A kanadai Csehovként is emlegetik Alice Munrót, aki a hétvégén ünnepelte 90. születésnapját. Az író 2013-ban nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, az indoklásban pedig akkor egészen egyszerűen "a kortárs novella mesterének" nevezték. A születésnapon Lukács Laura műfordító a Nyugati tér blogon köszöntötte a szerzőt, és leírta, hogy a Kilátás a Várszikláról könyve kapcsán találkozott először Munróval: "De persze találkozhattam vele korábban is: addigra már tíz kötete megjelent magyarul Mesterházi Mónika, Rakovszky Zsuzsa és Borbás Mária kiváló fordításában".
A magyarul 201-ban megjelent Kilátás a Várszikláról a műfordító szerint azért különleges kötet, mert a benne lévő novellák összetartozóbbak; a történetek Alice Munro skóciai családjáról, kivándorlásáról és újvilági boldogulásáról szólnak − sajátos formában, történetről történetre újrateremtve a múltat. Bár Munro sosem vezetett naplót, saját bevallása szerint rengeteg dologra emlékszik, és az átlagosnál jobban figyeli saját magát. De más szereplőiről is szinte mindent tud ("hogy milyen ruhákat viseltek, hogy viselkedtek az iskolában, mi történt és történik majd velük azon az életszeleten kívül, amellyel az elbeszélésben foglalkozom"), és Lukács Laura szerint ez a rendkívüli anyagismeret tesz mindent, amit Munro ír, olyan hitelessé.
"Munro felismerhetően életrajzi gyökerű írásaiban ugyanolyan kíméletlen önmagával (a vele rokonítható szereplővel), mint az összes többivel. Látja tévútjait a szerelemben, az elvált anya szerepében vagy mindkettőben (Gondviselés, Simon szerencséje), hiúságát, gyermeki gonoszságát, kamaszkori éretlenségét, hogy bizonyos helyzetekkel megbirkózzon" - írja Lukács Laura, aki egyúttal hozzáteszi, hogy élettapasztalatát Munro tudássá, bölcsességgé érlelte: "Megtalálta a saját összetéveszthetetlen eszközeit, hogy élete és tapasztalása anyagát letehetetlenül mély és izgalmas olvasmánnyá gyúrja. Minden novellája felér egy regénnyel".
