A nemrég elhunyt, Nobel-díjas Alice Munro lánya, Andrea Robin Skinner arról írt a hétvégén a kanadai Toronto Starban megjelent esszéjében, hogy bár a mostohaapja szexuálisan zaklatta őt gyerekkorában, az anyja még azután is vele maradt, hogy a férfi beismerte tettét.
A zaklatás idején, 1976-ban Skinner kilencéves volt, Gerald Fremlin az ötvenes éveiben járt. Skinner arról ír, hogy mindez az anyja otthonában történt, ahol Fremlin bemászott az ágyba és szexuálisan bántalmazta. Skinner ezt elmondta a vér szerinti apjának, James Munrónak, aki viszont akkor nem szólt Alice Munrónak.
A következő években Fremlin ajánlatokat tett neki és
„mesélt nekem a környékbeli kislányokról, akik tetszettek neki”.
Skinner szerint a férfi abbahagyta a bántalmazást, amikor ő tinédzser lett, de a lánynál bulémia, álmatlanság és migrén alakult ki – ezeket Skinner a bántalmazás következményeinek tulajdonítja.
2005-ben Skinner a rendőrséghez fordult. Az akkor 80 éves Fremlin ellen vádat emeltek szeméremsértés miatt, amiben a férfi bűnösnek vallotta magát. A bíróság felfüggesztett büntetést és két év próbaidőt ítélt neki. Alice Munro viszont végül Fremlin 2013-ban bekövetkezett haláláig a férfival maradt.
Mit tudott Alice Munro?
Skinner azt írta, hogy először 1992-ben, a húszas éveiben mesélt anyjának a visszaélésekről. Ekkor levelet írt Munrónak, miután a szerző egy történetében együttérzően írt egy szereplőről, akit a mostohaapja szexuálisan zaklatott.
Munro viszont Skinner szerint
„pontosan úgy reagált, ahogyan attól tartottam is, mintha egy hűtlenségről értesült volna".
Munro ideiglenesen elhagyta Fremlint, aki levelekben elismerte a visszaéléseket, de Skinnert hibáztatta. A férfi Skinner szerint azzal fenyegetőzött, hogy ha a helyzet romlik, akkor a nyilvánossághoz fordul. „Fényképeket teszek közzé, nevezetesen néhányat, amelyek az Ottawa melletti faházamban készültek, és amelyek rendkívül beszédesek ... az egyiken Andrea az én alsónadrágomban van.”
Munro viszont azzal reagált, hogy „túl későn szóltak neki”. Hogy „túlságosan szerette őt, és hogy a mi nőgyűlölő kultúránk a hibás, ha elvárom tőle, hogy megtagadja a saját szükségleteit, áldozatot hozzon a gyerekeiért és jóvátegye a férfiak hibáit” – írja Skinner.
„Hajthatatlan volt, hogy bármi is történt, az csak rám és a mostohaapámra tartozik. Semmi köze nem volt hozzá.”
Skinner azt írja, letaglózta, hogy az anyja az őt ért sérelemmel van elfoglalva. „Azt hitte, hogy apám azért kényszerített minket a titkolózásra, hogy megalázza őt. Aztán mesélt nekem más gyerekekről, akikkel Fremlin »barátságot« kötött, hangsúlyozva a saját érzését, hogy őt személyesen elárulták. Vajon tisztában volt vele, hogy egy áldozattal beszél, és hogy én az ő gyermeke vagyok? Ha tudta is, nem éreztem.”
Az irodalmi Nobel-díjas Alice Munro novellái a hétköznapok egyhangúnak tűnő szövetét bontják meg, hogy megmutassák a drámait az átlagos sorsokban, életekben. A hét könyve a Valamit el akartam mondani, melyből kiderül, hogy a rendes házak falai között is súlyos poklok rejtőzhetnek.
Skinner 2002-ben szakított a családjával, miután közölte Munróval, hogy nem engedi Fremlint a gyerekei közelébe.
Ám miután elolvasott egy interjút, amelyben Munro pozitívan beszélt a házasságáról, Skinner 2005-ben elvitte Fremlin leveleit a rendőrségre.
Fremlin „a kilencéves énemet »családrombolónak« nevezte”, és azzal vádolta Skinnert, hogy „szexuális kalandvágyból” tört be a hálószobájukba.
„A hallgatás folytatódott” Fremlin halála után is, az anyja hírneve miatt, írta Skinner. „Azt is szerettem volna, hogy ez a történet, az én történetem is része legyen azoknak a történeteknek, amelyeket az emberek az anyámról mesélnek.”
„Soha többé nem akartam olyan interjút, életrajzot vagy eseményt látni, amely nem birkózik meg a velem történtek valóságával, és azzal a ténnyel, hogy anyám, szembesülve a történtek igazságával, úgy döntött, hogy a bántalmazómmal marad és megvédi őt".
(Guardian)
Nyitókép: Libri