Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Talán az, hogy túlértékeltem az ihletet övező pátoszt. Hajlamos vagyok széttárni a karom, és hátradőlni, hogy ma nem jött a múzsa, ez van. A halogatásra és a lustaságra azonban remek gyógyír a közelgő határidő okozta stressz, illetve egy szerkesztő türelmes, ám határozott hangú levelei. Ez a könyv ébresztett rá, hogy az írás munka, kitartó próbálkozás, koncentrált figyelmet igénylő, mindennapos feladat. Azóta persze megint szét vagyok esve, és ismét türelmesen noszogató emaileket kapok, de legalább most már elméleti síkon brillírozok.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Egy irodalmi pályázat, amelyet a 18. születésnapjára írt ki a Pagony Kiadó. Beküldtem rá egy novellát egy esetlen, helyét kereső lányról. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, ezért is lepett meg a szerkesztőség reakciója. Két héttel az eredményhirdetés után behívtak a Bartók Béla úti boltba egy beszélgetésre, ahol feltették azt a kérdést, amelynél kevés szebb akad a világon: volna-e kedvem írni nekik egy könyvet.
Volt. Nagyon is.
Bár sosem terveztem ifjúsági irodalommal foglalkozni, és hosszabb lélegzetvételű munkán sem dolgoztam mindaddig. Annyit tudtam csak, hogy egy elsős gimnazista lány lesz a főhősöm, aki nehezen találja a helyét az új közegben, és aki bátran, kínos részletességgel vall az olvasóknak mindarról, ami foglalkoztatja. És igen sok dolog foglalkoztatja.
Mit vártál az első könyvedtől?
Nem voltak nagyratörő terveim, de azt mindenképpen szerettem volna, hogy ha akár egyetlen kamaszlány is a kezébe veszi, úgy érezze, nincsen egyedül.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Amint kijött a könyv a nyomdából, a szerkesztőm, Grancsa Gergely nyomatékosan megkért, hogy ki ne merjem nyitni. Én természetesen nem hallgattam az intelmekre, azonnal felcsaptam, és mit ad Isten, pont egy olyan oldalnál nyílt ki, ahol lemaradt a mondatzáró írásjel. Az idegösszeroppanás második fázisa akkor jelentkezett, amikor észrevettem, hogy az A Hard Day’s Night következetesen határozatlan névelő nélkül szerepel. Ezúton szeretnék minden Beatles-rajongót megkövetni. Nem vagyok méltó! Tartalmilag azonban nem változtatnék semmin. Koromból adódóan még élénken élnek bennem a gimnáziumi élmények, és sorsszerűnek látom a kiadóhoz keveredésemet is:
most van itt az ideje, hogy ennek a korosztálynak írjak,
később már, úgy érzem, nem tudnék hitelesen az ő nyelvükön szólni.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Elsősorban annak a véleményére, akihez a könyv ajánlását is címeztem, és akitől íróként és szerkesztőként remek tanácsokat kaptam. Kiss Lászlóról van szó, per definitionem jobbik felemről és alkotótársamról. A regény nagy része a karanténidőszak alatt született, sokat menekültünk akkor a természetbe. Laci horgászbotot szerelt és a keszegekkel bíbelődött, én pedig a kempingszékben ülve pötyögtem a laptopon, aztán felolvastam neki az eredményt.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Nagyon jólesett, hogy nem csak kamasz olvasói voltak a regénynek, így bizonyítást nyerhetett a korhatárbesorolása: 14-99 éves korig. Ahogy az is nagy öröm, hogy szép számmal akadtak férfiolvasók is, akik hősiesen végigküzdötték magukat a menstruációnak szentelt fejezeten. És annak is örültem, hogy sokan egy ültő helyükben ledarálták a regényt. De a legjobb érzés mind közül, hogy olyanok, akik saját bevallásuk szerint nem szoktak hangosan nevetni könyveken, most fel-felkacagtak.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Patricia St. John Nyomok a hóban című regénye volt. Nem a legelsöprőbb magasirodalmi élményem, de nem kicsinyíteném a jelentőségét: rajta keresztül tanultam olvasni. Anyukámmal fejezetről fejezetre haladtunk esténként, ő beült mellém az ágyba, és hangosan olvasta a szöveget, én pedig a szememmel követtem a betűket. Alig néhány képet őrzök ebből a regényből, de
az olvasás hangulata elevenen él bennem.
Látom magam előtt a megsárgult lapokat, a mackós ágyneműhuzatot, a meleg lámpafényt, és hallom anyukám hangját. Otthonosságérzés fog el, ha csak rágondolok.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Minél kevesebbet tud az ember az irodalomról, annál önérzetesebben tudja állítani, hogy amit ő csinál, az tisztán annak számít. Kisiskolásként nagy mellénnyel mutogattam a szüleimnek a minősíthetetlen verseimet és meséimet, és felolvasóestet tartottam a nagyszüleimnek, aztán szerencsére kinőttem ezt a korszakot. De anyukámnak a mai napig megmutatok mindent.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Az utóbbi időszakból Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb című kötetét mondanám. A novellákból ösztönös emberismeret árad, a mondatok sallangmentesek, a történetek egyszerre hatnak ismerősen, mert mindannyian találkoztunk már hasonló helyzetekkel, és mégis képesek újszerűen megszólítani az olvasót. Leginkább talán azok a szövegek ragadtak meg, amelyek érzékletesen beszélnek a testünkbe kódolt, genetikusan öröklődő hibákról, betegségekről, amikkel szemben tehetetlenek vagyunk. Itt abba is hagyom, mert olyannak tűnhetek, mint egy egyszemélyes B-közép.
![Tapasztó Orsi: Gyerek mellett sokszor csak túlélsz [Ezt senki nem mondta!]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/43193/fe_580_320_esnm_tapaszto_1180_600.jpg)
