A kanadai író 2006-ban induló magyar életműkiadásának utolsó, tizenötödik kötete, a Valamit el akartam mondani valójában a szerző második könyve, mely eredetileg 1974-ben jelent meg. Alice Munro 2013-ban nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, a svéd akadémia a „kortárs történetmesélés mesterének” nevezte a laudációban. Az akkor 82 éves író azért örült különösen az elismerésnek, mert azt remélte tőle, hogy ráirányítja a figyelmet a novellára, melyet fontos, önálló műfajnak tart, nem pedig pusztán a regényhez vezető előszobának. A rövidpróza melletti elkötelezettségét mutatja, hogy ő maga egész életében elbeszéléseket írt (kivétel ez alól egyetlen kisregénye, az Asszonyok, lányok élete), bár novellái jellemzően hosszúak, 15-40 oldal közöttiek, és olyan sűrítettek, hogy szinte mindegyikből kibontható egy-egy regény: „Minden egyes novellája sokszobás kastély” – fogalmaz ezzel kapcsolatban a The New York Times egyik kritikusa.
Nincs ez másként a magyarul most megjelent kötetben sem, mely tizenhárom hosszú elbeszélést tartalmaz. Bár mindegyik hasonló kanadai kisvárosokban játszódik, témájukat illetően sokban különböznek. Van közöttük a testiséggel épp csak ismerkedő kamaszokról szóló történet (A talált csónak), van egy a házasság végét, a hűtlenséget bemutató írás (A spanyol hölgy), és van elbeszélés egy idős férfiról is, aki nehezen találja a helyét a folyton változó világban, és különös barátság köti egy fiatalabb fiúhoz (Vízen járás). Az egyik történet arról szól, hogy még a gyász nehéz pillanataiban sem találják meg az utat egymáshoz az emberek (Búcsúztatás), a másik arról, hogy az anya súlyos betegsége alatt is csak az egymás iránti gyűlölet, az irigység határozza meg a testvérek kapcsolatát (Megbocsátás a családban). Bár történik tűzeset (Hóhérok), mérgezés (Valamit el akartam mondani), autóbaleset (Búcsúztatás), de a kötetről mégsem mondható el, hogy dagonyázik a katasztrófában vagy a tragédiában.
Munrót a láthatatlan trauma érdekli leginkább,
az a halk, szinte észrevétlen, mégis az egész életre kiható megrázkódtatás, melyre jó példa a Hogyan ismerkedtem meg a férjemmel? című írás. Ebben egy nő meséli el fiatalsága történetének egy epizódját, kamaszkori lángolását egy pilóta iránt, aki elhagyja őt, ő pedig hozzámegy a postáshoz, akit hónapokon át mindennap lát, mivel epedve várja a pilóta soha meg nem érkező levelét. Mikor ráébred arra, hogy az ígért levél soha nem érkezik meg, racionális döntést hoz: „Egyszer aztán rájöttem, hogy vannak nők, akik egész életükben ezt csinálják. Csak várnak és várnak a postaláda mellett egy ilyen vagy olyan levélre. Elképzeltem, hogy megteszem ezt az utat napról napra, évről évre, és lassan megőszül a hajam, és azt gondoltam, hát én nem erre születtem. (…) Mindig azt meséli a gyereknek, hogy én jártam utána, azért ültem ki mindennap a postaládához, én meg persze nevetek, és ráhagyom, mert szeretem, ha mindenki azt hiszi, ami örömet szerez neki és boldoggá teszi.” Csak az olvasó értesül erről a traumáról, és az azt övező titokról, melyet az én-elbeszélő soha senkinek nem fed fel, és melyre egész házassága és élete épül.
Az átlagos, hétköznapi emberek életét keresztül-kasul átszövő titok fontos összetartó motívuma a tematikusan széttartó szövegeknek. A titkok aztán nem is mindig bomlanak ki teljesen, sokszor csak sejtetve vannak. A kötet első novellájában (Valamit el akartam mondani) például ilyen titkokkal és tabukkal övezett probléma a mérgezés, és nem egyértelmű, hogy az írásban a feleség mérgezte-e a férjét vagy sem, és ha igen, ki tudott erről és ki nem. Az írások balladai szerkesztésmódja, a kihagyások, az elhallgatások nem mindig teszik lehetővé, hogy megfejthessük a titkokat, de ez is csak Munro légies realizmusát erősíti, hiszen a valóság titkai sem derülnek ki mindig, van, hogy egy életen, vagy akár generációkon át együtt élünk velük. A novellákban is így van ez:
sokszor épp csak egy pillanatra tárul fel a titkokkal terhes világ a félrelibbenő csipkefüggönyök mögött.
A múlt feltárásakor váratlan mélységek nyílnak, de épphogy belepillantunk ezekbe, már zárulnak is vissza, mert Munro hősei sosem vállalják a teljes szembenézést, éppen csak kinyitják titkaik szelencéjét, és már zárják is vissza, a múltból is csak mozaikdarabokat szednek elő, az olvasónak be kell érnie ennyivel. Ez a rengeteg hiány alapvető eleme a struktúrának, és a szövegek végén is megjelenik. Munro írásai a legritkább esetben végződnek csattanóval, nincsen a klasszikus értelemben vett megoldásuk. Ugyan mi is oldódhatna meg bennük? Minden visszakerül a maga helyére, a temetetlen múltból felhozott apró emlékek nem elegendőek a változáshoz, mindig, minden marad a régiben. „Milyen elkoptatott és szimpla álcákat, identitásokat ölt magára az ember, mire középkorú lesz” – mondja az egyik szereplő, de azt nem teszi hozzá, hogy ezekhez az álarcokhoz egy idő után mindenki jobban ragaszkodik, mint valódi önmagához. Pedig erről is mesélnek a szövegek, melyek nagyon sokféle nézőpontból (sokszor egy novellán belül is változik a perspektíva), sokféle hangon, változatos narrációs technikákkal mesélik különböző történeteiket, melyek mégis valamiféle közösbe futnak össze.
A Valamit el akartam mondani szövegei leginkább családi történeteket mutatnak be: házasságok, gyerek-szülő kapcsolatok, testvérek történetei íródnak a lapokon, majdnem minden esetben nők, lányok, öregasszonyok nézőpontjából. A női nézőpont nagyon erősen köti össze ezeket a tematikusan széttartó írásokat, melyek között az ambivalens nővéri kapcsolat tűnik még hangsúlyos, többször visszatérő témának. A nyitó elbeszélés (Valamit el akartam mondani) egy felnőtt testvérpár története, ahol az elbeszélő az Et és Char között húzódó, soha meg nem nevezett ellentét gyerekkori gyökereit keresi. A nagyobbik lány maga a szépség, az elegancia és a kivételesség, míg a kisebbik szürke egér csupán. Gyerekként és felnőttként is látjuk őket, az idősíkok egymásra vetülnek, és a szilánkosan elmesélt történetben egy hatalmas szerelem, egy házasság, a féltékenység és a mérgezés is szerepet kap. A múlt és a jelen egymásra rétegzése, az idősíkok váltakozása bevett eljárása az elbeszélőknek, akik mindig a múlt felől vizsgálják a jelent, melynek fájdalmai szinte mindig a gyerek- vagy ifjúkorig nyúlnak vissza.
Munro szövegei bonyolult (mégis hétköznapi) erkölcsi helyzeteket mutatnak be, lelki konfliktusokat, vívódó hősöket állítanak az olvasó elé, de soha nem mondanak ítéletet. És annak ellenére, hogy a szereplők mindig bogozni kezdik a szálakat, sosem érnek a végére – talán mert nem tudnak vagy nem is akarnak kibontani semmit, életüket meghagyják a kibogozatlanságban. A kanadai író pedig nem ítélkezik, nem von le tanulságot, nem rendezi el a hősök életét, éppen ezért a legtöbb szöveg nyugtalanítóan, megoldatlanul visszhangzik tovább az olvasóban akár napokon keresztül. Ez segít abban is, hogy a befogadó legalább egy időre ki tudjon lépni saját nézőpontjából, saját ítéletei közül.
Milyen nehéz elképzelni az egyik életet, amikor az ember a másikat éli
– mondja az egyik elbeszélés hőse, Munro pedig mintha éppen azzal kísérletezne, hogyan lehet ezt mégis megtenni. Azt mutatja meg, hogy minden életút más és más, a szégyen, a titkok és az elhallgatások miatt nehéz belátni mások életébe, ezért nyugodtan félre is rakhatjuk az ítéleteket. Egyáltalán, hogyan érthetnénk meg más életét, mikor a sajátunkat sem értjük, teszik fel kimondatlanul is a kérdést a szövegek. A fentiek mellett a szégyen, az öregedés, a világból való kikopás és az önáltatás mind visszatérő és súlyos témái az elbeszéléseknek (és egyébként az egész életműben fontos fókuszpontok), mint ahogy az is, mennyire nem tudunk megváltozni, és nem tudunk változtatni a kapcsolatainkon sem. A novellák fontos „tanulsága” többek között az, hogy a menekülés az adott helyzetekből, a változás, az újrakezdés, a tiszta lappal indulás azért lehetetlen, mert képtelenek vagyunk szembenézni a hibákkal, az egykori történetekkel. Épp csak felhozunk valamit a múltból, de már ejtjük is vissza, jótékonyan, titkok segítségével takarjuk el nemcsak a világ, hanem saját magunk elől is. Éppen ezért hiányoznak a nagy tragédiák is ‒ a szövet felfeslik ugyan, de az anyag megmarad, nem változik semmi. Különleges, finom és áttetsző, az emberben morajló tragédiáknak csak a csúcsát megmutató írások ezek, melyek azért kiválóan érzékeltetik a hatalmas, láthatatlan jéghegyet is a csúcs alatt. Munro már ebben az 1974-es kötetében összetéveszthetetlen látásmódot és hangot teremtett, melyet őriz azóta is, nem véletlenül mondja róla pályatársa Jonathan Franzen a következőt: „Az írók azon maroknyi csoportjához tartozik, akik eszembe ötlenek akkor, mikor azt mondom: az irodalom a vallásom.”
