Hallottatok már az ittas vezetők elnyomását részletező filippikákról, amiket Donald McNowski írt? Megvannak a massachusetts-i Albert E. Helzner mindennapi életből merítő bölcsességei, esetleg a David Lee Johnston álomnaplóiból építkező Amerikai Ödipusz? Hát a hagymás szendvicsekért, valamint a halott nők ruháiért rajongó Etherley Murray önéletrajzának végiglapoztátok-e már a fejezeteit? Ugye, nem.
És ez aligha véletlen, elvégre ezek a kéziratok nem jelentek meg soha.
Hogy most mégis ezekről olvastok, annak az az oka, hogy felkerestem nemrégiben a Brautigan Könyvtár online „polcait” (egy, a Poets & Writers hasábjain megjelent cikk szerint 2019-ben negyvenegyezren tettek ugyanígy), hogy jobban megismerjek párat azok közül a történetek közül, amelyeket a kiadók visszautasítottak ugyan, a Brautigan Könyvtár mégis örök életet szavatol nekik.
A Brautigan Könyvtár polcai. Fotó: Wikipedia
A honlapjának bemutatkozó szövege szerint „[a] Brautigan Könyvtár nem a publikálásról, de még csak nem is az irodalomról szól”, sokkal inkább a történetmesélés szabadságára és a tudásmegosztásra fókuszál. Hangzatos állítás, azonban a szépirodalomból inspirálódott különös intézmény megalapításának és névadójának legalább annyira érdekes a sztorija, mint az itt őrzött majonézfoltos gépelt szövegeké.
A „Nem Könyvtára” és az ihletigenlés
„A Brautigan Könyvtárban – írja Enrique Vila-Matas a Bartleby és társai című remekművében, amit Pávai Patak Márta fordított magyar nyelvre – kizárólag olyan kéziratot tartanak, amit a kiadók rendre elutasítottak, ezért könyv alakban sohasem jelentek meg. Ebben a könyvtárban csak elvetélt könyvek találhatók. Akinek van ilyen kézirata, és el akarja küldeni a Nem Könyvtárába vagy a Brautigan Könyvtárba, annak nem kell mást tennie, mint ráírni a címzést, hogy Burlington, Vermont, Egyesült Államok. Biztos forrásból tudom – jóllehet, ott csak bizonytalan forrásokat őriznek –, hogy egyetlen kéziratot sem utasítanak vissza; épp ellenkezőleg, a legnagyobb örömmel és tisztelettel állítják közszemlére őket.”
Vagyis mégsem. Persze Vila-Matas ‒ aki az ezredforduló környékén vetette papírra a tagadás művészei előtt fejet hajtó esszéisztikus naplóregényének traktátusait ‒ ezt nem tudhatta még. Engem nemrégiben, egy túl hosszúra nyúlt vonatút alatt bűvöltek el a spanyol szerzőnek a világirodalom tarka ugróiskoláját bejáró eszmefuttatásai, amelyek korszakokon és kontinenseken szökdécselve át kecsesen, arra a nem mellékes kérdésre keresnek válaszokat, hogy miért fontos valakinek – illetve miért nem az ‒, hogy papírra vesse a gondolatait. A Brautigan Könyvtárnak már a szépirodalmi előzménye is a tárgykörben tett határozott állásfoglalás, ám mielőtt rátérnénk, hogy miért nincs Vila-Matasnak teljesen igaza, azt javaslom, előbb az általa szóba hozott sajátos intézmény névadóját ismerjük meg egy kicsit.
Az éhező költő, aki összepróbálta a végest meg a végtelent
Richard Brautigan munkássága a 20. századi amerikai próza különös szigete. Az 1935. január 30-án született szerzőnek tíz regénye, négy verses- és két novelláskötete jelent meg. A Harmadkor 5. lapszámában Fenyvesi Anna így mutatja be: „[b]ár írásaiban sok önéletrajzi részlet előbukkan, mint például az észak-nyugati partvidéken eltöltött gyerekkor (A pázsit bosszúja) és Kalifornia általa jól ismert hóbortos lakói (Kell egy kert), ugyanúgy sok minden szabadon kitalált fikció.”
Brautigannak nélkülözések között telt a gyerekkora. Húgával eldobált sörösüvegeket gyűjtött, hogy a családi kasszába adhassák a betétdíjért kapott dollárokat, és előszeretettel járt horgászni és vadászni is, hogy a zsákmánnyal segítsen családja élelmezési gondjain. A középiskola elvégzését követően mezőgazdasági idénymunkával kereste a kenyerét, majd húszévesen, 1955 zimankós telén annak reményében dobta be egy jókora kővel egy rendőrőrs ablakát, hogy ha lecsukják, legalább fűtött helyen tölthet néhány napot, és akad számára pár falat meleg étel is. Nem sokkal a szabadulása után Brautigan elmegyógyintézetbe került, ahol paranoid skizofréniával diagnosztizálták, és elektrosokk-terápiát kapott. Az első versei ‒ amiket a kezelés megkezdése előtt küldött különböző irodalmi lapok szerkesztőinek ‒ azt követően jelentek meg, hogy kiengedték a pszichiátriáról. Ekkor Brautigan hátat fordított a családjának,
és San Franciscóba költözött, hogy az írásnak szentelje az életét.
Érzékletesen írt. Azt például, hogy döglesztő meleg van, a következőképpen jelenítette meg: „A nap olyan volt, mint egy óriási ötvencentes, amelyet valaki nyakon öntött benzinnel, meggyújtotta, és azt mondta: Hé, gyerek, fogd csak, amíg elugrok újságért, azzal a kezembe nyomta, és nem jött vissza.”
Richard Brautigan. Forrás: brautigan.net
A fentebbi mondatait magyarító Gy. Horváth László ‒ aki novellákat, valamint három regényt (Pisztrángfogás Amerikában; Egy déli tábornok Nyugatról; Hogy el ne fújja mind a szél) is fordított tőle ‒, a leghagyományosabb, a legrendhagyóbb írónak, a világ legszeretetreméltóbb írójának mondja, aki olyan egyszerű, évszázados értékek mellett állt ki, mint a természet óvása és szeretete, az emberi élet tisztelete, a szabadság eszméje vagy a korlátozás nélküli szókimondás joga. Gy. Horváth a Nagyvilág 1993/5. számában így jellemzi Brautigant:
„Igazuk volt-e a többé-kevésbé konvencionális kritikusoknak, amikor józan heti és havi lapokban bevett jelzőkkel illették Richard Brautigant? »Játékos és komoly, derűs és mélabús, mély és abszurd«, »erőteljes és eredeti«, »eleven és leleményes« (na, ezen alighanem szentségelt egy kicsit). Persze, persze. Mind ráillik. Viszont: »bittersweet«. Ezt egy kifejezetten nem-konvencionális írta (»Kesey azt mondja, negyed órám van, hogy elolvassam Brautigan legújabb regényét, és összeüssek róla valami kritikát, mert már toporzékolnak a nyomdagépek. Hát lássuk...« [The Last Supplement to the Whole Earth Catalog]) ‒ és ez a legjobb. Azt is jelenti, hogy keserédes, fanyar, meg azt is, »ami egyszerre vált ki fájdalmat és örömet«. Egyszerre van szakácsi, házias íze és logikátlan, perverz stihje.
Ez Brautigan.”
És hát nemkülönben „bittersweet” az is, hogy negyvenkilenc éves korában, a Csendes-óceánra néző ablaka előtt Richard Brautigan egy .44-es Magnummal főbe lőtte magát. Még egyszer, utoljára összepróbálva így egy pillanatra a végest meg a végtelent.
Az intézmény, ami Az abortusz nyomán született
De azt hiszem, nem pont emiatt nevezték el róla azt a mára virtuálisan is kiterjesztett gyűjteményt, ami az elfeledésre ítélt szövegeknek nyújt menedéket a feledhetetlen bestsellerek helyett.
A Brautigan Könyvtár jelenleg a Clark Megyei Történeti Múzeum alagsorában látogatható, ahol három könyvespolcot foglal el, és az itt sorakozó, háromszáznál valamivel több kézirat betekintést enged például a nukleáris háború esetén hasznosítható vészforgatókönyvekbe, de akár a golyóstollak használatát részletező fortélyokba is belelapozhatnak az ilyesmire kíváncsiak. Megbánt és örömök közt végigélt életek lenyomatai rejtőznek a sötét színű mappák lapjain – éppúgy, mint bármelyik más bibliotéka polcain. És a múzeum nyikorgó, régi székeibe süppedve vagy a bolyhos szőnyegre heveredve ambiciózus idegenek álmait fedezhetik fel a Washington megyei Vancouverbe látogatók. Valamint azok is, akik online keresik fel az intézmény katalógusát, amelynek 2023. október 15-én jegyezték be a legfrissebb tételét (A Boy Named Richard című családmesét, amelyet Ann M. Stanush írt.)
Az intézmény egykori épülete, és jelenlegi logója.
A Brautigan Könyvtárat Todd Lockwood alapította a vermonti Burlingtonban. A névadó iránti rajongása jegyében Lockwood tizenöt éven át minden évben újraolvasta Brautigan Az abortusz című kötetét, mígnem 1990-ben úgy érezte, itt az idő, hogy a regényben leírt könyvtár megszülessen a való életben is.
Az abortusz névtelen elbeszélője egy San Franciscó-i fiókkönyvtárban dolgozik. Az intézmény profilja azonban egészen rendhagyó, méghozzá amiatt, mert ismeretlen szerzők látogatják kölcsönözni vágyó olvasók helyett, akik témától függetlenül elhelyezhetik a saját műveiket a könyvtár polcain. Bár rajtuk kívül senki sem keresi fel az olvasótermeket, a szerzők mégis boldogok, hogy valahol összegyűjtik és megőrzik a gondolataikat.
Richard Boothot egyesek őrültnek, mások prófétának tartották, de az kétségtelen, hogy neki köszönhetően került könyvrajongók millióinak bakancslistájára egy alig kétezer lakosú, az angol-walesi határon található kistelepülés.
Tovább olvasokAmikor Lockwood kiadók által visszautasított kéziratok beküldésére buzdította a kortársait (az ő felhívására erősít rá a fentebb idézett részben Enrique Vila-Matas is), az a végtelenül demokratikus elképzelés vezette őt, hogy a Brautigan Könyvtár ajtót nyit majd a kiadatlan szövegek előtt, a kíváncsi olvasóknak pedig lehetőségük lesz megismerni a könyvipar szigorú kapuőrei által elkaszált ötleteket. Szép számmal érkeztek is a legépelt, de meg nem értett műremekek, csakhogy az adományokból, önkéntesek által működtetett szervezet pénze a kilencvenes évek közepén elfogyott, ezért zsugorfóliákba csomagolva, az alapító pincéjébe kerültek az egyenmappákba kötött kéziratok.
A Brautigan Könyvtár 2005-ben bezárt.
Csakhogy egy lelkes hangművész és Brautigan-kutató, bizonyos John Barber átvette az állományt, hogy előbb az otthonában biztosítson neki helyet, 2010-ben pedig a segítségének köszönhetően a Clark Megyei Történeti Múzeum épületébe költözhetett a kollekció. Ahol – ahogy az fentebb már kiderült – a gyűjtemény analóg része azóta is látogatható, és bár a Brautigan Könyvtár nyomtatott anyagot már nem fogad, Barberék vállalása így sem csekély. Január utolsó vasárnapján (Brautigan születésnapja környékén) minden évben megrendezik a Nemzeti Nemközölt-szerző Napot, továbbá archiválják és katalogizálják az „ismeretlen, de feltörekvő írók kiadatlan műveit”, méghozzá a bevett raktári jelzetekkel kevésbé kompatibilis Majonéz Rendszer szerint.
Bekezdések, amiket összekent a majonéz
Ahogy a Pisztránghalászat Amerikábanból kiderül, Richard Brautigan kimondottan kedvelte azt a szót, hogy majonéz. Ebből a megfontolásból nevezik Majonéz Rendszernek a Brautigan Könyvtár számára kifejlesztett szortírozási elveket. Melyek alapján előbb a tizenöt általános kategória egyikébe sorolják a kéziratot (a Család, a Jövő, a Humor, a Spiritualitás, valamint Az élet értelme is helyet kapott ezek között), hogy aztán a benyújtás éve, illetve a beérkezés sorrendje szerint kapja meg a jelzetét. A LOV 1990.014 például azt jelenti a Majonéz Rendszer logikája szerint, hogy a tizennegyedik műről van szó, amely 1990-ben a Szerelem kategóriában leltárba került. Ez egyébként Beatric Kalver novellagyűjteménye, a Love is Love, ami a katalógus tanúsága szerint a költözködés során sajnos elveszett.
A Szerelem polca, a Love is Love hűlt helye és a papírmajonéz a Brautigan Könyvtárban. Fotó: Carleigh Oeth
De hát, hogy jön mindehhez a majonéz? Hát úgy, hogy amikor még Burlingtonban volt a Brautigan Library, majonézes üvegeken jelölték a kategóriák rövidítéseit a könyvtár polcain. Csakhogy, mivel a lelkes bibliofilek kutakodásai nyomán nem egy szakaszhatárjelző ripityára tört, élénksárga foltokat hagyva olykor a legjobban kidolgozott bekezdéseken, az intézmény üzemeltetői nyugdíjazni voltak kénytelenek ezt a gyakorlatot. A Majonéz Rendszer szerint különben a SOC, vagyis szociális/politikai és kulturális témájú kötetből őrzi a könyvtár a legtöbb kéziratot, a legkevesebb rekord pedig (négy-négy mindösszesen) az Utcai élet, valamint a Jövő kategóriákra mutat.
Az alapmű, ami kis híján a Brautigan Könyvtár állományának sorsára jutott (Vagyis…)
Hogy mit hoz a jövő, azt tehát nem a Brautigan Könyvtár állománya segít majd eldönteni, annak azonban csak kis híja volt, hogy a majonézfoltos kéziratok között végzi Az abortusz is. (Persze tudom, ha nem jelenik meg ez a kötet, akkor nyilván a Brautigan Könyvtár sem nyitja meg a kapuit, és a Majonéz Rendszer sem készül el. Szédítő gondolatkísérlet, ugye?)
1967 októbere és 1968 áprilisa között Brautigan ügynöke számos New York-i kiadónál házalt a kézirattal, ám Az abortuszt elutasította a Harcourt, a Brace and World, a Simon and Schuster, a Viking, a Putnam, a Harper and Row, a Random House, a Morrow, Dial, a Doubleday, a Macmillian, a Prentice-Hall és McGraw-Hill is. Aztán, a Pisztrángfogás Amerikában nemzetközi sikere után a Simon & Schuster mégis megjelentette a szöveget.
Richard Brautigan. Forrás: brautigan.net
A szerző – tudjuk meg John Barbertől ‒ 1966 körül kezdett el dolgozni ezen a köteten. A jegyzetek készítése során Tijuanába is elrepült, a mexikói város ugyanis arról volt ismert akkoriban, hogy számos klinika üzemel ott, amelyek – szemben az Egyesült Államok területén érvényes szabályokkal – végeznek nem kívánt terhességek megszakítására irányuló beavatkozásokat.
Brautigan negyedik regénye, Az abortusz ‒ történelmi románc 1966 (The Abortion: An Historical Romance 1966) 1971. március 23-án került a könyvesboltokba, így aztán ország-világ megismerhette a San Franciscó-i fiókkönyvtárat, amelynek az a célja, hogy összegyűjtse „az amerikai írásművészet nem kívánt, lírai és kísérteties köteteit”. Egy napon – amint az elbeszélésből kiderül ‒ a félénk és gyönyörű Vida is betér ide, hogy a polcokon hagyja a verseit. Ám a szívét is ottfelejti, nem csak a költeményeket. Amikor aztán az esetet elbeszélő könyvtáros számára kiderül, hogy Vida szerelmük gyümölcsét hordja a szíve alatt, Mexikóba utazik a lánnyal, hogy elvetessék a gyereket. Különös, hogy az az alak, aki könyvtárosként mindenféle szöveget lelkesen befogad, így nemcsak az élete új fejezete elől menekül el, hanem magára az életre mond nemet.
A „termek állománya”, ami a felhők közé költözött
„Úgy tartják – olvassuk a Bartleby és társaiban ‒, hogy Alexandriában a bölcs Ptolemaiosz megfogalmazott magában egy levelet »a földkerekség összes uralkodójának és kormányzójának«, melyben azt kérte volna, hogy »bátran juttassák el hozzá« bármely szerző, »költő vagy prózaíró, rétor vagy szofista, orvos vagy jövendőmondó, történész és mindenki más« művét. Mint az köztudott, Ptolemaiosz rendelte el, hogy az alexandriai könyvtár lépcsőzetesen elhelyezkedő termeiben megtalálható összes könyvet másolják le, az eredetit tartsák meg, a másolatot pedig adják vissza a tulajdonosának. Ezt az állományt nevezte később »a termek állományának«.”
Mindez – folytatja Vila-Matas – egy tűzvészben odaveszett. De vajon, tehetjük hozzá, nem a „termek állományát” gyarapítják a Brautigan Könyvtár alagsorban porosodó, visszautasított kéziratai is? Azon vegyészek és lelkészek, csirketenyésztők meg idősgondozók girbegurba mondatai, akik beutazták a világot, vagy akik soha nem hagyták el a szülővárosukat, és akiknek a könyvkiadás nem kívánt gyermekként kezelte a gondolatait? Elvégre ezek a kalandokat leíró, humorosnak szánt, a béke és a háború tárgyában megnyilatkozó gépelt vagy nyomtatott lapok embriók lelkeihez hasonlítanak,
akik egymással társalognak a nyikorgó mélybarna bútorok fölött.
Brautigan azt írta egy helyütt, hogy „mindannyiunknak megvan a helye a történelemben. Az enyém a felhők között”. De azt vajon gondolta-e volna, hogy halála után a róla elnevezett könyvtár többszáz, felhőbe lőtt, abortált kéziratát olvasgathatja majd odafönt, amíg világ a világ?
