Sporthasonlattal élve Magyarország 20. századi története minden kétséget kizáróan a kapufák és kényszerítők korszaka volt: választásainkat gyakran a kényszerpálya határozta meg, kiélezett pillanatokban, világháborúk, forradalmak, hatalmi harcok idején pedig többnyire kifelé pattant a labda, csakúgy, mint a labdarúgó-válogatott két legfontosabb mérkőzésén, az 1938-as és az 1954-es világbajnoki döntőn...
De vajon miképpen kapcsolódott össze a magyar labdarúgás története a nagypolitika eseményeivel? Mit keresett az ünnepelt csatárcsillag kezében a fegyver a Tanácsköztársaság idején játszott válogatott mérkőzés csapatképén? Milyen bajnokságokat rendeztek az első világháborús orosz hadifogolytáborokban? Miért mutatkozott be Horthy Miklós angol meccsvendégeinek az ország legelső labdarúgójaként? Hogyan zajlott a magyar bajnokság Budapest ostromakor? Miért kellett elégetni két és fél millió postai bélyeget az 1954-es berni vb-döntő utolsó perceiben? Hogy viszonyult Kádár János, a Vasas egykori ifijátékosa a futballhoz? És hogyan nézték a Székelyföldön a magyar válogatott mérkőzéseit a nyolcvanas években?
A futball eleinte észrevétlenül, később egyre látványosabban kísérte a történelem eseményeit, szűrődött be a hétköznapi emberek mellett az ország sorsát alakító politikusok, állami vezetők világába is. Csillag Péter a 20. századi klasszikus magyar írók, költők futballt érintő írásait és tapasztalatait bemutató, Ady stoplisban című kötete után ezúttal a labdarúgás és a magyar történelem kapcsolatát igyekszik feltárni, a nagypolitika gócpontjait, kiemelkedő személyiségeit és sorsfordító eseményeit állítva a középpontba. A hol felemelő, hol szívszorító vagy éppen meghökkentő történeteket olvasva igazat adhatunk a megállapításnak: "A sportba csak ezért nem kell politikát vinni, mert benne van."
Mutatunk egy részletet a könyvből:
ÁLRUHÁS ROMÁN–MAGYAR
Egy majdnem válogatott mérkőzés története 1927-ből
Hivatalosan az 1936. október 4-ei Románia–Magyarország (1:2) volt a két ország válogatottjának első mérkőzése, még ha némely bukaresti statisztika már az 1931-es Magyar amatőr válogatott– Románia-találkozót (4:0) is így tartja számon. A korabeli sajtót böngészve azonban kiderül: kevés híja volt, hogy már 1927 nya- rán összecsapjon egymással a magyar és a román válogatott. Meccset játszottak is – ám a feszült politikai helyzet és a bizalmatlan sportdiplomáciai légkör miatt végül más csapatokkal, más helyszínen és részben más szereplőkkel.
„Olyan hőség van lenn Romániában, hogy a román szövetség bukaresti központja jónak látta a román–magyar profiválogatott mérkőzésnek Bukarestből Aradra való áthelyezését” – jelentette a Nemzeti Sport erdélyi tudósítója hat nappal a Péter-Pál napra tervezett összecsapás előtt. A helyszínváltoztatás témája a következő napok beszámolóiban is visszaköszönt, az időjárási tényezőről azonban egyre kevesebb szó esett. Aztán a román sportfőhatóság, az Oficiul Naţional Educaţie Fizică (ONEF) június 30-án közzétett hivatalos jelentéséből kiderült: valójában nem a tűző nap miatt ítélték „melegnek” a bukaresti helyszínt. A román futballvezetők gyanakvását a június 12-ei magyar–francia (13:1) mérkőzésről kapott értesülé- sek keltették fel. Olyan hírek jutottak el ugyanis a román fővárosba, hogy az Üllői úton 20 ezer néző előtt rendezett összecsapást a magyar közön- ség irredenta tüntetésre használta fel. Trianon után hét évvel a román politika úgy tartott a magyar irredentizmustól, mint ördög a szenteltvíztől, és a legkisebb esélyét sem akarta megadni annak, hogy egy sportesemény örvén Románia szívében hangot kapjanak a magyar sérelmek. Más kérdés, hogy Bukarestben jelentős számú magyar szurkolótábor jelenlétére aligha számíthattak, így talán csak a presztízs szempontjából volt lényeges a várható magyar siker „távol tartása”.
A korábbi fagyos évek után már az is nagy áttörésnek számított, hogy egyáltalán pályára léphetett magyar futballcsapat Románia földjén, 1925-ig ugyanis hivatalos csatornákon alig volt érintkezés a két ország labdarúgása között. Mint arról egy korábbi fejezetben már esett szó, az első világháború után lényegesen megnagyobbodott Romániában Erdély jelentette a futball „éléskamráját”: a fejlett erdélyi futballkultúra áldásait igyekezett kamatoztatni a hátrányban lévő regáti vidék is. A belső aránytalanságokat jelzi, hogy az 1921-ben életre hívott országos román bajnokság első hat kiírását a Temesvári Kinizsi (román nevén Chinezul Timișoara) nyerte meg, és mint a gyulafehérvári nyilatkozat sporthatásait boncolgatva felhívtuk rá a figyelmet, a román válogatott zömét a harmincas évek közepéig erdélyi játékosok adták.
A húszas évek közepén megélénkülő magyar–román futball-kapcsolatokat új szintre emelték Budapest és Temesvár városi válogatottjainak mérkőzései (1926-ban a bánsági csapat 2:0-ra győzött, a magyar fővárosban rendezett visszavágó 1:1-es döntetlent hozott), és mivel Temesvárt nyugodtan tekinthetjük a korszak romániai futballfővárosának, az említett találkozók szinte válogatott mérkőzésekkel értek fel. Az első magyar győzelem azonban továbbra is váratott magára, ezért is figyelhette bizakodva a hazai közvélemény a Keleti pályaudvarról 1927. június 25-én útra kelő magyar professzionista válogatott másnapi temesvári mérkőzését. És talán még inkább a hárommeccses romániai kirándulás második felvonását, a román válogatott ellen vívandó június 29-ei aradi ütközetet (levezetésként Brassó városi csapata elleni mérkőzés szerepelt a programban).
Noha az utazó keretben olyan csillagokat lehetett találni, mint a válogatottságtól az ősszel visszavonuló Orth György, Takács II József vagy Opata Zoltán, az 1926-os profi–amatőr szétválás óta külön kasztot jelentő hivatásosok legjobbjai közül sokan távol maradtak. A bajnokság nyári szünetében kétségtelen nehézséget jelentett a toborzás Máriássy Lajosnak (a korabeli sajtó következetesen szövetségi kapitányként szerepeltette a posztot 1925-ben, majd 1931–1932-ben betöltő szakembert, pedig ez idő tájt Kiss Gyula viselte a tisztséget; Máriássy ekkor a professzionális játékosok kapitánya volt). Így is a magyar fél számított esélyesebbnek Temesváron – a várt diadal azonban elmaradt, 2:2-es döntetlent hozott a mérkőzés. És némi politikai színezetű botrányt. Nádler Henrik, a magyar profiválogatott fedezete utóbb a sportlap érdeklődésére igyekezett tompítani a történtek élét:
„Temesvárott is csupán 30–40 politechnikus csinált lármát, az 5000 főnyi közönség azonban egyszeriben elnyomta tapsaival ezt az ellentüntetést. Amikor a meccs végén a politechnikusok pfujolni kezdtek, a kijárat körül felsorakoztak az egyenruhás tisztek, és tapsolva éljeneztek bennünket. Csak az volt furcsa, hogy a meccs után a vasúti pálya alatti alagúton kellett volna autóinknak átmenni a pályaudvar másik oldalán levő szállónkhoz, minthogy azonban a politechnikusok állítólag állást foglaltak az alagútban, hogy tüntessenek ellenünk, ezért a vezetők a pályaudvaron vittek át bennünket haza a szállónkba.”
A temesvári incidens mindenesetre további meghátrálásra késztette a bukaresti döntéshozókat, akik ezután olyannyira kockázatosnak ítélték meg – még Aradon is – Románia reprezentáns csapatának szerepeltetését, hogy végül ellehetetlenítették a mérkőzés megrendezését, legalábbis az eredeti keretek között.
„Eddig nem ütközött meg a két ország hivatalos vá- logatott csapata; a három eddigi mérkőzés Budapest–Temesvár képében jelent meg a hivatalos fórumon, sőt a mai válogatott mérkőzés sem Magyarország és Románia találkozása, amely tehát első lenne ebben a nemben. A politikai viszonyok még nem érettek meg annyira, hogy ilyen hivatalos jellegű mérkőzést köthettek volna le a nagy politikában is járatos és éppen ezért igen óvatos sportvezérek.”
Ekképpen magyarázta a hátteret a Nemzeti Sport, a részleteket pedig a Sporthírlap beszámolójából ismerjük:
„Az utolsó órában meghiúsult a magyar–román mérkőzés lejátszása. A csapatok már gyülekeztek a pálya öltözőiben, s a játék elkezdésére minden előkészület megtörtént, amikor a legnagyobb meglepetésre közbeléptek a román katonai hatóságok. […] Megjelent a pályán Arad katonai parancsnoka, aki magához kérette a román szövetség vezetőit, és közölte velük, hogy felsőbb rendeletre a válogatott csapatba kijelölt katonajátékosok részvételét nem engedi meg. […] A rendelet öt játékost emelt ki a román válogatottból, köztük a temesváriak legjobbjait, Tänzert, Foglt és Teszlert. Ebben a helyzetben tehát válogatott mérkőzésről többé szó sem lehetett.”
Nádler Henrik beszámolójából tudjuk, hogy az öt katonajátékost le is tartóztatták az öltözőben, mondván, megszegték szolgálati kötelezettségüket, hiszen éppen a román katonaválogatott bukaresti mérkőzésén lenne a helyük. A helyzet drámaiságát hangsúlyozta a kolozsvári Ellenzék című napilap beszámolója, amely szerint a hadügyminisztérium durva rendeletét a pályán kézbesítette egy ezredes Morar román szövetségi kapitánynak, akinek le kellett vetkőztetnie mezbe öltözött katonajátékosait.
„A váratlan akció a közönség körében nagy elégedetlenséget keltett, és ellene hatalmas tüntetést rendeztek, az utána következő kombinált mérkőzés azonban simán, botrány nélkül ment le, és mindkét csapatot lelkes ünneplésben részesítették.”
A beszámolók szerint az előzmények után csak „budapesti kombinált” néven kiálló vendégcsapat gyenge játékkal győzött 3:1-re a Temesvár–Nagyvárad–Arad kombinált erdélyi együttes ellen. A furcsa mérkőzés történetének külön csavarja volt, hogy hiába tiltották meg a román szerelés viselését Bukarestből, mivel nem volt másik mezgarnitúra kéznél, a rendelkezésre álló erdélyi futballistákból verbuvált hazai vegyes gárda kénytelen volt román címeres dresszben pályára lépni. A következő napokban szárnyra kelt az a hír is, hogy a feszültség következtében Románia minden magyar futballcsapatot kitiltott a területéről, ám ez az információ alaptalannak bizonyult. Mindenesetre az első „majdnem” válogatott meccs aligha segítette elő a futball terén a két ország barátkozását.
Nyitókép: Fortepan
