Teleki téri piac
Fotó: Valuska Gábor
A Teleki téri piac Magyar Copperfield egyik legfontosabb helyszíne, hiszen a könyv központi szereplőinek, a nagyszülőknek, Sándornak és Rózának volt itt standja (az Eldorádó című filmből róluk és a piacról pontos képet kaphatunk). Mint az a sétán kiderült, a standjuk helye gyakran változott, ahogy az áru típusát is váltogatták; utoljára zöldségesek voltak, de az már a hanyatlást jelentette. Bereményi szerint a legnagyobb forgalom mindig a történelmi katasztrófákat követően volt. A második világháború után állítólag még Velázquez-képet is lehetett venni itt, de ’56 után is felvirágzott a piac, mert a disszidensek által hátrahagyott dolgokkal sokan próbálták kereskedni.
“Ez volt a megszokott helyem, ide születtem,
és az volt az én babonám, hogy az itteni embereket, a házak lakóit meg a piaci népséget, vevőket és árus kereskedőket is ez a hely hozta létre, vagyis szülte meg ide mind. Mert honnan máshonnan kerülhettek a Teleki térre énvelem együtt, ha nem a helyből támadtak ide.”
Teleki tér 9.
A Teleki tér 9. szám alatt egy földszintes ház állt, amelynek helyén ma már csak egy ormótlan házgyári épületet találunk. Bereményi itt töltötte gyerekkorának első hat évét, ahol nagyszülei nevelték egy szoba-konyhás lakásban. „Az összes szomszédra pontosan emlékszem, ma is meg tudom nevezni a lakókat. A miénk a második szoba-konyha volt: egy ablak, egy ajtó, ennyiből állt egy lakás. De nekem nagyon nagynak tűnt, abban nevelkedtem.” A hely még ma is őriz egy titkot: „Elástam egy ólomkatonát gyerekkoromban az udvar virágágyásában. Azt élveztem, hogy csak én tudok róla.”
“Az udvaron semmi nem mozdul, még akkor sem, amikor visszatérek, és olyan mélyre ások, hogy eltűnik benne a karom. Még akkor sem, amikor belevetem a lovast, és elföldelem, közben a lapáttal együtt az ujjaimat is használom. De a legtakarosabb munkát akkor végzem, amikor eltakarítom a nyomaimat, hogy nyoma vesszen az ólomlovasnak is, de végleg. A lakás ablaka közben szünet nélkül világít nekem. Segít. Semmi se mozdul, senki se jön. Az udvar is a cinkosom. Visszamehetek a konyhába, lemoshatom a lapátot és a kezemet a csapnál. Majd leülök a konyhában, és várok. Nézem az udvari ajtót.
A jövőre várok, a többi ember érkezésére, akik semmiről sem tudnak. Hogy a föld mélyén ott lappang egy titok.”
Fiumei úti sírkert
A Teleki téri házban két hadirokkant is lakott. Az egyikük, Nagy Zsigmond rendszeresen kivitte a Kerepesi temetőbe a kis – akkori nevén – Vetró Gézát. „Megmutatta nekem a sírokat és felidézte a magyar történelem nagyjait. Így ismerkedtem össze a magyar történelemmel. Görgeyről azt állította, hogy áruló volt, azóta utánanéztem és nem igaz. Azt is mondta nekem, hogy árulóra mindig szükség van bukáskor.”
“– Akkor melyikük az áruló? – kérdeztem, mert nekem a fejemből nem ment ki a Kossuth Lajos ellentéte a Görgeivel. És valószínűleg azért nem emlékszem a válaszra, mert kivételesen Nagy Zsigmond is bizonytalan volt.
Érthetetlenül hosszan magyarázott, hogy ilyen esetben melyik az áruló. A halott vagy az ő túlélője.”
Aggteleki utca 9. (ma Kiss József utca)
Amikor hatéves lett, az édesanyja új párt talált magának, majd úgy döntött magához veszi a gyerekét, akit eddig a nagyszülők neveltek. Ekkor egy teljesen új korszak kezdődött Vetró Géza életében: hirtelen Rozner Géza lett, iskolába kellett járnia és be kellett költöznie egy ismeretlen lakásba az Aggteleki utcába, a jóformán ismeretlen anyjával és újdonsült nevelőapjával. „Itt kezdődött a nevelőapámnak és az édesanyámnak a házassága. Ez volt az első lakásuk és ide vettek magukhoz engem a Teleki térről, elszakítva a nagyszüleimtől. Innen jártam iskolába. Ez egy szoba-konyhás összkomfortos lakás volt. A nagyapám egyszer feljött részegen és azt követelte, hogy menjek vele. Akkor össze is verekedtek a nevelőapámmal, én pedig makacsul lehunytam a szemem és nem voltam hajlandó az ágyamból kikelni, mert elfogadtam a sorsomat. De hála Istennek az lett a következménye, hogy minden szombat-vasárnap elmehettem a Teleki térre, ahol nagyon boldog voltam, csak szörnyű volt visszajönni mindig vasárnap este ide. Szóval ez nekem egy gyászhely.”
“Ott ültem egy új szobában Évi mellett, mindenem új volt, a ruhám, a cipőm, még a frizurám is, és Évi oldalán hallgattam, hogyan zongorázik Pista egy pianínón. Emlékezetből és kottából is tudott játszani. Én pedig jó voltam. Rendesen viselkedtem. Tartottam magam, ahogy egy úri fiúhoz illik. Napjában többször mostam kezet, jóllehet az a lakás sem volt sokkal nagyobb a Teleki térinél, viszont volt neki előszobája, ami egy első emeleti körfolyosóról vezetett be, balra a szoba, szemben a konyha felé. Pista pedig zongorázott.
Ott tudtam meg, hogy én egy-két nap múlva iskolába fogok járni, és ott mutatták meg a bizonyítványkönyvemet egy áthúzott és egy fölébe írt névvel.”
Népszínház utca 35.
Ez egy régi polgári lakás volt, ahová Bereményi – akkori nevén éppen Rozner Géza – az édesanyjával és annak új férjével költözött az ’56-os forradalom után. „Három szoba összkomfort volt, konyha, cselédszoba. Életem legdermesztőbb időszakát töltöttem itt. Nagyon fontos dolgok történtek, innen mentem el 16 éves koromban végleg. Elhagytam a szüleimet és vidékre mentem iskolába.” A lakásban egyébként fogorvosi rendelő is működött. A nevelőapa, Rozner István belgyógyászból képezte át magát fogorvossá és itt rendezte be a praxisát.
“Megszámlálhatatlan ajtaja akadt később is az életemnek, de most már bizonyos, hogy az a Népszínház utcai második emeleti lett a legfontosabb, mert az választotta ketté. Azon fogok öt év múlva kimenni a saját életembe, az enyémbe, amit azóta is élek. Két hosszúkás ablak volt azon az ajtón. A papírokat leszaggató szovjet tisztektől jövet, amikor becsöngettünk, kinyitotta ránk a cserepartner az egyik kinézőablakot. Köszönések után egy olyan előszobába léphettünk, amire hat belső ajtó nézett össze. Három a szobák felől, egy-egy a vécétől és a konyhától. Az egyik szélső szobából muskátlis erkélyre lehetett kilépni. És ott lent a 28-as villamos zörgött el a Népszínház utcán az én piacom felé.
Következő szombaton mehettem hétvégézni oda, a régi földszintes házba a nagyszüleimhez. Meg az ólomkatonámhoz, amit a virágágyásba ástam el titokban ott.”
Köztársaság téri pad (ma II. János Pál pápa tér)
A Köztársaság tér – mai nevén II. János Pál pápa tér – Bereményi Géza számára egy sorsdöntő pillanat helyszíne volt. Ide jött először, amikor elhagyta a szüleit kamaszkorában. „Akkor hagytam el a lakást örökre. Leültem egy padra, ahol a házfal elfedett a Népszínház utca 35-től, itt nem találtak meg. Kifújtam magam, és azon gondolkodtam, hogy hova is költözzek, hol fogok lakni ezentúl. Ez a szabadulásom helye és nekem ezért kegyhely.”
“Üldögéltem a legelső alkalmatosságon, ami az utamba esett. A legelső sétány végénél. Fák szegélyezték hülye mozdulatlansággal azt a betoncsíkot, ami a padomtól rézsút indult befelé a térség gyomrába. Távolabbról a Pártház baljós épülete és még az Erkel Színház hátsó fele is odalátszott. Bágyadt napsütésben sietős járókelők vágtak át a téren. Némi madárcsivitelés, üres gyerekhomokozó, kavicsos talaj, félig csend, félig moraj a láthatatlan főutak felől. Úgy tett a Köztársaság tér is, mintha normális volna, holott éreznie kellett, hogy mi nehezedik rá: a lefojtott semmi. Ami énrám is. Valaminek történnie kell.
Akkor, ott, amikor én először ültem azon a bizonyos nekem kijelölt padon, határozottan tudtam, holtponton vagyok, ez nem lehet csak egy kamaszkori futó idegroham. És másnap derült ki, hogy előjel volt.”
Köztársaság téri utcabál
A térhez az írónak egy másik fontos emléke is kötődik, ami szintén megjelenik a könyvben: egy utcabál. „Életemben akkor láttam először utcabált, nagyon kicsi voltam. Egy 74%-os hadirokkant és a felesége hozott el engem ide, mert magárusok voltak. Itt táncolt a korabeli lakosság illedelmes zenére. Egyszer csak a zenekarnak megérkeztek a barátai, a jampecek. A korabeli vagány divat szerint voltak öltözve, bátor emberek voltak, férfiak és nők. Három vagy négy pár elkezdett táncolni, a zenekar is váltott egy vad, ritmikus számra, valami vérforraló korabeli jampi zenére és mindenki nézte őket. Magas, szivacstalpú cipőjük és illetlen ruhájuk volt, egészen rikító jampec ruhájuk. Mindenki elítélően nézte őket, meg is jelentek rendőrök és letartóztatták őket. Betették egy nyitott hátsórészű kocsiba és ütötték őket az illetlen viselkedésük miatt. Néztem őket csodálattal és vágyakoztam közéjük. Úgy éreztem, hogy én is rendbontó jampec szeretnék lenni.”
“Magas volt nagyon az a jampec, láttam. A saját szememmel láttam, annyira nagy lett ott, hogy jóval magasabb, mint a valóságban. Mitől nőtt meg a szememben akkorára, mint egy torony, pedig távolodott a Rákóczi út felé? Igen, az volt a legkülönösebb az egészben. Tudtam, hogy tévedés, mégis saját magánál óriásabbnak láttam őt, és nem lett alacsonyabb, miközben integetve távolodott.
Még arra is gondoltam az ágyamban, Róza és Sándor hortyogását hallva a sötétben, hogy attól következett be az a nagyító látásom, hogy sokan is néztünk véresen integető őutána.”
Hauer Cukrászda
A Hauer Cukrászdánál történt eset egy fontos fordulópont volt Bereményi Géza életében, ugyanis itt egy olyan esemény tanúja volt véletlenül , amelyről tudta, hogy örökre megváltoztathatja az életét. „Egyszer az történt, hogy a Cukor utcai iskolából jövet nem a Népszínház utcán mentem haza, mert valamiért úgy éreztem, hogy érdekesebb lesz, ha most a Rákóczi úton indulok el. Egyszer csak megláttam a nevelőapám autóját. De ő nem volt a kocsiban, ami a cukrászda előtt parkolt, hanem egy nő támaszkodott neki, mintha az övé volna. Egy fiatal, csinos nő. Akkor én gyorsan visszahátráltam a Csokonai utca sarkára, hogy onnan lessem meg, hogy mi ez, mit keresnek itt. Mint kiderült később, ez az asszisztense lehetett, akivel eljöttek a munkahelyről. Aztán a nevelőapám lépett ki a cukrászdából, távolról láttam, süteményt hozott a nőnek. Odament hozzá és megcsókolta. Akkor éreztem, hogy meg fogok szabadulni.”
“Mert Apuka sietett ki a cukrászdából ízléses csomaggal a tenyerén, átvágott keresztben a járdán, egyenesen a nőhöz, és valósággal meglepődtek egymástól, mert annyira örültek mind a ketten, mintha nem pár perce váltak volna ketté egy sütivásárlás erejéig, hanem évekre, egymás szája után sóvárogva. Mert futó smár is volt, látható élvezetből, és csak azután vágódtak be a Volkswagenbe, és vágtattak el onnan a Ganz-MÁVAG felé, ahol Apuka rendelője volt, a nő meg az asszisztense neki.
Mentek vissza dolgozni az ebédszünetükből, ami bizonyosan kellemes lehetett nekik, miként nekem az, hogy egyikük sem vett észre engem.”
