Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Bizonyos körülmények egyszerre segítik és hátráltatják az alkotói folyamatot, és én mindig ilyen helyzetekben találom magam. Egy ideig olyan munkáim voltak, mint a regényem főszereplőjének, Fecskének, ugyanúgy szenvedtem, mint ő, nem volt energiám írni, utólag mégis inspirációt merítettem ezekből a szituációkból. Hasonló kettősséget figyeltem meg kulturális újságíróként, vagy később, amikor könyvkiadónál, szerkesztőként kezdtem el dolgozni: szövegeket kell létrehozni vagy mások szövegeit gondozni, amiből rengeteget lehet tanulni, ráadásul kortárs szerzőkkel van körülvéve az ember, de a megélhetés miatt muszáj mindent elvállalni, így a saját szépirodalmi ambíciók háttérbe szorulnak. Legutóbb tizenvalahány éve, külföldi ösztöndíjasként fordult elő velem, hogy kizárólag az írásra koncentrálhattam, akkor viszont még messze voltam a saját hangomtól.
Tanulság nincs, minden élethelyzethez máshogy kell alkalmazkodni.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Az úgynevezett Y-generáció tagjainak, azon belül is a kelet-közép-európai, kisvárosból nagyvárosba költöző elsőgenerációs értelmiségi fiatalok alapélménye.
Bejárunk dolgozni egy munkahelyre, ahol szenvedünk, pénzt keresünk, amiből éppen ki tudunk fizetni egy albérleti szobát, ahol szintén nem érezzük jól magunkat,
a maradékot a függőségeink fenntartására költjük, közben szeretnénk párkapcsolatot, de ha megtaláljuk, menekülünk belőle. Ezen kívül minden más is inspirált: könyvek, zenék, filmek és sorozatok, utazások és kocsmázások, írótáborok és beszélgetések.
Mit vártál az első könyvedtől?
Főleg azt, hogy legalább annyira élvezzem az írást, mint amennyit küszködök vele, és ez sikerült is. Aztán azt, hogy nagyjából elégedett legyek a végeredménnyel, és végül is nem vagyok elégedetlen. Végül azt, hogy minél szélsőségesebb reakciókat váltson ki az olvasókból a sírástól a megrökönyödésen át a nevetésig, és kaptam is már ilyen visszajelzéseket. És persze várok még több elismerést, díjakat és iszonyatos mennyiségű pénzt.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Mivel majdnem minden fejezet egy-egy álomjelenettel kezdődik, elvihettem volna akár mágikus realista irányba is a szöveget. Ennél viszont fontosabb, hogy bár sokat húztam belőle, utólag úgy érzem, húzhattam volna többet. De milyen író az, aki maradéktalanul elégedett az első könyvével?
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Több írókollégámnak és barátomnak, a sorrendre nem emlékszem, és nem is akarok senkit kihagyni, de az elsők között volt Darvasi Ferenc, aki végül a regény szerkesztője is lett.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Apám azt mondta, jól írok, de megjegyezte, hogy ha én is annyit iszom, mint a főszereplőm, akkor egy kicsit aggódik értem.
Aztán negyedórával később, mielőtt kivitt a vasútállomásra, szólt, hogy van még egy doboz sör a hűtőben, magammal vihetem az útra.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
A Pál utcai fiúk volt az első, és bár általában idegenkedem mindentől, ami kötelező, még élveztem is.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Tizenhat-tizenhét évesen néhány osztálytársammal már próbálkoztunk versekkel és novellákkal. Éreztük, hogy ezek távoli rokonságban sincsenek a kortárs szépirodalommal, bár a legtöbbünknek fogalma sem volt arról, mi az, de miközben viccnek szántuk az egészet, egy kicsit komolyan is vettük magunkat. Ugyanígy voltam később az útinaplóimmal. Huszonhét-huszonnyolc évesen jutottam el addig, hogy valódi szépirodalmi ambícióval írjak.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Folyton változnak a kedvenceim, ezért a legfrissebbet mondom: Németh Róbert Nem vagyok itt című regénye. A főszereplője, Niedics Péter, és az én Fecském között van némi lelki rokonság, ráadásul én szerkesztettem a könyvét, ezért még elfogultabb vagyok.
