Alice Munro novelláiban a takaros előkertek mögött mindig ott a titok, a temetetlen múlt

Alice Munro novelláiban a takaros előkertek mögött mindig ott a titok, a temetetlen múlt

Alice Munro elbeszélései a hétköznapok unalmasnak és egyhangúnak tűnő szövetét bontják meg, hogy megmutassák a drámait az átlagos sorsokban, életekben. Azokat a sűrű, de gyenge szálakat fejtik fel, melyeket az ember a társadalom, a közösség elvárásai és véleménye alapján sző maga köré, és melyekkel el szeretné rejteni hiányérzetét, fájdalmait, csalódásait. Ezen a szöveten ejtett nagyon finom bemetszéseivel a szerző azt mutatja meg, hogy bár vágyunk az úgynevezett normális, átlagos életre, nem létezik ilyen. A tiszta udvarok rendes házainak falai között súlyos poklok, várakozással, hazugsággal, önáltatással teli életek rejtőznek. A Valamit el akartam mondani tizenhárom hosszú elbeszélése is egy-egy ilyen bemetszés, mely egyszer sem válik igazán tragikussá, csupán nyomasztóvá és nyugtalanítóvá, éppen ezért nagyon is ismerőssé. Ez a hét könyve.

Kolozsi Orsolya | 2023. május 15. |
alice munro
Valamit el akartam mondani
Ford. Kada Júlia, Park, 2023, 293 oldal
Alice Munro: Valamit el akartam mondani könyv

A kanadai író 2006-ban induló magyar életműkiadásának utolsó, tizenötödik kötete, a Valamit el akartam mondani valójában a szerző második könyve, mely eredetileg 1974-ben jelent meg. Alice Munro 2013-ban nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, a svéd akadémia a „kortárs történetmesélés mesterének” nevezte a laudációban. Az akkor 82 éves író azért örült különösen az elismerésnek, mert azt remélte tőle, hogy ráirányítja a figyelmet a novellára, melyet fontos, önálló műfajnak tart, nem pedig pusztán a regényhez vezető előszobának. A rövidpróza melletti elkötelezettségét mutatja, hogy ő maga egész életében elbeszéléseket írt (kivétel ez alól egyetlen kisregénye, az Asszonyok, lányok élete), bár novellái jellemzően hosszúak, 15-40 oldal közöttiek, és olyan sűrítettek, hogy szinte mindegyikből kibontható egy-egy regény: „Minden egyes novellája sokszobás kastély” – fogalmaz ezzel kapcsolatban a The New York Times egyik kritikusa.

Nincs ez másként a magyarul most megjelent kötetben sem, mely tizenhárom hosszú elbeszélést tartalmaz. Bár mindegyik hasonló kanadai kisvárosokban játszódik, témájukat illetően sokban különböznek. Van közöttük a testiséggel épp csak ismerkedő kamaszokról szóló történet (A talált csónak), van egy a házasság végét, a hűtlenséget bemutató írás (A spanyol hölgy), és van elbeszélés egy idős férfiról is, aki nehezen találja a helyét a folyton változó világban, és különös barátság köti egy fiatalabb fiúhoz (Vízen járás). Az egyik történet arról szól, hogy még a gyász nehéz pillanataiban sem találják meg az utat egymáshoz az emberek (Búcsúztatás), a másik arról, hogy az anya súlyos betegsége alatt is csak az egymás iránti gyűlölet, az irigység határozza meg a testvérek kapcsolatát (Megbocsátás a családban). Bár történik tűzeset (Hóhérok), mérgezés (Valamit el akartam mondani), autóbaleset (Búcsúztatás), de a kötetről mégsem mondható el, hogy dagonyázik a katasztrófában vagy a tragédiában.

Munrót a láthatatlan trauma érdekli leginkább,

az a halk, szinte észrevétlen, mégis az egész életre kiható megrázkódtatás, melyre jó példa a Hogyan ismerkedtem meg a férjemmel? című írás. Ebben egy nő meséli el fiatalsága történetének egy epizódját, kamaszkori lángolását egy pilóta iránt, aki elhagyja őt, ő pedig hozzámegy a postáshoz, akit hónapokon át mindennap lát, mivel epedve várja a pilóta soha meg nem érkező levelét. Mikor ráébred arra, hogy az ígért levél soha nem érkezik meg, racionális döntést hoz: „Egyszer aztán rájöttem, hogy vannak nők, akik egész életükben ezt csinálják. Csak várnak és várnak a postaláda mellett egy ilyen vagy olyan levélre. Elképzeltem, hogy megteszem ezt az utat napról napra, évről évre, és lassan megőszül a hajam, és azt gondoltam, hát én nem erre születtem. (…) Mindig azt meséli a gyereknek, hogy én jártam utána, azért ültem ki mindennap a postaládához, én meg persze nevetek, és ráhagyom, mert szeretem, ha mindenki azt hiszi, ami örömet szerez neki és boldoggá teszi.” Csak az olvasó értesül erről a traumáról, és az azt övező titokról, melyet az én-elbeszélő soha senkinek nem fed fel, és melyre egész házassága és élete épül. 

Az átlagos, hétköznapi emberek életét keresztül-kasul átszövő titok fontos összetartó motívuma a tematikusan széttartó szövegeknek. A titkok aztán nem is mindig bomlanak ki teljesen, sokszor csak sejtetve vannak. A kötet első novellájában (Valamit el akartam mondani) például ilyen titkokkal és tabukkal övezett probléma a mérgezés, és nem egyértelmű, hogy az írásban a feleség mérgezte-e a férjét vagy sem, és ha igen, ki tudott erről és ki nem. Az írások balladai szerkesztésmódja, a kihagyások, az elhallgatások nem mindig teszik lehetővé, hogy megfejthessük a titkokat, de ez is csak Munro légies realizmusát erősíti, hiszen a valóság titkai sem derülnek ki mindig, van, hogy egy életen, vagy akár generációkon át együtt élünk velük. A novellákban is így van ez:

sokszor épp csak egy pillanatra tárul fel a titkokkal terhes világ a félrelibbenő csipkefüggönyök mögött.

A múlt feltárásakor váratlan mélységek nyílnak, de épphogy belepillantunk ezekbe, már zárulnak is vissza, mert Munro hősei sosem vállalják a teljes szembenézést, éppen csak kinyitják titkaik szelencéjét, és már zárják is vissza, a múltból is csak mozaikdarabokat szednek elő, az olvasónak be kell érnie ennyivel. Ez a rengeteg hiány alapvető eleme a struktúrának, és a szövegek végén is megjelenik. Munro írásai a legritkább esetben végződnek csattanóval, nincsen a klasszikus értelemben vett megoldásuk. Ugyan mi is oldódhatna meg bennük? Minden visszakerül a maga helyére, a temetetlen múltból felhozott apró emlékek nem elegendőek a változáshoz, mindig, minden marad a régiben. „Milyen elkoptatott és szimpla álcákat, identitásokat ölt magára az ember, mire középkorú lesz” – mondja az egyik szereplő, de azt nem teszi hozzá, hogy ezekhez az álarcokhoz egy idő után mindenki jobban ragaszkodik, mint valódi önmagához. Pedig erről is mesélnek a szövegek, melyek nagyon sokféle nézőpontból (sokszor egy novellán belül is változik a perspektíva), sokféle hangon, változatos narrációs technikákkal mesélik különböző történeteiket, melyek mégis valamiféle közösbe futnak össze. 

A Valamit el akartam mondani szövegei leginkább családi történeteket mutatnak be: házasságok, gyerek-szülő kapcsolatok, testvérek történetei íródnak a lapokon, majdnem minden esetben nők, lányok, öregasszonyok nézőpontjából. A női nézőpont nagyon erősen köti össze ezeket a tematikusan széttartó írásokat, melyek között az ambivalens nővéri kapcsolat tűnik még hangsúlyos, többször visszatérő témának. A nyitó elbeszélés (Valamit el akartam mondani) egy felnőtt testvérpár története, ahol az elbeszélő az Et és Char között húzódó, soha meg nem nevezett ellentét gyerekkori gyökereit keresi. A nagyobbik lány maga a szépség, az elegancia és a kivételesség, míg a kisebbik szürke egér csupán. Gyerekként és felnőttként is látjuk őket, az idősíkok egymásra vetülnek, és a szilánkosan elmesélt történetben egy hatalmas szerelem, egy házasság, a féltékenység és a mérgezés is szerepet kap. A múlt és a jelen egymásra rétegzése, az idősíkok váltakozása bevett eljárása az elbeszélőknek, akik mindig a múlt felől vizsgálják a jelent, melynek fájdalmai szinte mindig a gyerek- vagy ifjúkorig nyúlnak vissza.

Munro szövegei bonyolult (mégis hétköznapi) erkölcsi helyzeteket mutatnak be, lelki konfliktusokat, vívódó hősöket állítanak az olvasó elé, de soha nem mondanak ítéletet. És annak ellenére, hogy a szereplők mindig bogozni kezdik a szálakat, sosem érnek a végére – talán mert nem tudnak vagy nem is akarnak kibontani semmit, életüket meghagyják a kibogozatlanságban. A kanadai író pedig nem ítélkezik, nem von le tanulságot, nem rendezi el a hősök életét, éppen ezért a legtöbb szöveg nyugtalanítóan, megoldatlanul visszhangzik tovább az olvasóban akár napokon keresztül. Ez segít abban is, hogy a befogadó legalább egy időre ki tudjon lépni saját nézőpontjából, saját ítéletei közül.

Milyen nehéz elképzelni az egyik életet, amikor az ember a másikat éli

– mondja az egyik elbeszélés hőse, Munro pedig mintha éppen azzal kísérletezne, hogyan lehet ezt mégis megtenni. Azt mutatja meg, hogy minden életút más és más, a szégyen, a titkok és az elhallgatások miatt nehéz belátni mások életébe, ezért nyugodtan félre is rakhatjuk az ítéleteket. Egyáltalán, hogyan érthetnénk meg más életét, mikor a sajátunkat sem értjük, teszik fel kimondatlanul is a kérdést a szövegek. A fentiek mellett a szégyen, az öregedés, a világból való kikopás és az önáltatás mind visszatérő és súlyos témái az elbeszéléseknek (és egyébként az egész életműben fontos fókuszpontok), mint ahogy az is, mennyire nem tudunk megváltozni, és nem tudunk változtatni a kapcsolatainkon sem. A novellák fontos „tanulsága” többek között az, hogy a menekülés az adott helyzetekből, a változás, az újrakezdés, a tiszta lappal indulás azért lehetetlen, mert képtelenek vagyunk szembenézni a hibákkal, az egykori történetekkel. Épp csak felhozunk valamit a múltból, de már ejtjük is vissza, jótékonyan, titkok segítségével takarjuk el nemcsak a világ, hanem saját magunk elől is. Éppen ezért hiányoznak a nagy tragédiák is ‒ a szövet felfeslik ugyan, de az anyag megmarad, nem változik semmi. Különleges, finom és áttetsző, az emberben morajló tragédiáknak csak a csúcsát megmutató írások ezek, melyek azért kiválóan érzékeltetik a hatalmas, láthatatlan jéghegyet is a csúcs alatt. Munro már ebben az 1974-es kötetében összetéveszthetetlen látásmódot és hangot teremtett, melyet őriz azóta is, nem véletlenül mondja róla pályatársa Jonathan Franzen a következőt: „Az ​írók azon maroknyi csoportjához tartozik, akik eszembe ötlenek akkor, mikor azt mondom: az irodalom a vallásom.”

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Alice Munro hősei az idő múlásával küzdenek

Alice Munro irodalmi Nobel-díjas kanadai író, akit a kortárs novella mesterének is neveznek. Erős és sűrű elbeszéléseinek Ontario vidéki élete képezi fő témáját, stílusa és témái miatt kritikusai Csehovhoz hasonlítják. Olvass bele a Valamit el akartam mondani című kötetbe!

...
Nagy

Alice Munro az Üvöltő szelek miatt szeretett meg szomorú történeteket írni

Tavaly ünnepelte 90. születésnapját a kanadai Csehovként is emlegetett Alice Munro, aki 2009-ben elnyerte a Man Booker-díjat, 2013-ban pedig az irodalmi Nobel-díjat is. Tavaly jelent meg A Jupiter holdjai című kötetének magyar fordítása, amelyben a tőle jól megszokott egyszerű élethelyzeteken keresztül villant fel komoly problémákat. Portré.

...
Hírek

"Alice Munro minden novellája felér egy regénnyel"

A hétvégén ünnepelte 90. születésnapját 2013 irodalmi Nobel-díjasa, Alice Munro, fordítója, Lukács Laura pedig a Nyugati tér blogon köszöntötte.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

A hét könyve
Kritika
Jon Fosse a banalitáson át talál utat a természetfelettihez
...
Nagy

Markovics Botond: A technológia elhozhatja a kort, amikor a diktátorok nem halnak meg

Markovics Botond húsz éve erősíti regényeivel a magyar science fiction irodalmat. A Felfalt kozmosz című legutóbbi regényében örökéletű diktátorok és egy napjainkban is ismerős kataklizma állítja kihívás elé az emberiséget. Nagyinterjú.

...
Kritika

Jon Fosse a banalitáson át talál utat a természetfelettihez

A Nobel-díjas norvég szerző egymásba írja a hófödte tájat és a koromsötét éjszakát, egymásba játszatja hősét és annak környezetét. A Fehérség az egzakttól a transzcendens felé vezet, így egyszerre szolgál a kivonulás és a bevezetés könyveként.

Szerzőink

...
Sándor Anna

Markovics Botond: A technológia elhozhatja a kort, amikor a diktátorok nem halnak meg

...
Ott Anna

Ezt senki nem mondta – Ott Anna könyvajánlója a második részhez

...
Kiss Imola

Petőfi Sándorról, a tojásspekulánsokról és Vorosilov marsallról szóltak a hírek 1948. március 15-én

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Bánhidi Lilla: Kétezer-négyszáznyolcvan nap

„A hét első felében késő estig dolgozott, hogy el tudjon jönni, holnaptól ki akarja kapcsolni a telefont” ‒ Bánhidi Lilla A töltőm ott maradt címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez az első rész.

...
Nagy

Petőfi Sándorról, a tojásspekulánsokról és Vorosilov marsallról szóltak a hírek 1948. március 15-én

Kik, mit és hogyan írtak az újságokba a szabadságharc százéves évfordulóján?

...
Nagy

Szilágyi István a 20. század egyik legnagyobb regényét írta meg

Március 13-án elhunyt Szilágyi István, aki az elmúlt fél évszázad egyik legfontosabb prózaírója, Kő hull apadó kútba című regénye a magyar irodalom klasszikusa. 

...
Kritika

Denene Millner két anya és egy lány sorsán keresztül számol le a tökéletes nő mítoszával

Egy vér című regényében Denene Millner azt vizsgálja, hogyan kötötték és kötik gúzsba még ma is a nőket a velük szemben támasztott elvárások. Ez a hét könyve.

...
Nagy

Mintha bezárnának egy dobozba – beszélgetés a kortárs roma irodalomról

A Romakép Műhely a kortárs roma irodalomról tartott kerekasztal-beszélgetést. A Balogh Attiláról és Rafi Lajosról szóló filmek vetítése után Galyas Éva, Kele Fodor Ákos és Fehér Renátó beszélgettek. 

...
Nagy

Ferencvárosi születés és halál – Bősze, Fullajtár és Vágvölgyi B. Sántakutya-sztorijai

Egy zenetörténész, egy színésznő, egy főszerkesztő meg egy kerület. 117 vágány, két ceruzacsonk és pár korty Traubi. Bősze Ádám, Fullajtár Andrea és Vágvölgyi B. András voltak a Sántakutya – ferencvárosi sztorikoktél márciusi vendégei.