Szegő János a séta elején elmondta, Bereményi a közelben, a Teleki térnél nőtt fel. Gyerekkorának legtöbb helyszíne azóta eltűnt vagy átalakult, egyedül a Fiumei úti sírkert az, ami ugyanolyan maradt. Bereményi Géza elmesélte, hogy valóban nagyon közel lakott, a Teleki tér 9. alatt nevelkedett a nagyszüleinél. Ott ismerkedett meg egy első világháborús hadirokkanttal, Nagy Zsigmonddal, aki gyakran sétált a temetőben és időnként őt is magával vitte, noha még nagyon kicsi gyerek volt. Nagy Zsigmond, aki eredetileg tökmagárus volt, szerette a történelmet és sorra mutatta meg neki a nevezetességeket a sírkertben, a nagy hősöket, akik ott nyugszanak.
Az első, akinek „bemutatta” őt a temetőben, Kossuth Lajos volt, akiről rendkívüli tisztelettel beszélt. A mai napig az övé a legnagyobb síremlék a temetőben. Bereményi Géza azt mesélte gyerekként ő is Nagy Zsigmond hódolatát vette át, és ehhez illeszkedett az is, amit az iskolában tanultak. Később azonban előkerült a kérdés, hogy jót tett-e vajon Kossuth vagy elrontott mindet. Példaként egy Tocqueville nevű francia történész, politikus dilemmáját említette. Tocqueville veszélyes embernek tartotta Kossuthot, azt gondolta róla, hogy a korabeli európai állapotokat fel akarta billenteni azzal, hogy az osztrákoknak nekitámadt, holott Nyugat-Európa védve lett volna Oroszországgal szemben, ha megmarad az alkotmányos együttműködés. A Kossuth-mauzóleum bejárása közben Bereményi elmondta azt is, szerinte a hőseink vereségek emberei. Magyarországon a vereségek ünneplése gyakori, de inkább a forradalmak kitörését szoktuk ünnepelni. „Nagyon gyakori a hősök devalválódása, az eddig elhallgatottak hirtelen megdicsőülése. Nagyon sok az értékelésben a fordulat.”
Szegő János és Bereményi Géza Kossuth után Görgey Artúr sírját látogatták meg. Nagy Zsigmond őt a nemzet árulójaként mutatta be a kis „Lulikának” annak idején. Azt mesélte neki, hogy áruló volt, mert letette a fegyvert Világosnál, pedig nem kellett volna. Az idők során viszont kibontakozott előtte egy sokkal változatosabb Görgey-történet. Szerinte csak 1989 után kezdték el tágyilagosabban megítélni őt. „Egy rendkívüli képességű fiatal hadvezér volt, aki sorra aratta a győzelmeket és időben tette le a fegyvert, ezzel megkímélte a hadsereget” – mondta, hozzátéve, hogy az ő tiszteletét kiváltotta az évek során.
Móricz Zsigmond sírjánál felmerült, hogy mind a ketten kollégisták voltak, ebben hasonlítanak. Szó esett róla, hogy Bereményi már egészen kiskorában olvasta őt, és a könyveiben az volt számára az érdekes, ahogy elvezetett a 19. századból a 20. századba. „A 20. századi írásai, amik pesti bérházakban játszódtak kispolgárok közt, nagyon tetszettek, felismertem a lakótársaim bennük” – mondta. Azt is megemlítette, hogy Móricz bőséges és nagy író volt, aki mindent feljegyzett, az utcán sétálva is írt. Bereményi szerint úgy tekintett a világra, mintha az egész megírható volna, és ő meg is írta az egészet. „Tőle tanultam legtöbbet az idők színének változásáról.”
Krúdy Gyula sírhelyénél a ködlovag írók jelensége merült fel, azoké az íróké, akiket hálátlanul elfelejtünk, pedig a Jókai utáni kor új emberei voltak. Bereményi Géza szerint, amikor véget ért a szabadságharc utolsó utórezgése is, elkezdődött valami más. Azokat a szerzőket, akik a 19-20. század közt alkottak, újra fel kell fedezni. Példaként Gozsdu Eleket és a Cholnoky-testvéreket említette. Szerinte ők egészen másképp látták Magyarországot, mint az elődeik. „Egy ideig eltűnnek, de aztán valahogy a későbbiekben előbukkannak, aki szereti az irodalmat nem tud róluk megfeledkezni” – mondta, hozzátéve, hogy Krúdy is sokkal mélyebb, mint ahogy emlékszünk rá, nagyszerű alak, átléphetetlen.
Az utolsó síremlék, amelyet meglátogattak a sétán, Mándy Iváné volt. Bereményi személyesen is ismerte őt, így sokat tudott mesélni róla. Elmondta például, hogy róla írta a szakdolgozatát, amiben azt akarta bizonyítani, hogy bár Mándyt urbánus írónak tartják, a népi-urbánus ellentét csak egy rossz babona. Mándy Ivánnak el is küldte a szakdolgozatát, így később meg is ismerkedtek. Az élete végéig tartották a kapcsolatot. Szerzett neki például 30-as évekbeli amatőr filmeket, amiket el is vitt neki ajándékba. Többször is járt nála és ott volt, amikor Mándy „elbúcsúzott” a nőktől. Bereményi azt is felidézte, hogy Mándy egyszer kereste őt a Teleki téren, a nagyszülei standjánál is. Érdeklődött felőle és kifejtette azt is, hogy amióta a tér közelében lakik, folyton csak arról tud írni, milyen jó bezzeg Bereményinek, aki ott nőtt fel, ezért nem fogja megírni soha. Az idő nem őt igazolta, Bereményi Géza ugyanis végül megírta a Teleki teret, csak épp ötven évvel később.
