Vasárnap került a nyilvánosság elé a sokkoló információ, amikor a kanadai Toronto Star lehozta Alice Munro lánya, Andrea Skinner esszécikkét, hogy bár anyja tudott arról, hogy a mostohaapja szexuálisan bántalmazza, nem állt ki mellette, sőt.
- Skinner kilencéves volt, amikor Gerald Fremlin zaklatni kezdte,
- és bár szólt erről az apjának, Jim Munrónak, ő hallgatásra intette.
- Skinner huszonévesen mondta el anyjának, mit tett vele a férje,
- ám Munro úgy értelmezte a helyzetet, hogy őt csalták meg, és ugyan rövid időre elhagyta a férfit, végül arra hivatkozva mellette maradt, hogy szereti Fremlint, illetve hogy ne várják tőle, hogy anyaként feláldozza magát és a szükségleteit.
- Skinner 2005-ben fordult a rendőrséghez, és ugyan nem kellett börtönbe vonulnia, a bíróság elítélte Fremlint, akinek nem Munro lánya volt az egyetlen áldozata.
- Skinner arra hivatkozva, hogy nem engedi a gyerekeit Fremlin közelébe, eltávolodott a családjától.
Andrea Robin Skinner nyilvánosságra hozta, hogy a mostohaapja szexuálisan bántalmazta őt 9 évesen, de az anyja, Alice Munro azt mondta, hogy „túlságosan szereti” a férfit ahhoz, hogy elhagyja.
„Soha többé nem akartam olyan interjút, életrajzot vagy eseményt látni, amely nem birkózik meg a velem történtek valóságával” – fogalmazott Skinner, ami érthetővé teszi a cikk időzítését is, hiszen Munro halálát követően természetes módon mindenhol a Nobel-díjas író életművének méltatásával lehetett találkozni. A New York Times
a halálhírben „kanada irodalmi szentjének” nevezte.
És miközben az irodalmi világ és az olvasók is azzal küzdenek, hogy mennyire és hogyan zúzta ez szét Munro örökségét, a család kifejezte, hogy fontosnak tartják megőrizni az író életművének értékeit – de nem Skinner kárára.
A női gótika és a feminizmus
„A Nobel-díjas Alice Munro a lefojtott feszültségek finomtollú írója volt” – ezzel a címmel jelent meg portrécikkünk a szerző halálát követően, amiben többek között arról írtunk, hogyan lett Munro a novellairodalom egyik legnagyobb alakja, és egyben az emberi lélek apró rezdüléseinek legegyedibb krónikása. Az elmúlt napok egyik dilemmája így az is volt, hogyan lehetséges, hogy a lányok és nők életét olyan érzékenyen feltáró Munro a magánéletében a tagadást, sőt, a gyereke elárulását választotta.
A Conversation cikkében felidézi, hogy – egyébként az egyetlen kanadai irodalmi Nobel-díjas – Munro a dél-ontariói gótikus irodalom képviselője volt (Margaret Atwooddal egyetemben):
történeteiben számtalan érdekes módon tökéletlen hősnő szerepelt.
A gótikus zsáner e kanadai altípusa olyan társadalmi viszonyokat elemez és kritizál, mint a rassz, a nemek, a vallás és a politika, de Dél-Ontario kontextusában. És gyakran tematizálja az erkölcsi képmutatást is. A gótikus regények szerzői között amúgy meglehetősen erős a nők jelenléte, hagyományosan Ann Radcliffe, Mary Shelley, a Brontë nővérek, Daphne Du Maurier életművét is ide sorolják Munróé mellett.
Az irodalmi Nobel-díjas Alice Munro novellái a hétköznapok egyhangúnak tűnő szövetét bontják meg, hogy megmutassák a drámait az átlagos sorsokban, életekben. A hét könyve a Valamit el akartam mondani, melyből kiderül, hogy a rendes házak falai között is súlyos poklok rejtőzhetnek. 
Az 1970-80-as évek nőjogi mozgalmai idején Ellen Moers amerikai irodalomtudós a feminizmus második hullámának tükrében vizsgálta meg a női gótikát, fókuszában pedig az anyasággal kapcsolatos ellentmondásos, de szétszálazhatatlan érzelmek álltak: az új élet teremtésének extatikus ereje szemben az önmagunk megsemmisülésétől való félelemmel.
Az anyaság a feminizmus második hullámának egyik meghatározó témája volt: a reproduktív képességek feletti ellenőrzéshez való jog (fogamzásgátlás), a dolgozó anyák szükségletei, az anyaság mint fizetetlen munka, illetve a kulturális elvárás, ami szerint az anyaság szükségszerűen odaadó, önzetlen és áldozatvállaló.
Az idealizált anyaság terhe persze nem összemérhető az anyai árulás könyörtelenségével.
Ez a reakció tragikusan gyakori
Alice Munro első házasságát 20 évesen, 1951-ben kötötte, és amikor Alice Munro férjétől egy írógépet kapott születésnapjára, az a saját bevallása szerint is megerősítette az anya/feleség és író dupla identitását.
Mire 26 éves lett, Munrónak három lánya született, egyikük még aznap meghalt, hogy világra jött. A negyedik, Skinner, sokkal később, 1966-ban érkezett, abban az évben, amitől Munro a házassága megromlását datálta. 1976-ban az író hozzáment Fremlinhez, akit élete szerelmének nevezett. Fremlin ugyanebben az évben kezdte szexuálisan zaklatni Skinnert.
Mikor Skinner a húszas éveiben beszámolt anyjának a bántalmazásról, Munro személyesen érezte elárulva magát, és elvárta, hogy a család az ő érzelmeivel foglalkozzon. Elhagyta Fremlint, aki viszont Skinnert vádolta, hogy a lány amolyan Lolitaként elcsábította, és meggyőzte az írót, hogy térjen vissza hozzá.
A gyerekkorukban szexuális bántalmazás áldozatává válókat (köztük Skinnert és nővéreit) támogató, Gatehouse nevű intézmény nyilatkozata szerint
az ilyen típusú családi reakció sajnos tragikusan gyakori.
A tökéletesen titokban tartott titok
Munro egy kis ontarióbeli városkában élt, saját bevallása szerint átlagosan, csendesen, boldogan. Az az állítólagos boldogság ösztönözte Skinnert is, hogy elmenjen a rendőrséghez, miután elolvasott egy interjút, amiben Munro a boldog házasságáról beszélt.
Mivel az ügyből bírósági tárgyalás és ítélet lett, kérdés, hogy a színfalak mögött hányan és mit tudtak.
Fremlin tárgyalásának és ítéletének híre a környékbeliekhez sem igen jutott el. A New York Times beszélt Verna Stefflerrel, Munro régi barátnőjével, aki csupán arról tudott nyilatkozni, hogy Fremlin 2013-as halálát követően Munro megváltoztatta a saját temetésére vonatkozó terveit. Ezek szerint eredetileg a férfi mellett nyugodott volna.
Mennyit tudtak erről a kanadai irodalmi körökben?
Esszéjében Skinner utalt rá, hogy a szűk családi körön túl is voltak, akik tudtak az ügyről, az viszont a lap számára sem világos, hogy a kanadai irodalmi körökben ez mennyire volt ismert.
Margaret Atwood a New York Timesnak e-mailben azt írta, őt is sokkolta Skinner cikke. Bár Munro lányaitól egy keveset tudott arról, hogy Skinner szakított a családjával, a hétvégéig nem ismerte a teljes történetet. „Hogy miért maradt? Fogalmam sincs – írta Munro döntéséről.
Szerintem olyan generációhoz tartozott, olyan háttérrel, ahol a szőnyeg alá söpörték a dolgokat.”
Munro amerikai kiadója, a Penguin Random House nem volt hajlandó kommentálni a fejleményeket. Douglas Gibson, Munro régi szerkesztője és kiadója a Timesnak azt mondta, tudott Skinner szakításáról a családdal, és 2005-ben megtudta az okát is.
Robert Thacker irodalomtudós, az Alice Munro: Writing Her Lives című, 2005-ös életrajzi kötet szerzője azt mondta, kapott egy e-mailt Skinnertől, amiben a nő írt neki a szexuális abúzusról, vélhetően azért, hogy tegye bele a könyvébe. Ám Thacker szerint a kötet akkor már kész volt, ment a nyomdába. Az irodalmár azt is elmondta, hogy életrajzíróként nem érezte úgy, hogy az ő feladata lenne feltárni egy ilyen terhelt családi történetet.
Mikor 2008 körül újra leült Munróval, hogy interjút készítsen vele a könyv frissített kiadásához, rákérdezett az ügyre, az író viszont azt kérte, hogy kapcsolja ki a felvevőt (a férfi később nem is írt erről a könyve új kiadásában). Thacker szerint „ez volt az egyik legszomorúbb dolog [Munro] életében.” Az irodalmár ennél többet nem volt hajlandó elárulni abból, amit Munrótól megtudott, de jelezte, hogy nem lepte meg, hogy az anyja halálát követően Skinner a nyilvánossághoz fordult.
Sheila Munro, Skinner nővére és a 2002-es Lives of Mothers & Daughters: Growing Up With Alice Munro (Anyák és lányok élete: Felnőni Alice Munróval) című könyv szerzője a Starnak azt mondta, hogy bár a család fontosnak tartotta, hogy megossza Skinner történetét, nem hiszik, hogy a felfedezéseknek el kellene vonniuk a figyelmet édesanyjuk irodalmi örökségéről.
Rossz anya, jó író? Hogyan olvassunk Munrót?
A regényíró (és egyébként magyar származású) Rebecca Makkai fogalmazta meg a New York Timesnak azt a dilemmát, hogy vajon ezentúl el lehet-e majd választani Munro kitűnő írásait – amik viharos családi körülményekről és hirtelen elidegenedésről is szólnak – az író zavarba ejtő viselkedésétől. Makkai a lapnak azt írta, ez a felfedezés nemcsak Munro személyét zúzta össze a szemében, de az írásait is olvashatatlanná tette a számára.
A kérdés, hogy biztos, hogy ez a jó megoldás? A felháborodás és sokk érthető (és e sorok írójaként szintén osztom, ráadásul duplán, hiszen egy hete Neil Gaimanről is megjelentek nemi erőszak vádak – SA): a #MeToo óta számos ünnepelt alkotóról – szeretett és ünnepelt szerzőkről, művészekről, filmesekről, színházasokról stb. – derült ki az emberi megítélést megrendítő információ.
Ebben a helyzetben az Atlantic szerzőjének cikke érdekes olvasmány: Xochitl Gonzalez arról ír, hogy a #MeToo során és azt követően a morálisan elbukott művészek határozott elutasítása érthető és organikus következmény volt, ám ez a gesztus szerinte két okból
nem fenntartható és kulturálisan éretlen.
- Az egyik a zseni romantikus és voltaképp naiv mítoszának tovább éltetése, ami – leegyszerűsítve – ösztönösen azt feltételezi, hogy a nagy alkotó biztosan morálisan jó ember is. Kivéve persze, ha már rég tudtuk róla, hogy balhés, hiszen akkor eleve egy érettebb, a szerzőt és a művet szabadabban függetlenítő módon közelítettünk hozzá.
- És mivel Munro nő volt, az íróóriás erényeit kiterjesztettük arra is, hogy milyen anya (ez vajon mennyie a szexizmusunk megnyilvánulása? - veti fel Gonzalez). „Mintha nem tudnánk elképzelni, hogy aki ennyire jó író, az lehet szörnyű anya.”
Ez a két tévhit viszont mindig is hozzájárult a ragadozók védelmezéséhez is, írja Gonzalez. „A történet számos felháborító mozzanata közül az egyik legfelháborítóbb az, hogy a család részben azért hallgatott, mert kötelességüknek érezték, hogy védjék Munro hírnevét.”
„Elkerülhetetlen, hogy aki ezt olvassa, ne gondoljon arra: ha nem tesszük félre a művet, hogyan büntetjük a művészt? Ez egy rossz kérdés. Egyrészt Munro halott, és már nem érdekli, mit gondolunk. De még az olyan művészek esetében is, akik élnek és virulnak,
a hatékonyabb válasz az, ha egyáltalán nem állítjuk őket piedesztálra.”
Gonzalez végső soron kritikusabb befogadói hozzáállást javasol, ami – még a morálisan a szemünkben elbukó alkotók esetében is – képessé tesz arra, hogy lássuk, mi az, ami a művükből megmozgatott minket és miért.
„A művészet nem azért erős, mert csak a velünk született jóságot tükrözi, hanem mert feltárja a velünk született összetettségünket: a szeretet és a bűn kényes egyensúlyát, ami mindannyiunkban változó mértékben, de ott van.”
