Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Az a sok évtized, amit írással töltöttem. Egész kicsi koromból emlékszem olyasmire, hogy rövid kis történetet írok, saját mesét, és azt mutatom a szüleimnek. De ez még szórványos volt. A módszeres és rendszeres "edzés" akkor kezdődött, mikor 14 évesen naplót kezdtem írni. Az internet megjelenésekor viszonylag hamar a bloggerek közt találtam magam, így kisebb-nagyobb kihagyásokkal lassan 20 éve fent vagyok a neten. A ma is vezetett blogom már az ötödik a sorban, és ezt hetedik éve írom.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Meg akartam őrizni a fiamat azzal, hogy írok egy olyan könyvet, amiben minél több ember megtalálja önmagát. Valami olyat akartam adni a világnak, ami megmozgatja a gondolatokat és az érzéseket. Ez a gondolat még akkor megszületett, mikor a gyász elején voltam. Akkor még terápiás jelleggel írtam le az eseményeket és az érzéseim. Azután ezek a jegyzetek pihentek néhány évet, mikor is
2020 tavaszán egy éjjel megéreztem, hogy készen állok arra, hogy megírjam ezt a könyvet.
Ezután néhány hét alatt elkészültem vele.
Mit vártál az első könyvedtől?
Semmit nem vártam tőle. Magamtól vártam el, hogy olyan könyvet írjak, ami túlnő rajtam, ami méltó ehhez a témához, amiben úgy tudok mesélni a világról, hogy megrengessem vele a szíveket.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Lényegileg semmit. Talán majd lesz alkalmam egyszer belenyúlni picit tartalmilag is, mert időközben tudomásomra jutottak olyan információk, amikkel még hitelesebb lehetne a történet. Az olvasónak ezek nem jelentős kérdések, ezek csak magam és a családom miatt lennének fontosak. Az apróságokban, a nyelvben, a szavakban minden olvasáskor változtatnék. Attól függően, hogy milyen lelkiállapotban vagyok, más a viszonyom is a szöveggel, másképp látok rá, sőt, eszembe jut szebb szó, jobb kifejezés, amire lecserélnék valamit. Felfedezek egy szóismétlést, és csóválom a fejem, amiért korábban nem láttam. Azt gondolom, egy szöveg soha nincs igazán készen. Soha nem tökéletes. A nyelv összefonódik a lelkünkkel, így az aktuális érzéseink befolyásolják a nyelvhez való viszonyunkat is.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Több embernek mutattam meg. Mindig van 4-5 bétázóm. Leginkább olyan emberek, akikről tudom, hogy sokat olvasnak, szeretnek annyira, hogy kíméletesek és egyben őszinték is legyenek velem. Mindig az érdekel ilyenkor, hogy mennyire érdekes nekik a történet, illetve, hogy hol érzik "lyukasnak". Mire nem kaptak választ, kit szeretnének jobban látni a szereplők közül, van-e, amit nem értenek. Ahol hiányérzete van az ötből háromnak, ott tudom, hogy kell még dolgoznom és többet kell mutatnom ahhoz, hogy az olvasó megkapja, amit akar.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Nem tudok ilyet mondani. Emlékezetes és szép reakciókat kapok. Akik elolvassák, úgy tűnik, szeretik ezt a könyvet, és erről számolnak be nekem. De talán mégis van egy. Az Ünnepi Könyvhéten találkoztam egy fiatal nővel, aki végigvárta a színpadi beszélgetést, majd a dedikálást is. Közben végig éreztem magamon a szemét és éreztem azt is, ahogy szavak nélkül is összekapcsolódunk. Mikor leült az asztalomhoz, csak odatolta a könyvet, hogy aláírjam. Úgy éreztem, szeretne beszélni velem, ezért megkérdeztem, elolvasta-e már. Akkor mesélte el, hogy néhány hónapja váratlanul elveszítette a szerelmét. Kis híján belehalt a veszteségbe, fizikailag és lelkileg is teljesen tönkrement. A barátai és a családja próbáltak neki segíteni, mégis azt érezte, végtelenül magányos. Senki nem érti, min megy keresztül.
Amikor a könyvemet olvasta, akkor érezte először azt, hogy tud valakihez kapcsolódni a gyászban, és hogy van remény arra, hogy idővel neki is könnyebb lesz.
Megrendítő beszélgetés volt.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Azt hiszem, Csukás István Oriza-Triznyákja lehetett. Vagy talán a kis Mukk története (Wilhelm Hauff)? Fogalmam sincs. Rengeteget olvastam gyerekkoromban. Ez a kettő, majd kicsivel később Lázár Ervin Berzsián és Didekije ennek az időszaknak fontos könyvei. Kisgyerekként egy egész könyvet elolvasni hatalmas dolog volt.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Nagyon korán elkezdtem írogatni, és azonnal arra is vágytam, hogy megosszam másokkal, leginkább a szüleimmel ezeket az írásokat. De hogy irodalomnak nevezzem őket... Nekem az irodalom egy misztérium. Vannak könyvek, és van az irodalom, ezért én tisztelettel megvárom, hogy mások nevezzék irodalomnak az írásaimat, amennyiben azok elérik azt a nívót. Egyébként még mindig inkább tartom magam bloggernek, mint irodalmat alkotó embernek.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Silvya Plath Üvegbúra című regénye nagy hatással volt rám, amikor olvastam. Ő költő leginkább, az Üvegbúra első és egyetlen regénye. Hasonló korú voltam, mikor olvastam, mint a regény szereplője, és hasonló érzések voltak bennem, így könnyen azonosultam vele. Aztán utánanéztem Plath életének, és szép lassan benyelt ez a különleges és fájdalmas történet, ez a végtelenül érdekes és szomorú nő. Olyan izgalmasnak és összetettnek láttam, hogy a könyvet is többször elolvastam, az életrajzát böngésztem, verseit olvastam. Talán az is elragadott és közel hozott hozzá, hogy ekkoriban én is intenzív naplóírásban voltam, így ez egy közös pont volt közöttünk.
A frissek közül most Halász Rita könyvét említeném. A Mély levegő egy nagyon intenzív, erős, sűrű könyv. Én egyébként is élvezem, ahogy a nyelvünk alakul. Ma már egészen máshogy íródnak a könyvek, mint pár évtizeddel ezelőtt. Én szeretem azokat a szövegeket, amelyek tömörek, intenzívek, szoros ritmussal haladnak. Halász Rita regényében úgy pattognak az érzések és a mondatok, mintha ostorral csettintgetne. Gyakran csíp is, ha elér a szíj vége. Kicsi, rövid könyv, mégis mélyre megy és sokat mond.
