Fotó: Valuska Gábor
Az írás elsőszámú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát – írja a Magyar Copperfield egyik fejezetében. Egy önéletírás esetében fokozottan szükséges önmagunk elfogadása?
Nem, valójában minden egyes írásnál, minden műfaj esetében szükséges, hogy önmagunkat el tudjuk fogadni, mint legfőbb személyt. Ez kell ugyanis ahhoz, hogy az ember igazán szabadon tudjon írni, hogy haladjon a szöveggel, szerkessze és uralja. Ha az író önmagáról ír, az akkori önmagát nem kell elfogadnia. De az íróságát igen. Talán a magabiztossághoz kell ez.
Sokan mondták már Önnel kapcsolatban, hogy valójában mindig is az önéletrajzát írta, már az első novelláiban megjelentek a gyerekkorának elemei, később filmekben (Eldorádó, Megáll az idő) is feldolgozta életének egyes szakaszait. A korábbi műveihez képest miben tér el ez a könyv, amely hivatalosan is önéletírás?
Ebben az esetben egészen más volt a hozzáállásom, mert eredeti, valódi neveket használtam. Mintha dokumentumokat írnék, úgy próbáltam megírni az életemet. Újra átéltem valóban megtörtént eseményeket és igyekeztem őket a lehető leghívebben visszaadni.
Ebben a könyvben visszamegy a legelső emlékeihez, majd fokozatosan fejti fel gyerekkorának eseményeit, mutatja meg életének legfontosabb szereplőit, helyszíneit. Mennyire volt nehéz rátalálni a gyereknézőpontra, visszahelyezkedni abba a szemszögbe, amelyből kisgyerekként megtapasztalta a világot?
Az volt a legkönnyebb. Talán azért is, mert csak hatéves koromig tartottam magam gyereknek. Utána olyan körülmények és olyan emberek közé kerültem, ahol már felnőttként, magányosan kellett élnem az életemet és egyedül kellett tájékozódnom a világban. Ezért a gyerekkort tudtam a legkönnyebben megírni.
Ahogy halad a könyv, úgy alakul át a mindenre kíváncsi gyerek hangja öntudatos kamaszhanggá. Hogyan sikerült megragadni a felnövés ívét, a nézőpontváltást?
Ez nem volt tudatos, a szemléletváltás hozta magával. Az életem élesen elváló szakaszokból állt, de a legélesebben a gyerekkor vált el a többitől, mert akkor voltam a legboldogabb. Akkor szereztem meg az életben maradáshoz szükséges védettséget. Bár az igaz, hogy később, tizenöt éves koromban visszataláltam a gyerekkoromhoz, amikor otthagytam a családomat és bekerültem a pápai kollégiumba.
A könyv alapján úgy tűnik, gyerekként nagyon jó megfigyelő volt, mindent látott és hallott, tisztában volt a felnőttek játszmáival, azzal, hogy mikor hazudnak, sőt, még a politikai véleményükkel is. Óvodásként vajon miért ezek a dolgok ragadták meg annyira a figyelmét?
Ez azért volt, mert csak a felnőttekkel foglalkoztam, a korombeli gyerekek nem érdekeltek az óvodában sem. Ott is az óvóbácsik, óvónénik voltak a megfigyelésem tárgyai. Arról pedig, hogy még a politikáról is volt fogalmam, a felnőttek tehettek, mert őket nagyon átitatta a politika. Olyan idők voltak Magyarországon, hogy szinte senki sem mutatkozott meg a maga valójában, hanem politikai vonatkozásaiban kellett őket nézni.
Mit gondol, az utóbbinak köze lehetett ahhoz, hogy vonzódni kezdett a titkokhoz? Gyerekként egy ólomkatonát ásott el a házuk udvarában, hogy legyen saját titka, később pedig a lelpleznivalók szenvedélyes gyűjtögetője lett.
Ez a korabeli felnőttek titkolózási mániájával függött össze, mert mindenki titkolt valamit. Sőt, nagyon korán figyelmeztettek, hogy melyik emberrel kell vigyázni, mit nem szabad csinálni. A titok mindig felbukkantak, és tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy szinte mindenkinek volt titka, kivéve az öregasszonyokat. A titkok azért voltak érdekesek, mert ha azokat megfejtette az ember, akkor megtudta annak a felnőttnek az igazi lényegét. Mert mindenki titkolta a saját lényegét, olyan korszak volt.
Ehhez képest milyen volt most, sok évvel később kiadni ezt a rengeteg titkot?
Ez volt az írás folyamatának a legkéjesebb része. Kiadni végre ezeket a titkokat és a titkok szerint tájékozódni a felnőttek dzsungelében.
Lehet úgy fogalmazni, hogy az önéletírása tulajdonképpen azoknak a felnőtteknek a tablója, akiknek az élete, világfelfogása hatott Önre gyerekként?
Nekem az összes felnőtt mintapéldány volta korszak dzsungeléből, emberfajtáiból. Tulajdonképpen a korabeli Magyarország állapotát is mutatták ezek a mintapéldányok. Meg lehet sejteni általuk, hogy milyen ország volt az. Ezért adott nekem tágabb szemléletet furcsa módon ez a titkolózás és a titkok megfejtése. Egy levert ország, egy gyarmati ország tűnt fel bennük, de még sok jelzőt lehetne itt mondani.
Mit gondol, a politika mennyiben volt hatással a gyerekkorára?
A Teleki téri udvaron kevéssé, de utána baromi erővel préselt. De ezek nem úgy tudatosodtak bennem, mint ahogy most beszélünk róla. Akkor azt gondoltam, ilyen az élet, mert a magam szűk köre szerint tájékozódtam. De másutt is ezt láttam és azt remélem, ez a könyvben sem panaszos, mert akkor ez egyáltalán nem volt negatív nekem.
Van egy pont a könyvben, ahol kicsit kitekint a saját gyerekkorából és mint elbeszélő, bevallja, hogy a nevelőapjáról szóló részeket volt a legnehezebb megírnia. A felszínre kerülő emlékek és érzések akasztották meg akkor az írást?
Igen, mert amikor elszakadtam a nevelőapámtól, nagyon hamar meg akartam szabadulni a létének a következményeitől. És azzal hízelegtem magamnak, hogy ez sikerült is, csak vissza kellett helyezkednem az életem első hat évének boldogságába. Talán azért voltam olyan egzaltáltan boldog később a kollégiumi rideg körülmények között is, a gyerekkoromat ott találtam meg újra. Szóval azt gondoltam, hogy sikerült megszabadulni tőle, de az írás közben az egyike volt a felfedezéseimnek, hogy ez nem teljesen van így. Azt gondoltam, lezártam, kibékültem vele, felejtsük el, nem érdekes, egyikünk sem tehet róla. Aztán írás közben jöttem rá, hogy nem maradnak abba az érzések, ha felidézem. Épp ezért remélem, hogy most, hogy kiírtam, el van felejtve és most már normális lesz a viszony köztünk.
Voltak más nagy felismerései írás közben?
Ennyire pregnáns csak ez volt. Emellett arra jöttem még rá, hogy rímelnek bizonyos sávok az élettörténetemben. Az ismétlődéseket elkezdtem nagyon élvezni, sőt hajhászni. És sikerült is. Ugyanakkor hozzátartozik a prózaíráshoz, hogy az ember ne hangsúlyozza, ne hívja fel az olvasó figyelmét ezekre. Jöjjön rá magától.
Több évet töltött az emlékeivel, a gyerekkorába való visszatéréssel, amíg megírta a könyvet. Nem voltak különös tapasztalatai ezalatt a múltat feltáró folyamat során?
A civil életemben rengeteg ilyen volt. Nagyon érdekesen néztem például a körülöttem lévő emberekre, a mostani családom tagjaira. A két fiamra is egész furcsán kezdtem tekinteni. Folyamatosan azt nézegettem, hogy miben hasonlítanak az elődeimre, akiket ők nem ismertek.
Magáról az emlékezés természetéről mit mutatott meg az önéletírás? Nem volt furcsa utólag, hogy az emlékezet hogyan rostálta meg a történteket?
Az nagyon jó, hogy az emlékezet rostál, mert a jelentős események maradnak meg. Méghozzá ez a római történetírók tanulsága, náluk olvastam. Egy történelmi eseményt meg lehet írni a történész szakértő objektivitásával úgy, hogy az emberi emlékezet rostálása szerint írjuk meg. Egészen biztosan a jelentős dolgok maradnak meg, ebben kell hinni.
A gyerekkorának helyszíneit bemutató sajtósétán beszélt arról, hogy sok aljasságot elkövetett ebben a könyvben, azaz sok olyasmit is megírt az életének szereplőiről, amit talán nem kellett volna. Utólag kihagyna bizonyos részleteket?
Most is félek, de hát nemrég fejeztem be a könyvet. Szerencsémre gyorsan kiadja a kiadó, úgyhogy nincs módom tompítani.
A könyvben azt írja, önéletíró nem hazudhat. De ha akart volna, elhallgathatott volna bizonyos részleteket, nem?
Vegetatív dolgokat hagytam ki. Kész, ennyi, semmi mást. Ami fontos volt, amit az emlékezetem megőrzött, azt leírtam.
Nekem az tűnt fel, hogy hiányzik a felnövéstörténetéből a szerelem.
Nem tudom miért. A szerelmet akkor éli át az ember igazából, hogyha az első önfeledtség után továbbra is szerelmes marad és annak az elletmondásaival él együtt, akkor lesz igazából emlékezetes és mély az emléknyom. Odáig én nem jutottam el, mert nem volt módom szerelmesnek lenni senkibe. Fizikailag kívántam embereket, de nem estem szerelembe. Talán azért sem, mert nagyon sűrűn változtattam a körülményeimet, a környezetemet és ezért nem volt időm szerelmesnek lenni. De a könyv végén valami ott van, egy rejtett szerelem kezdete. Egy zöld szemű lány. Az a folytatás kezdete.
Ezek szerint tervezi a folytatást?
Gondolkozom rajta, csak nem tudom hogyan fogjak bele. Azt tudom, hogy mit kéne megírni, a 19-től 25 éves koromig tartó időszakot, aztán nem lesz tovább.
Az önéletírás szempontjából nem foglalkoztatja a felnőtt élete? Miért állt meg ennél a kötetnél 18 éves koránál, és miért nem írná tovább az életét 25 éves kora után?
Mert az már a munkával eltöltött idő, az már másképp tagolja az életet és mást jelent. Azt csak a hencegők írják meg. Abban az időszakban az embernek a társadalom felé fordított arca lesz. Egy idős férfi, egy híres professzor mondta nekem, hogy a nyugdíjból visszatekintve az életre a gyerekkor, a kamaszkor és az ifjúkor hosszú, de amikor az ember elkezdi a munkát, hirtelen elrepül az idő és egy pillanat alatt nyugdíjas lesz. Aztán az élet, ha az öregkort megéri az ember, folytatódik még, megint hosszúvá válik.
A könyvből kiderül, hogy azért kapta a kötet ezt a címet, mert amikor tízéves korában a kezébe vette a Copperfield Dávid Ottlik-féle átiratát, sok rokonságot érzett a főszereplővel. Most, hogy az önéletírása címévé emelte ezt a motívumot, felerősödtek, jelentősebbé váltak az életének párhuzamai Dickens hősének sorsával?
Egyet tudtam, amikor elkezdtem a címen gondolkozni; amikor fölfedeztem azt, hogy mennyire a korszak mintapéldánya minden szereplő, akkor biztos voltam benne, hogy a magyar szó benne lesz a címben mint jelző, mert speciális történet ez. Csak azt nem tudtam, hogy mi legyen a főnév mellette. Egy fél évig írtam, amikor ahhoz a részhez értem, hogy a Copperfield Dávidot olvastam. Akkor jöttem rá, hogy Magyar Copperfield lesz a cím. Illik is hozzám, mert Magyarországon éltem, de nem itt, hanem a magam zárt világában, ami hasonlít egy 19. század eleji angol kisfiúéra is.
