Alice Munro 2013-ban irodalmi Nobel-díjat kapott, az indoklásban pedig a „a kortárs novella mesterének” nevezte a bizottság. John Updike elismerő kritikát írt róla, Margaret Atwood „nemzetközi irodalmi szentnek” nevezte, kritikusai pedig a „kanadai Csehovként” hivatkoznak rá. Visszafogott, átlagos, írói allűröktől mentes személyiség volt, aki hosszú elbeszéléseiben a hétköznapi életek mögött lefojtott feszültségeket tette láthatóvá.
Házasságok, terhességek és az írás
Munro Alice Ann Laidlaw néven született 1931. július 10-én az Ontario tartománybeli Winghamben, a kanadai tájnak és kisvárosnak pedig mindvégig fontos szerep jut az írásaiban. Első emlékezetes olvasmányélménye A kis hableány volt Andersentől, azután, hogy ezt hallotta, semmi más nem érdekelte, mint hogy ő maga is történeteket találjon ki. Nem volt könnyű gyerekkora, anyján már negyvenes évei elején elhatalmasodott a Parkinson-kór, kisebb testvéreinek nevelése és a háztartási munkák nagy része is rá maradt, ennek ellenére gyerekkorát nem nevezi boldogtalannak, hiszen apjától öröklött olvasási szenvedélye egy biztonságos, privát szférát teremtett számára, ahová bármikor elmenekülhetett.
Ahogy 18 éves lett, elköltözött otthonról és az egyetemet angol szakosként kezdte meg. Nemcsak szenvedéllyel olvasott, de azt is korán elhatározta, hogy író lesz. Első novellája, a The Dimensions of a Shadow 1950-ben jelent meg, ekkor még húszéves sem volt. Az első kötetre azonban még várni kellett, egészen 1968-ig, ekkor jelent a Boldog árnyak tánca.
Iskolai évei alatt pincérként és könyvtári kisegítőként is dolgozott, de az is előfordult, hogy nyári idénymunkaként dohányt szedett a földeken. A szárnyait bontogató írónő két év után otthagyta az egyetemet, és hozzáment James Munróhoz, akivel Vancouverben alapítottak családot.
Három lányuk született, közülük az egyik még csecsemőkorában meghalt. 1963-ban könyvesboltot nyitottak, mely a mai napig üzemel. Miután első férjétől elvált, visszatért az egyetemre, és 1976-ban újra megházasodott, de bármi történt is vele, kitartóan írt.
Terhességei alatt, gyermekét gyászolva, válása idején, a boldogságot keresve sem hagyott fel az írással,
az 1960-as évektől pedig teljes egészében az irodalomnak szentelte magát.
Terjedelmes életműve magyarul is olvasható
1980-ben A kolduslány című kötetét Booker-díjra jelölték, ez volt az első komoly sikere, később rengeteg díjat nyert, köztük 2009-ben a Nemzetközi Bookert, majd a 2013-as irodalmi Nobelt (tizenharmadik nőként és második kanadaiként). Ezt már nem tudta személyesen átvenni, utolsó évtizedében komoly betegségekkel és a demenciával küzdve élt. Életműve nem csekély, 14 kötetet hagyott hátra, a legutolsót Drága élet címen 2012-ben írta.
Könyveit Magyarországon a Park Kiadó jelentette meg (Rakovszky Zsuzsa, Borbás Mária, Lukács Laura, Kada Júlia, Elekes Dóra és Mesterházi Mónika fordításában), legutóbb a teljes életműkiadás zárásaként, 2023-ban adták ki a Valamit el akartam mondani című könyvet, melyről a következőket írtuk: „Az átlagos, hétköznapi emberek életét keresztül-kasul átszövő titok fontos összetartó motívuma a tematikusan széttartó szövegeknek. A titkok aztán nem is mindig bomlanak ki teljesen, sokszor csak sejtetve vannak. Az írások balladai szerkesztésmódja, a kihagyások, az elhallgatások nem mindig teszik lehetővé, hogy megfejthessük a titkokat, de ez is csak Munro légies realizmusát erősíti, hiszen a valóság titkai sem derülnek ki mindig, van, hogy egy életen, vagy akár generációkon át együtt élünk velük.”
Elbeszélései a hétköznapi mögé néznek
Egyetlen regénytől (Asszonyok, lányok élete) eltekintve Munro minden könyve novelláskötet, egyike volt azon keveseknek, akik felfedezték és birtokba vette azt a műfajt, melyre sokan csak a regény előszobájaként tekintenek. A kanadai író éppen azt mutatta meg, milyen teherbírása van ennek a kisprózai műfajnak, és micsoda mesterségbeli jártasság, szerkeszteni és sűríteni tudás, valamint arányérzék szükséges ahhoz, hogy
egy apró kanálcsörrenésben akár egy egész elhibázott élet tragédiája megszólaljon.
Novelláiban elsősorban női sorsokat mutatott be, olyan, többnyire a szülőföldje tájairól származó lányokat és asszonyokat, akik látszólag átlagos életet élnek. Bár elsősorban nőkről írt, nem kárhoztatta vagy bírálta a férfiakat, egész egyszerűen a nőkhöz lépett közelebb, őket helyezte a fókuszba, az ő problémáikat ismerte testközelből, legyen szó szerelemről, hűtlenségről, anyaságról vagy öregedésről.
Alice Munro elbeszélései a hétköznapok unalmasnak és egyhangúnak tűnő szövetét bontják meg, hogy megmutassák a drámait az átlagos sorsokban, életekben. Azokat a sűrű, de gyenge szálakat fejtik fel, melyeket az ember a társadalom, a közösség elvárásai és véleménye alapján sző maga köré, és melyekkel el szeretné rejteni hiányérzetét, fájdalmait, csalódásait. Ezen a szöveten ejtett nagyon finom bemetszéseivel a szerző azt mutatja meg, hogy bár vágyunk az úgynevezett normális, átlagos életre, nem létezik ilyen.
A tiszta udvarok rendes házainak falai között súlyos poklok, várakozással, hazugsággal, önáltatással teli életek rejtőznek.
Miért olvassuk Munrót?
Kiadója, Tönkő Vera a következőképpen foglalta össze interjúban Munro összetéveszthetetlen, finom, mégis metszően pontos stílusát: „Okos, érzékeny, szenvedélyes, humoros. Kristálytiszta gondolatok, kristálytiszta nyelven. Éber figyelem. És rengeteg élettapasztalat. Bennem élnek a történetei. Minden élethelyzetre van válasza. Aki valaha is olvasott egy Munro-novellát, soha nem fogja összetéveszteni a hangját senki mással.”
Gács Anna az Egy jóravaló nő szerelme című kötetről szóló recenziójában valami hasonlót fogalmaz meg a kanadai novellista írásművészetéről: „Alice Munro novellái olyasfajta olvasói örömöket nyújtanak, amire csak a novellairodalom legremekebb darabjai képesek: világuk magába szippant, szereplői egykettőre ismerőssé válnak, múltjuk van és jövőjük, száz szállal kapcsolódnak a tájhoz, a városokhoz, a korszakhoz és persze a többi szereplőhöz – akárcsak a klasszikus nagyregényekben.”
És hogy mi mindent tudott Munro az emberről, és milyen érzékenységgel reflektált a legapróbbnak tűnő lelki rezdülésre is, azt idézetek tömegével lehetne illusztrálni. S bár távol álltak tőle a didaktikusan pszichologizáló tanulságok, egy-egy apró mondatban mégis képes volt a dolgok elevenére tapintani „– Sose feledd, hogy amikor egy férfi kilép a szobából, mindent otthagy, ami odabent marad – mondta egyszer a barátnője, Marie Mendelson. – Mikor egy nő lép ki a szobából,
mindent magával cipel, ami odabent történt”.
Az idézet Munro Mennyi boldogság! című kötetéből való, és jól példázza azt, mi mindent tudott Munro az emberi lélekről. Hosszú, gyakran 10-20 oldalas elbeszéléseiben a hétköznapok lefojtott drámáit mutatta meg, a kisvárosi életek mögött rejtőző hazugságokat, hibákat és bűnöket, melyekben mindenki magára ismerhet. Munro elbeszéléstechnikai fegyverei az egyszerűség, a pontosság, az apró rezdülések megmutatása és a feszültségkeltő kihagyás.
Írói módszerei mellett pedig legnagyobb tehetsége az az emberi együttérzés, melyet egyik legnagyobb rajongója, az amerikai Jonathan Franzen „majdnem kóros empátiának” nevezett, s mely különlegesen szenzitív perspektívát adott neki. Mindehhez legendás visszafogottság is társult, és bár minden írásában ott a drámai potenciál, a kitörés legtöbbször elmarad, a nagy tragédiák nem jönnek létre, a harsány színek helyett marad a pasztell, az ordító tanulságok helyett legfeljebb a sejtés. Nem a falvédőre hímezhető nagy szavak írója,
sokkal inkább a szívben tanyát verő jeleneteké.
