Fotó: Valuska Gábor
Bereményi Géza régóta várt önéletrajzi regénye elsősorban a gyermek- és ifjúkorral foglalkozik. Ismerős lehet nekünk ez a világ csodálatos filmjéből, az Eldorádóból, és Cseh Tamásnak írt dalaiból is. A második világháború után a Teleki téren felnövő gyereket nagyszülei és a Teleki téri piac nevelték. 1956-ban tízévesen éli át a forradalom fordulatait, hogy kamaszkori lázadása és ifjúkori indulása egybeessen a Kádár-rendszer megszilárdulásával. Bereményi önéletírásában sorra veszi és ragyogó portrékban örökíti meg élete meghatározó figuráit és találkozásait. Ez a memoár magyar történelem krónikája emberközelből, emellett egy érzékeny művész vallomása.
Nagy Zsigmond
A Teleki tér 9. udvarán főleg az asszonyok szoktak énekelni. De azok nagyon tudtak.
Kivitték a teknőt az ajtajuk elé, én meg leülhettem a küszöbükre hallgatni, hogyan súrolják, emelgetik, csorgatják ütemre a fényes lepedőket, hajlonganak dalolás közben. Közülük is Horváth néninek volt a legszebb hangja, cigány volt, az udvar végében lakott, szemközt Sas bácsiékkal. A fiát Kálmánnak hívták, és gyakran járt mosatni az anyjához. Kálmán alig valamivel volt magasabb akkori gyerekmagamnál, oly nagy púpot viselt a hátán. Óriási fejével cigarettázott. Ezüstfogakból füstölt, úgy ült mellettem vigyorogva. Mintha nem lett volna nyaka neki, a bodros koponyája a mellébe fészkelte magát. Sípolva vett levegőt, magázta Horváth nénit, és állítólag sok pénzt keresett mint zenész a borravalókból, ugyanis a Nemzeti Szálló éttermében hegedült éjszakánként.
Szerettem vele együtt nézni, hogyan mos, azután meg vasal az anyja az udvaron. Olyankor ők ketten kihozták a konyhaasztalt, pokrócot tettek rá, majd Horváth néni egyik kezét csípőre tette, és a másikkal elkezdte oldalra dőlve lengetni a nagy és nehéz faszenes vasalót, hogy tüzesedjen. És ennek a lóbálásnak az ütemére rögtön dalra is fakadt. Városi slágereket énekelt, közöttük világszámokat, ahogyan a többi udvarbeli asszony, de még őnáluk is különbül. Talán Kálmán, a fia is azért járt olyan sűrűn, hogy élvezze az anyjának a hangját, ami önmagában nem is lett volna olyan hatalmas mutatvány – mert már kikezdte a nikotin, ugyanis Horváth néni szintén akkora bagós volt, hogy még vasalás közben is fél kezével cigarettázott, miközben a súlyos vasat a lepedőkön, ingeken, nadrágokon hosszában-keresztben tologatta –, ha az ő hangjában nem lett volna ott az a valami, búgó és szárnyas erő, amitől az ember, aki hallgatta, még önmagáról is megfeledkezett, nem csak arról, hogy egy kopár udvarban vasalgató öregasszonyt lát.
Emlékszem, hogy mondogatta is neki Kálmán: „Csinálja csak, nem gondolom ingyen.” Mert fizetett az anyjának, hogy az mosson és vasaljon őrá, de én tudtam, láttam azon az ezüstfogú muzsikuson, hogy igazából az anyja énekléséért van annyira oda. Elege lehetett neki a jól fizető éttermi részegekből, akik bankókat szórtak a Nemzetiben a saját gajdolásaikért. Rendelt is nótát Kálmán. „Most az enyémet” – mondta Horváth néninek. Ő meg akkor az udvar szűk egére emelte az arcát, és a hosszú magánhangzókat elnyújtva kezdte azt a slágert búgni, hogy „Te vagy a fé-é-ény az é-é-éjszakában, te vagy a nyá-á-ár, ha hull a hó-ó-ó.” Az volt a fiának a nótája.
Kálmánka pedig a nagy, megsárgult szemét törölgetve magyarázta nekem: „Ez engem mindig szíven üt.” És nem tudom, hogy miért, talán mert ezt mondta Kálmánka, én olyannyira felfigyeltem erre a megkopott és kegyetlenül érzelgős, réges-régi dalra, hogy én is szívre vettem. „Szélben pálmalevél, szívemben te vagy a vé-é-ér” – énekelte Horváth néni, mire én láttam is kard alakú leveleket, amint habverőként felkavarják egy óriás szívben a vért, és az egyre sűrűbb lesz, mint mélytányérban a cukros tojássárgája a háziasszonyok fakanalas keze alatt. „Maga, anyám, úgy tud búgni, pont, mint a Karády” – mondta neki Kálmánka elismerően, én meg egyetértettem vele, bár valószínűleg életemben először hallottam azt a nevet, hogy Karády.
„Szívemben te vagy a vér, imádlak” – énekelt Horváth néni, és tudtam, mit jelent a szó, hogy imádni. Egyfelől azt, hogy Róza nagyanyám – az a „lepcses kurva”, ahogyan a férje nevezte részegen egyszer – lecsukott szemmel, némán mozgó szájjal beszél a Másvilág Urához, veti a kereszteket, meg azt is, hogy a szeretetnél erősebben rajong az ember valakiért. Például amikor az udvarbeli nők az ölükben tartva csókolgattak, ölelgettek, akkor szokták mondani, hogy nem szeretnek, hanem imádnak engem. „Imádlak, te kis büdös kölyök, hogy ennélek meg.” És egyszer belőlem is előtört ez a szó, amikor Maczákné Rózsika karjai között voltam. A melléhez szorított, és én a nyakát csókolgattam. Ma is látom magam előtt az akkori bőrét a nyakán.
Telve volt apró pörsenésekkel, mégis langymeleg volt, és olyannyira vonzó, hogy a sokadik apró puszi közben nekem is azt kellett mondanom Maczákné Rózsikának, hogy „Rózsika, én téged nem szeretlek, én téged imádlak”. És akkor ő rögtön leszakított a nyakáról, eltartott a levegőbe engem, és nagy komolyan a szemembe nézve rám szólt: „Imádni csak Istent szabad, embert imádni bűn.” Felejthetetlen lett Maczákné Rózsikának ez az egy csapásra való színeváltozása. Megrémített. Viszont a Te vagy a fény az éjszakában kezdetű sláger merészen vitába szállt Maczákné Rózsikával, mivel nemcsak azt merte kimondani, hogy szívemben te vagy a vér, imádlak, hanem egészen odáig elment, hogy a végén, az utolsó kihívó szavaival szerelmi lázában már Istent sem volt hajlandó tekintetbe venni, mivel úgy fejeződött be a sláger, hogy „Ha van bűn, te vagy benne a jó”.
És nem csak Horváth néni dalolta ezt a slágert az udvarban. Oly sokfelől hallottam, hogy máig megjegyeztem a szövegét. Mert például mi az a kételkedő és nagyképű feltételezés, hogy „ha van bűn”? Már maga a büntetés bizonyítja, hogy igenis van bűn. Elvarázsolt engem az a sláger a maga engedetlenségével, hiába ijesztett rám Maczákné Rózsika.
Ráadásul Winkler néni is egyre csak a Te vagy a fény az éjszakábant énekelgette, úgy várta a halálát. Őneki nyitva volt az ajtaja, kihallatszott az udvarra, ahogyan énekel. Nem volt erős a hangja, mégis követni tudtam a már ismerős szöveget. Ült az ágyában két párnával a háta mögött egész nap Winkler néni, az ajtaja mellett zománcos tábla a falon, ráírva, hogy HÁZMESTER, ő meg énekelgetett. Maczákné meg Karolinka is ápolni meg tisztába tenni jártak át hozzá, ők mondták nekem, hogy szegényke a halálán van, tehát ő már a közelítő Istennek dalolta azt a slágert, amit Horváth néni a fia iránti szerelemből búgott mosás, vasalás idején. Egyikük udvarolt, a másik imádkozott vele, de mind a kettőnek álmodozó lett az arca közben, azért is szerettem, ha énekeltek az asszonyok. A férfiak csak akkor danolásztak, ha részegen jöttek haza és botladoztak az udvaron, de abban, hogy Ne menj rózsám a tarlóra, gyönge vagy még a sarlóra, nem volt semmi érdekes. Engem csakis a városi slágereket éneklő nők ragadtak magukkal. És ha megkérdezte valaki, hogy nekem mi a nótám, mindig megmondtam neki, hogy a Te vagy a fény az éjszakában, mert az arról szól, hogy aki szerelmes, az bármit csinálhat, nem szabad megbüntetni.
Ezt Nagy Zsigmond is megkérdezte, amikor végre először szóba állt velem. Mindaddig úgy köszöntem neki, hogy csókolom, máskor meg: csókolom, Zsiga bácsi, ő meg csak odavetette, hogy szervusz, de közben rám se nézett, nem vett komolyan engem Nagy Zsigmond. Úgy hallottam, valami vitás ügybe keveredett a nagyapámmal még az én születésem előtti időkben, a második háború folyamán. Ők mind a ketten katonák voltak az azt megelőző, vagyis az első világháborúban, amit az én ravaszdi Sándor nagyapám ép bőrrel megúszott, Nagy Zsigmond viszont csonkult fél lábbal jött ki belőle, mivel ő nem volt annyira szerencsésen élelmes. Talán azért nem állt szóba énvelem az a bajuszos férfi, csak egy szervuszt morgott az udvaron, aztán araszolt tovább sebesen a kapu felé mindig, a műlábát lépésenként előrelendítve, a két kezével evezve a levegőben, mintha én nem is léteznék.
Mindig sietett. A teste fel és alá süllyedt, amikor a kapuboltozat alá bevágtatott, ki a városba, közben elhaladt az udvaron az ő hatalmas, szürke színű ládája mellett, amin ott volt a felirat: Nagy Zsigmond 74%-os hadirokkant. Talán egy összerakható bódé volt abban, de azt Nagy Zsigmond sosem használta, mert úgynevezett mozgóárusi engedélye volt neki, miszerint tökmagot, szotyolát árusíthatott utcabálokon, szabadtéri színielőadások és felvonulások alkalmával, meg csemege csokoládét jutalmul, mert 74%-os hadirokkant lett az első világháborúban.
Én pedig csak bámultam. Nem értettem, miért olyan ez a Zsiga bácsi, hogy a többi kedveskedő lakóval ellentétben szóba sem áll velem. Nem tudtam, hogy megrögzött szokások megtörésének idejébe születtem, és azoknak a maradványai között vagyok én gyerek. Mert miért van az, hogy bármelyik ajtón dörömbölök a tíz közül, örömmel nyitják ki nekem, mindenkihez bemehetek, csakis a negyedik lakásba a kapu felől jövet, a Nagy Zsigmondéba nem, mert az mindig csukva marad előttem, és az a 74%-os rám se néz, csak foghegyről épphogy visszaköszön.
Aztán egyszer csak megtorpant a hátam mögött Nagy Zsigmond. Akkor én épp Winkler néni nyitott ajtaja előtt álltam, míg bent a lakásban énekelt maga elé az ágyban üldögélő halálos beteg. „Ha van bűn, te vagy benne a jó… Szívemben te vagy a vér, imádlak…” Gyönge volt Winkler néni hangja, én meg az érthetetlen szavakat hangosan mondtam vele, akkor állt meg mögöttem Nagy Zsigmond. Felejthetetlen pillanat volt. Valamiképpen tudtam, hogy egyszer az enyém lesz az egyetlen irántam közömbös lakó, erre most, tessék, megszólít.
- Mit állsz itt? Miért nem mész játszani?
Rekedtes hangja volt az angol bajusz alól, és katonás felmordulással kezdett minden mondatot, mintha rám förmedne. És azt is tudta, hogy Gézának hívnak, mert a nevemet is hozzátette.
- Miért nem mész te játszani, Géza?
Mondtam neki, hogy én Winkler nénit akarom hallgatni, mert megmondták nekem, mindenki, akit kérdeztem, hogy Winkler néni mindjárt meg fog halni, mert lemondott róla az orvos, mert nekem mindent megmondanak, és Winkler néni azért énekel itt, mert így imádkozik.
Hallgattuk együtt a slágert Nagy Zsigmonddal, aztán – erre nagyon emlékszem – hitvitába bonyolódtunk. Mert amikor Winkler néni odáig jutott el az ágyában ülve, hogy „Ha van bűn, te vagy benne a jó”, én alulról felnéztem Nagy Zsigmondra, hogy na ugye, ezt Istennek mondja Winkler néni, hogy oda jusson el hozzá a lelke.
- Mije? – kérdezte ő hitetlenkedve.
- A lelke.
- Ezt nagyanyád mondta neked. Mi?
- Nem pont ő csak, hanem sokan. A lelke most még őbenne van, majd ha meghal, kiszáll a testéből.
- Tud repülni? Azt ne mondd nekem.
- Azért, mert a Winkler néni ember. Az állatok-nak is van lelkük, de az nem tud. Bennük marad, hogyha meghaltak, és mikor mi megesszük őket, akkor a lelküket is megesszük. Vagy kidobjuk evés előtt, és akkor megrohad az állatoknak a lelke.
Ez szilárd nézetem volt akkoriban, ugyanis egyszer láttam, hogyan vágják fel a halat az asszonyok. Hoszszában felnyitják a hasánál, belekotornak, hogy egy hólyagot kivegyenek belőle, és pont megint Maczákné Rózsika mondta nekem, hogy az a hólyag, az olyan, mint a lélek, de csak hasonlít az emberére, mert az emberi lélek, az tud repülni bárhova, ha kijön az emberből, mikor meghalt az ember. És ha imádkozva hal meg az ember, akkor a lelke Istenhez száll fel. De nem tudtam elmondani mindezt Nagy Zsigmondnak, talán az volt a baj, mert Winkler néni újrakezdte a dalt, és amikor az jött ki a száján az első versszak végénél, hogy imádlak, én felnéztem Nagy Zsigmondra, egy olyan pillantással, hogy na, ugye, mire ő durván rám reccsent.
- Egy lófaszt. Ne hallgass te a nőkre. Hogy hova lesz a lélek, az nem az imának a dolga. Mert imádkozhatunk mi, attól még nincs kegyelem. Nagyanyádék a standban vannak, mi? Nem jössz velem?
- Jó, de hova mész?
- A Kerepesibe. A temetőbe, oda. Na, gyere, gye-re, ne bámulj itt nekem.
És akkor vitt ki először magával Nagy Zsigmond engem a Kerepesi temetőbe. Szombati nap lehetett az, mert – emlékszem – a faluról árusítani feljött őstermelők között vágtunk át a Teleki téri piac végénél, és azoknak szombat volt az engedélyezett napjuk. Nehezen tartottam vele a lépést a vidékről jött szekerek közt. Nagy Zsigmond erőltetett menetet diktált, és nemcsak a műlábát, hanem a két karját is lendítette közben.
