, amikor a tíz hónapos lányom a lábam körül mászkál a konyhában, ledobálja a szándékosan elérhető távolságra helyezett hűtőmágneseket, és én elcsigázottan kinyitom a kedvenc előrecsomagolt pudingomat, amit a szülésem óta nem ettem. Amint belekanalazok, a lányom sírni kezd. Értem a jeleket: éhes, és hogy ne várakoztassam meg, befalom a pudingot.
Kellemetlen érzés jár át. Ezt a pudingot korábban émelyítően lassan ettem, először az ajkammal lehúzva a púpozott kanál tetejét, majd a maradékot is lenyalva úgy, hogy ráfordítottam a kanalat a nyelvemre. Szertartás volt ez, amit most először nem végezhettem el.
Ilyen hétköznapi történésekben találkozik a régi és az új, immáron édesanya Réka, és pattan ki belőlem egy, a korábbinál is anyább anya. A csípős nosztalgiára, a könnyed gyászra csak rádöbbenésnyi idő marad.
Nem tudom megfogalmazni, mit jelent anyának lenni, de annyit mostanra tudok, hogy érzek, napjában rengetegszer, állandóan.
Nézzük azt, hogy a szöveget, amire pudingevés közben gondoltam először, azután kezdem el írni, miután a kislányomat izzadtan, egy fitlabdán pattogva, a csapkodását elviselve elaltattam. Lábam az ágy szélén pihen, egy fotelben ülök, laptoppal az ölemben. Bár figyelhetném őt kamerán keresztül, szeretem a besötétített szobában vigyázni az álmát. Amikor felébred, egyből megkeres a szemével, és elmosolyodik. És ez jó érzés. Nagyon jó.
De amikor etetés után kicserélem a szemeteszacskót, a kislányom, aki ösztönének engedelmeskedve mindenbe kapaszkodna, hogy felálljon, többedik kedves elterelési kísérletem ellenére is a mocskos kukát fogdossa, mialatt a macskánk besétál az illemhelyiségbe és velem farkasszemet nézve rávizel a lábtörlőre. Miközben a lányom egyre makacsabb próbálkozásait és a macskánk leszidását igyekszem összehangolni, rácsukom a gyerekem fejére a konyhaszekrény ajtaját, amitől ő fülsiketítő hangon sírni kezd, és a szemem láttára nő lila folt a homlokára. És ez rossz érzés volt. Nagyon rossz.
Nemcsak az, hogy bántottam, holott nem akartam, hanem az is, hogy ilyenkor – de valójában nagyon sokszor – nem élvezem az anyaságot.
Ebből következik, hogy a rossz, szinte kínos érzések is épp annyira formálják anyává a nőt és apává a férfit, mint a derűsek. Állandó vendégem a bűntudat, amiért várom a bölcsődei beíratást, és a kín, amiért egyszer bölcsődébe fog menni a lányom. A büszkeség, amikor megdicsérik a lányomat. A harag, amikor pusztán azért ítélkeznek felettem, mert anya vagyok. A kétség, hogy jól csinálom-e, és a bizonyosság, hogy jól csinálom. A szomorúság, hogy odázódnak az ambícióim. Az aggódás, hogy baja esik a lányomnak.
És a kirobbanó, giccses boldogság, amikor egy álmos lépésben, egy sikongó felnevetésben és egy kicsusszanó szellentésben rádöbbenek: szeretem őt.
A sok érzés mellett talán pont az tesz szülővé, hogy a lelki káosz ellenére nem érzem, hanem tudom, hogy a lányom az egyetlen a világon, akit minden feltétel nélkül elfogadok. És ez valódivá teszi a korábban szellemszerű életet – és végérvényben úgy átalakíthatóvá a szertartásokat, hogy ne fájjon az elvesztésük.
Fotó: Valuska Gábor
