Az utóbbi években több olyan futballkönyv is megjelent itthon, ami történelmi aspektusból közelít a sportághoz. Szerinted minek köszönhető ez az aktívabb érdeklődés?
Talán nem túlzás szemléletváltásról beszélni. Amíg a korábbi évtizedekben – néhány kivételtől eltekintve – hagyományos sporttörténeti megközelítéssel vagy a népszerű portrékötetek iránti keresletet kielégítve születtek a futballkönyvek, az utóbbi években érezhetően nyílt egy új dimenzió, amely a labdarúgást már nem csupán önmagában, a pályán zajló események tükrében, a főszereplők vagy éppen a szurkolók történeteire összpontosítva figyeli és értékeli, hanem a mögöttes folyamatokat, társadalmi-politikai környezetet, kulturális kapcsolódásokat bemutatva. A hangsúlyok eltolódása esetleg magyarázható azzal, hogy a futball ma népszerűbb, mint valaha, jelentőségénél fogva már nem kizárólag a sportközönségnek érdekes, hanem azoknak is, akik a közélet megkerülhetetlen formálójaként vagy a mindennapok fontos szegmenseként tekintenek rá. Nem csupán Magyarországon nőtt az igény a futballt kísérő jelenségek társadalomtudományi vizsgálatára, a futballkönyvek piacán mindig két lépéssel a világ előtt járó britek például már jó ideje teret adnak az efféle kiadványoknak. Hogy csak néhány példát említsek: számomra meghatározó olvasmányélményt jelentett egyik kedvenc szerzőm, Simon Kuper Football Against the Enemy című 1994-es remekműve, de alapmunka David Goldblatt The Ball is Round vagy The Age of Football című vaskos kötete is, ahogyan a Jonathan Wilson által szerkesztett The Blizzard című negyedéves folyóiratnak, a „kultúrfutball” zászlóvivőjének is elkötelezett olvasója, régi előfizetője vagyok. Az újszerű megközelítés persze visszamenőleg is csábító távlatokat nyit, így – konkrét példákat felhozva – a Kapufák és kényszerítők fejezetei között helyet kaphatott a magyar foglyok első világháborús oroszországi hadifogolytáborokban zajló futballéletének, Horthy Miklós meccslátogatásainak vagy éppen a recski kényszermunkatábor futballpálya-építésének szentelt fejezet is.
Nálad mi volt előbb, a sport vagy a történelem szeretete?
A sport meghatározó szerepet játszott családunk életében. Dédapám, a korán elhunyt Zsigmondy Jenő Magyarország első férfi teniszbajnoka volt – részt vett az 1908-as és az 1912-es olimpián, egyéniben és párosban összesen tizennégyszer nyert országos bajnokságot –, halálakor egyik nagy ellenfele a következő szavakkal búcsúztatta: „Teljes lélekkel adta oda magát mindennek, ami lelkét szépséggel és örömmel töltötte el s hallatlan energiával és küzdőképességgel harcolt nemcsak a sportpályán, hanem az életben is.” Nagymamám, Zsigmondy Éva is kiválóan teniszezett, édesapám, Csillag Péter pedig középpályásként a hetvenes években az NB I-es SZEOL futballcsapatához tartozott. Jómagam hétéves korom óta versenyszerűen futballozom, a Ferencvárosban kezdtem, aztán a gimnáziumi tanulmányok miatt háttérbe szorult az élsport, felnőtt szinten az NB III-as Pénzügyőrben és a III. Kerületi TVE-ben játszottam, jelenleg, 37 évesen már a BAK (Budapesti Atlétikai Klub) öregfiúk csapatának vagyok a jobbszélsője. A történelem középiskolás éveim óta izgat, nem volt kérdés, hogy egyetemen is történelem szakra jelentkezem. Diplomám alapján újságíró és történelemtanár vagyok, a két terület a munkámban is párosult, a történelmi érdeklődés meghatározta újságírói munkásságomat, ennek egyik gyümölcse a Jaffa Kiadónál megjelent válogatáskötet a Nemzeti Sport napilapban és a Rubicon folyóiratban közölt cikkeimből.
10 pont, ahol a magyar foci találkozott a történelemmel - Könyves magazin
A sport irodalmi vetületeit vizsgáló Ady stoplisban után Csillag Péter a Kapufák és kényszerítők című könyvében olyan eseteket vizsgált meg, amikor a magyar történelem fontos alakjai és a politika erőteljesebb kölcsönhatásba léptek egymással. A korábban a Nemzeti Sportban és a Rubiconban megjelent cikkek átdolgozott, kibővített változatait tartalmazó kötet számos érdekes, hol könnyedebb, hol tragikusabb adalékkal szolgálhat azoknak, akiket komolyabban érdekel a sport történelmi szemszögből is.
Tudat alatt keresztezte egymást ez a két érdeklődési kör? Vagy volt-e egy olyan meghatározó pillanat, élmény, amikor rádöbbentél, hogy érdemes tudatosan a sporttörténettől elrugaszkodva vizsgálni a történelem és a sport kölcsönhatását?
Kezdetektől ez a terület érdekelt igazán, a történelmi szálakat kerestem külföldi kiküldetéseim során is, Dél-Afrikától Oroszországig, Brazíliától Lengyelországig. A Nemzeti Sportban már 2008-ban és 2009-ben futott egy húszrészes cikksorozatom Futball és politika címmel, amely külföldi és nemzetközi példák segítségével mutatta be a labdarúgás és a politikai élet izgalmas találkozási pontjait, egybecsúszásait. Idővel a hangsúlyok is eltolódtak újságírói munkámban, egyre erősebben fókuszáltam elsődleges érdeklődési területemre, a futball társadalmi, kulturális és történelmi vetületeire, az aktuális futballhírek világa az utóbbi időben kissé háttérbe szorult.
Körülbelül mennyi időbe telt a kutatás és milyen módszereket alkalmaztál?
Ha a kötetben szereplő írásokat nézzük, az első közülük eredetileg 2010-ben jelent meg, így mondhatjuk, hogy összesen tíz évet ölelt fel a munka. A megállapítás mégis kicsit félrevezető, hiszen a cikkek eredetileg nem azért születtek, hogy aztán könyvbe illesszem őket. Tulajdonképpen a tematikus könyv ötlete segített visszamenőleg összegyűjteni és logikus láncolatba, kronologikus sorba rendezni az írásokat. Egy-egy téma feldolgozásánál mindig törekszem a teljesség igényével feltárni a forrásokat, és a lehető legalaposabban körüljárni, bemutatni az ismereteket. Futball és történelem vonatkozásában a korabeli sajtó, a megfelelő szakirodalom, a levéltári anyag vagy éppen a területet korábban, akár más nézőpontból kutató szakemberek eligazítása adhat fogódzót.
Számodra mi volt a legérdekesebb, legfurcsább felfedezés a kutatás során?
A felfedezés vágya hajtott előre, így minden új információ, történet fokozta a kíváncsiságomat, nehéz is kiemelni ilyen szempontból egyik vagy másik epizódot. A válogatott futballistából lett miniszterelnök, Friedrich István pályafutását éppolyan érdeklődéssel vizsgáltam, mint a Trianon utáni erdélyi futballélet viszonyait, az 1954-es világbajnoki döntő közben tűzre vetett postai bélyegek meghökkentő sztoriját, az 1956 őszén összekulcsolt kézzel imádkozó Honvéd-játékosok fotódokumentumát vagy éppen Kádár János futballkapcsolatait. Az angliai kutatómunka adta lehetőségek miatt sok újdonságot hozott az 1953-as angol–magyar mérkőzés, a londoni 6:3 politikai hátterét boncolgató rész, de számos tanulságos felismeréssel szolgált a Horthy Miklós futballdiplomáciáját taglaló fejezet is.
Mennyit változtak az eredeti cikkek? Mennyiben másabb könyvbe rendezni egy cikksorozatot, mint önálló létezőként kezelni az írásokat?
Más a műfaj, nem is úgy hat egy-egy mondat a mának készülő nyomtatott újság hasábjain, mint az időtálló könyv lapjain. Itt kevesebb a lehetőség az újságírói flikk-flakkokra, egyszerűbb, letisztultabb stílus szükséges. Sokat csiszoltunk, alakítottunk az eredeti cikkeken Nemes Krisztiánnal, a Kapufák és kényszerítők szerkesztőjével, hogy könyvesítsük, a napilapos vonásoktól megfosszuk a szöveget. Hiába dolgoztunk elvileg kész anyaggal, a pontos és alapos munkához, minden részlet gondos elsimításához hetekre, hónapokra volt szükség. Ki kell emelni a nagyra becsült sporttörténész-újságíró, Dénes Tamás gondos és segítő lektori közreműködését is, amely szintén hozzájárult a könyvanyag letisztázásához.
Az Ady stoplisban című kötetből az derülhet ki, hogy íróink elég szélsőségesen viszonyultak a focihoz. Voltak, akik utálták, és voltak, akik rajongtak érte. Ki volt az, akinek a nézőpontjával a leginkább tudtál azonosulni?
Egyszerre hálás és hálátlan feladat erre a kérdésre válaszolni, hiszen az elgondolkodtató, őszinte vagy egyenesen szélsőséges írói véleményeket olvasva sokszor az egymással ellentétes álláspontok mögött is érezni az igazságtartalmat. Érteni vélem Herczeg Ferencet, aki szerint „a sportra lehet sokat áldozni, de eleget nem”, ahogyan a „sportőrületet, a veszett testkultuszt” a kultúra ellen indított tatárjárásként értékelő Szabó Dezső berzenkedését vagy Márai Sándor hűvös leleplezését is: „A futball, ahogy ma áll, egy nagy élménypótlék, s egy óriási üzlet. A nemzeti érdekről mondjon le ennek az üzletnek a reklámigazgatósága”. Krúdy Gyula igazsága pedig akár a nemzetközi futballdiplomácia jelmondata is lehetne: „A nagyranövekedett, szinte világhírű pesti futballisták hamarabb megtalálják a kézszorítást az ellenséges külfölddel, mint nagyfejű politikusaink.” Számomra azonban elsősorban a személyességet sugárzó, sajátos futballkötődést kifejező mondatok jelentettek a legtöbbet: a Kosztolányi Dezső szavaival megragadott játékszellem, Mándy Iván tiszta hűsége, Németh László csapatemberi öndefiníciója, Szabó Lőrinc keserves küzdelme a futballversét kirostáló cenzúrával, Zelk Zoltán sallangmentes nosztalgiája vagy éppen Örkény István sportban keresett meghittsége. Ő megkülönböztette a „kis sportot” a nagytól: „Nem akarom azt mondani, hogy a teli Népstadion ellenszenves gondolatot ébreszt bennem, de itt voltaképpen teljesen különböző dolgokról van szó. Vagy az a sport, amiről én beszélek, vagy a másik.” És milyen igaza volt!
10 kevésbé ismert érdekesség a magyar irodalom és labdarúgás keretmetszetéből - Könyves magazin
Ady Endre, a debreceni futballista Talán kevesen tudják, hogy a népszerű költő Debrecenben töltött egyetemi évei alatt nemcsak kipróbálta az akkor még újdonságnak számító labdajátékot, de még a város első futballcsapatának is tagja volt 1899-ben. Igaz, a korabeli tudósításban neve helytelenül Adiként szerepel.
A Kapufák és kényszerítők kötetben van egy elég nagy szakadék az ötvenes évek futballja után. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években a politika és a foci útjai eltávolodtak volna egymástól? A kötet szempontjából semmi releváns nem történt ekkoriban? Vagy ez már egy másik cikksorozat, könyv témája?
Bár a Ceauşescu-rendszer erdélyi hegyi meccsnézéseinek történetével eljut az események fonala a keretként szabott rendszerváltásig, a hangsúlyok valóban a hatvanas évek előtti időszak futballjának történelmi vonatkozásaira esnek. Négy korszakra bontottuk a könyvet: a nyitó szakasz a Tanácsköztársasággal zárul, a következő a második világháború végével, a harmadik az 1956-os forradalommal, a negyedik, főként az ötvenes-hatvanas évek fordulójának különös mozzanatait és a korai Kádár-rendszer viszonyait taglaló pedig az említett erdélyi szállal a nyolcvanas évek végéig. Szó sincs arról egyébként, hogy az egymáshoz lazán illeszkedő cikkekkel lefedett időszakot követően ne lenne elég kutatni való téma futball és politika vonatkozásában, sőt, rendkívül fontos könyvek foglalkoztak például a labdarúgás és az állambiztonság kapcsolatával, elég Borsi-Kálmán Béla, Takács Tibor vagy éppen Koós Levente kutatásainak eredményeit említeni. A Kapufák és kényszerítők nem összefoglaló mű, nem törekszik a század eseményeinek szigorú, iskolás végigkövetésére, hanem az izgalmas történetek vagy újszerűen körüljárt témák mozaikszerű egymás mellé rendezésével kínál rálátást a különböző korszakok sajátos politikai és futballviszonyaira.
A Hátsó füves című sorozatodból is nemrég jelent meg könyv, ahol a vidék futballja, rejtett szegletei és a foci társadalmi szerepe kerültek a középpontba, így például a roma foci is. A Kapufák és kényszerítők azonban nem érinti ezt a témát. A könyvben vizsgált időszak hogyan viszonyult a roma futballistákhoz? Foglalkozott-e a kérdéssel egyáltalán?
A falusi labdarúgás világát megidéző látványos fotóalbum, a nyáron a Rézbong Kiadónál megjelent Hátsó füves című könyv valóban érinti az öt évet felölelő országjáró sorozat számos fontos társadalmi témáját, különös hangsúllyal a cigányság futballban megmutatkozó identitásküzdelmét, érvényesülési törekvéseit, kiútkeresését. Nemcsak a szívemhez áll közel, de megítélésem szerint a magyar futball ügye szempontjából is rendkívül fontos, méltatlanul háttérbe szorult terület a cigány tehetségek kibontakozásának kérdése. Noha elsősorban a magyar társadalom kihívásáról és felelősségéről van szó, ha pusztán a labdarúgás szempontjait néznénk, úgy is beláthatnánk, hogy valószínűleg kellőképp ki nem aknázott, rejtett erőtartalékok szunnyadnak vagy vesznek el a többségi társadalom közönyének, kényelmének és előítéleteinek Bermuda-háromszögében. A cigányság és a magyar futball történetének párhuzamos vizsgálata érdekes téma, tudtommal önálló kutatási területként még nemigen foglalkoztak vele, én is csak egy-egy cikkben érintettem, például a hősidők futballrajongó bácstopolyai prímásáról, Zsiga Ernőről szóló írásban vagy a cigány hagyományokat büszkén ápoló Pisont család életét bemutató gádorosi riportban.
A rendszerváltás utáni magyar foci még elég kézzelfogható közelségben van ahhoz, mintsem a történelem nagyítóján keresztül vizsgáljuk. Ha a későbbiekben a kilencvenes, kétezres évek magyar focija is terítékre kerülne egy kötetben, látsz-e már abból a korból olyan témákat, amiket feldolgozásra érdemesnek tartasz?
Nem állt meg a történelem a rendszerváltásnál, hasonló témák az elmúlt évtizedekben is kínálkoztak és kínálkoznak. Tanácsos nyitott szemmel, a napi politikai hullámoktól elvonatkoztatva, nagyobb távlatokban is figyelni a körülöttünk zajló eseményeket, mert egy napon a mai futballviszonyok értékelése is biztosan érdemes lesz az utókor figyelmére.
Portré: Mirkó István
