Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Az én történetemnek nincs klasszikus íve, nem büszkélkedhetek szabályos írói karrierrel, pályakezdőnek sem vagyok igazán tipikus így ötven fölött. Újságírói pályafutásom ezzel szemben van, az elég színes és gazdag volt, sokáig szabályosnak is tűnt, korrektortól főszerkesztőig és tovább, ám az utóbbi időben egyenetlenné, hullámzóvá vált. Ezt azonban egyáltalán nem bánom, hiszen máskülönben nem születhetett volna meg a Leningrád.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Bő tíz évvel ezelőtt, amikor még az Index szerkesztőjeként dolgoztam, igen aktív voltam a Tumblr nevű mikroblogplatformon, oda raktam ki apró szilánkokat saját régmúltamról. Később a Cinken is előfordult hasonló, ott terjedelmesebb szövegek jelentek meg, ezek egyike volt például a Katonakönyv című – szintén Cser kiadós – kötet kiindulópontja, amely végül ötszerzős lett. De olyan írást is közzétettem akkor, egyet-kettőt, amelyek alaposan átdolgozva bekerültek végül a Leningrádba. A visszajelzések alapján úgy tűnt, az emberek szeretik ezeket, és ahogy egyre több kis sztori lett, úgy egyre többször gondoltam arra, hogy akár könyv is készülhetne belőlük. Így gondolta a szerkesztőm, Vörös András is, és rendszeresen ösztökélt. Nekifutottam néhányszor, inkább kevesebb, mint több sikerrel, elpilledtem, abbahagytam, más dolgom volt, szerkesztettem, újságot írtam. Meg hát könyvet is, például a magyar jégkorongról, másodmagammal. Valamikor a koronavírus-járvány első hullámának elején, amikor kevesebb munkám és több időm lett hirtelen, nekifogtam megint, és néhány hónapnyi szerencsétlenkedés után egyszer csak elkezdett működni a nyelv. Onnantól már könnyű dolgom volt, mondanám, ha közben nem álltam volna le kétszer hosszabb időre, mert ez a bizonyos nyelv valamitől mégis elveszett átmenetileg. Kezdtem zordaknak, szigorúaknak érezni a szövegeket, olyanok voltak, mintha egy kevésbé tehetséges Agota Kristof írta volna őket.
Nagyon szeretem Agota Kristofot, viszont nem zord és szigorú könyvet szerettem volna írni. Hanem éppen ellenkezőleg.
Sűrűt ugyan, de könnyed módon sűrűt, és semmiképp sem nyomasztót.
Mit vártál az első könyvedtől?
Szerettem volna elmesélni valamit egy világról, ami már nincs is, és amiről a magyar emberek nagy része akkor sem tudott semmit, amikor még létezett. Vagy amit tudtak, vagy tudni véltek róla esetleg, azt sem tudták jól. Persze magamat is szétszedtem és összeraktam közben, ez akkor is így van, ha nem győzöm ismételgetni, hogy nem önéletrajzot írtam. Az eddigi visszajelzések alapján azt hiszem, nem rontottam el nagyon, az olvasói feedbackek és a recenziók között egy olyat sem találtam, ami részben vagy akár egészében ne úgy fejtené meg a könyvet, ahogy szerettem volna. Mindegyikben találok valamit, ami jólesik, ami kedvemre való, olykor olyat is, ami nekem is új, de pozitív értelemben az. A vesémbe látnak.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Egyelőre szeretem úgy, ahogyan van. Kerek lett. Esetleg megszámoznám a fejezeteket, hogy még egyértelműbb legyen, hogy sorban kell olvasni őket, regényként, nem pedig novelláskötetként, amit akár összevissza és keresztül-kasul is lehet.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Négy-öt ember látta az utolsó előtti verziót, családon belül és kívül, sok fontos észrevételt és javaslatot kaptam, mindet megfontoltam és szinte mindet megfogadtam. A legtöbbet talán korábbi kollégám, jó barátom, Vass Norbert író-szerkesztő segített, tippjeinek köszönhetően legyalulódtak bizonyos sallangok, egységesebbé, pontosabbá, tisztábbá váltak fontos szövegrészek. Nagygéci Kovács József kritikusnak egy Esterházy-idézetért vagyok hálás – ezt nem ismertem azelőtt –, aki valami olyasmit mondott, hogy
könyvet írni kőművesmunka, felépítem, visszabontom, megint felrakok egy-két sor téglát, megigazítom, megsimítom és így tovább.
Kb. ötször mentem végig a teljes szövegen azután, hogy már megvolt teljes terjedelmében, és kőműveskedtem közben szorgalmasan.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Akik ismernek, mindannyian azt hiszik, hogy az elbeszélő-főszereplő száz százalékban én vagyok. Ez érthető, és nincs is ellenemre, noha a valóságban nyolcvan százaléknál nem magasabb az átfedési arány. Viszont akik gyerek- és kamaszkoromból is ismernek, sőt a közeget is ismerik, amit megírtam – ilyen olvasók is vannak, örülök nekik nagyon –, azok a többi szereplőt is iparkodnak azonosítani. Ez keményebb dió, hiszen közel sem mindegyikük létezett, és ha mégis, messze nem pont úgy.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Két eset lehetséges, vagy Tatay Sándortól a Kinizsi Pál, vagy Balázs Bélától Az igazi égszínkék. Mind a kettőt szerettem, utóbbit különösen, varázslatos volt. Órán is olvastam a pad alatt, a tanító néni elvette, később visszaadta. Mármint az anyukámnak. Kínos volt. Nemrég újraolvastam, még mindig nagyon szép.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Ezt pontosan tudom: huszonnégy. A Hatodik Síp című kárpátaljai irodalmi folyóiratnak volt egy novellapályázata 1990-ben, amire három szöveget is írtam, és be is küldtem mindegyiket. A barátom, Kacsur Gusztáv is beküldött egyet. Megosztott első díjat kapott, én helyezetlen maradtam. Teljes joggal, nem dobtam ki a pályamunkákat, megvannak, tényleg rosszak. Hangulatot többé-kevésbé már akkor is tudtam írni, történetet nagyon nem. Aztán valamikor a 90-es évek közepén megjelent két novellám az ÉS-ben, emellett van egy nagyon szép visszautasító levelem a Holmitól, személyesen Domokos Mátyástól. Erősen biztatott, de hiába: hamarosan napilapos, később internetes újságíró lettem, és az irodalmi ambíciókat további energiák híján hagytam porosodni, parlagon heverni negyed századon keresztül.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
J. D. Salinger: Zabhegyező. Utánanéztem, hamarabb jelent meg, mint a Kilenc történet, így magától értetődő a választás. Megváltoztatta az életemet, akárcsak korábban az Utánam, srácok vagy a '81-es Rockévkönyv. Minden túlzás nélkül. Ez eleinte nem volt annyira kellemes, de később minden a helyére került. A mai napig újraolvasom kétévente. Természetesen a Gyepes Judit-féle fordításban. Nekem pont úgy jó Holden Caulfield, ahogyan abban a zöld borítós könyvben beszél, tesz, vesz, jön, megy, van. A Leningrád történetének vége után néhány hónappal vettem meg Ungváron, a Druzsba könyvesboltban, 2 rubelért és 7 kopejkáért.
