![Polcz Alaine egész életében a saját történetét írta [Polcz Alaine 100]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/22681/fe_1180_600_mm18.jpg "mészöly miklós polcz alaine")
Polcz Alaine mindig is tervezte, hogy a gyerekkori emlékeit egyszer majd megírja egy kötetben, de erre végül már nem került sor. Fennmaradtak viszont magnóra felmondott emlékei, valamint Mészöly Miklós hagyatékában megtalálták Vízakna I–IV. című írását is, így a szerencsének köszönhetően mégis megismerhetjük gyerekkorát. Ezekből a forrásokból és egy befejezetlenül maradt életinterjúból állt össze a Gyermekkorom című kötet, amely 2018-ban jelent meg, és amelyből közeli képet kaphatunk arról, hogyan nőtt fel, milyen volt a kapcsolata a szüleivel, és milyen gyerekkori megélések határozták meg azt, hogy később milyen felnőtt lett belőle.
Ezek közül a megélések közül a legelemibb talán az az érzés volt, hogy a gyerekek és a felnőttek között valamiféle áthidalhatatlan szakadék van, amely lehetetlenné teszi, hogy a felnőtték megértsék a gyerekeket, és fordítva: „Általában úgy tűnt, hogy a felnőtteknek keveset szabad megmondani. Mert két külön világ van. Sose szűnt meg bennem az érzés, hogy a felnőttek és a gyerekek két külön világ, és egészen nem érthetjük meg egymást.” A könyvből az is kirajzolódik, hogy Polcz Alaine már gyerekkorától kezdve nagyon érdeklődő volt, és nem vette készpénznek, amit a felnőttek a világról mondtak neki. Önállóan gondolkodott, nagyon figyelt és kíváncsian ásott le a dolgok mélyére, ha saját tapasztalatot akart szerezni valamiről.
Polcz Alaine remek előadásairól, újszerű művészetterápiás módszereiről, időskori munkáiról és a saját halálára való felkészüléséről is olvashatunk az Alaine és Annácska – Egy barátság története című sorozat második részében.
Tovább olvasokA Gyermekkorom sok olyan részletet tartalmaz, amelyre életének vége felé, nyolcvanéves korában emlékezett vissza Polcz Alaine, mégis megelevenedik előttünk, hogy gyerekszemszögből milyen volt az 1920-as évek világa, ahogy azok a helyszínek is, ahol a családjával lakott. Polcz Alaine ugyanis őszintén és nyíltan mesélt a gyerekként felfedezett titkokról, a barátairól, a rosszaságokról, a szexuális játékokról és mindarról, amiről sosem szólt a felnőtteknek. Sőt, még az is kiderül a könyvből, mikor és milyen dolgok hatására kezdte el érdekelni őt a halál, ami később kutatásainak fő témája lett.
Az Asszony a fronton Polcz Alaine legismertebb könyve és egyben az a mű is, amely több pszichológiai témájú könyvének megjelenése után íróvá avatta őt. Hogy Mészöly Miklós mellett ő is tehetséges és ő is lehet író, az sokáig nem volt magától értetődő számára, már csak férje visszajelzései miatt sem. „Amikor én tudományos vagy népszerűsítő irodalmat írtam, Miklós mindig kiborult. Te, mondta, egy magyar író felesége nem ír le ilyen mondatot. Nem érzed a mondat ritmusát?! Nem érted, hogy nem lehet ilyet leírni? Én szégyellem magam helyetted! Nem értettem, és nem éreztem. Az ilyesmikből az épült belém, hogy én nem vagyok igazi író. Hiába írok, nem vagyok az.”
Ma már azonban világos, hogy az 1991-ben megjelent Asszony a fronton a 20. századi magyar irodalom legfontosabb könyveinek egyike, olyan regény, amely rengeteget adott hozzá ahhoz, hogy tisztába kerüljünk azzal, milyen volt nőként megélni a második világháborút és a szovjet megszállást. A könyvből Polcz Alaine fiatal felnőttkorát ismerjük meg, tizenkilenc-húszéves korától kezdve, és mindazt, amit a háború alatt átélt, beleértve az összes traumát és azok utóhatásait is.
Ahogy azt korábbi cikkünkben összefoglaltuk, Polcz Alaine 1922-ben született Kolozsváron. Bár a családja jó nevű volt, valójában nem voltak gazdagok, apja pedig kevéssé vett részt az életükben. Mindössze tizenkilenc éves volt, amikor fülig szerelmes lett és megházasodott, ám a házasság elhamarkodottnak bizonyult. A férj, János már a nászúton megcsalta, rendszeresen megalázta, és nem engedte az orvosi egyetemre sem. Makacsul kitartott a férfi mellett, egy ideig elhitte minden hazugságát, pedig még a gonorrheát is megkapta tőle. Bár a nőgyógyász is azt tanácsolta, hogy váljon el, ő mégis férjével maradt. A háború kitörése után a pár a nagyobb biztonság reményében a Dunántúlra menekült János anyjához. Ott azonban az egyre inkább elhatalmasodó háborús őrületben elszakadtak egymástól, és Polcz Alaine az anyósával a két front között rekedt. Élete sokszor csak a véletlenen múlt, számtalan orosz katona erőszakolta meg, később már ő maga adta el a testét anyósa biztonságáért, matracért, ételért. Családjával Pesten találkozott újra, ám történetét senki sem vette komolyan, pedig sérülései, betegségei nagyon is valóságosak voltak: mellhártyagyulladása, tuberkulózisa, és többféle nemi fertőzése volt egyszerre. Erdélybe hazatérve kórházba került, ahol majdnem életét vesztette, a klinikai halál állapotában szerzett élményeiből gyakorló pszichológusként, tanatológusként sokat merített. Mikor javulni kezdett az állapota, megtudta, hogy röntgensugárzással kezelik: azonnal leállította a kezelést, mert nem akart meddővé válni. Az életénél is fontosabbnak érezte, hogy szülhessen. Minderről őszinte hangon és nyíltan írt az Asszony a fronton című könyvében Polcz Alaine.
„Minden háborúnak ezer arca van. Ez az enyém, ahogy én élem meg. Egy fiatal nő, én magam, tizenkilenc-húsz évesen pár hónapos asszonyként hogyan kerültem az erdélyi kisebbségi sorból, az anyaországhoz visszakapcsolt Erdélyből a csákvári Esterházy-kastélyba. Egy asszony élete a fronton. Éhezés, tetvek, lövészárokásás, krumplihámozás, hideg, mocsok. Ez az élet nem csak az enyém volt. Férjem fehér hajú édesanyját ugyanúgy elhurcolták és megerőszakolták, mint a serdülő lányokat. Az orosz katonák megtámadtak, elvertek, megvédtek, csizmával a kezemre léptek, megetettek. Milyenek voltak ők, és milyenek voltunk mi? Miért erőszakolták meg a nőket, hogy esetleg az életükkel fizessenek érte? Nem csak a bombák és a lövedékek pusztítottak, nem csak magyarokat és németeket végeztek ki. Miért harcoltak ők? És mi?” – írta Polcz Alaine, regényét, amely megtörte az erőszakról való hallgatás tabuját, a Jelenkor most újra kiadta az évforduló alkalmából.
„Bogozom az életem, erről szól ez a párbeszéd. Egyre világosabban látom és tudom, hogyan készített fel az életem minden egyes nagy törése, szenvedése, hogy be tudjam tölteni a célomat. Ha kitértem, el kellett buknom. Miközben sirattam azt, ami elveszett, jött az új. Követhetem az egyes állomásokat és kereszteződéseket. Idáig jutottam eddig - a meg nem szűnő párbeszédben. A keresésben és megértésben. És ha az életedet átnézted és megértetted - legalábbis azt hiszed -, akkor el tudod engedni. A múltat - és a jelent” – írta Polcz Alaine az Egész lényeddel című könyvében, amely tulajdonképpen szerelmes regény, noha sok benne a fájdalom is.
A presszóban ücsörgő jóképű férfinak azonnal megakadt a szeme az ajtón belépő lányon. Nem is csoda, hiszen a nő szépsége még úgy is feltűnő volt, hogy nem divatos holmikat, hanem csak egy kopott, több számmal nagyobb férfikabátot viselt. A zsebéből jegyzetpapírok lógtak ki és egy játékbaba feje. Miközben ülőhelyet keresett magának, a kabátja sarka véletlenül hozzáért a férfi arcához. Nevettek. Beszélgetni kezdtek. Együtt mentek haza. Akár egy romantikus film is kezdődhetne így, de ez nagyon is a valóság: Mészöly Miklós és Polcz Alaine ötvenhárom évig tartó kapcsolatának első epizódja. Hosszú házasságuk nem volt olyan idilli, mint a megismerkedésük, ám mindhalálig kitartottak egymás mellett.
Tovább olvasokEbben a könyvben Polcz Alaine elmeséli, hogyan ismerte meg Mészöly Miklóst, a hódító atlétát, aki túl szép volt ahhoz, hogy hinni lehessen neki. Ott Anna korábbi cikkében így írt a könyvről: „Egy éve éltek már együtt, de nem akart hozzámenni, mert félt, egyszer már szinte belehalt a házasságba, őrültség lenne még egyszer kockáztatni. Ismerjük Polcz Alaine és Mészöly Miklós szerelmét, az élethosszig tartó szövetséget, és ismerjük a szerelem természetét is valamennyire, amiről az Egész lényeddelben olyan őszintén beszél és néz a szemünkbe a feleség, amitől zavarba jöhetünk és szívesebben néznénk félre. Mészöly a betegségében elfogyott, a leépülést megélni a legmegterhelőbb feladat lehet egy ízig-vérig férfinak, aki soha senkire nem volt ráutalva, és ha mégis, azt sem fogadta el. Mogorva és elutasító lett, pedig fizikailag és lelkileg is rá volt szorulva a feleségére. Polcz Alaine életében a gondoskodás elemi erő, a Magyar Hospice Alapítvány alapítója, ami céljául tűzte ki a méltóságteljes halált, a halált mint az élet természetes részének elfogadását. Az Egész lényeddel lehet egy fontos dokumentuma annak, hogyan lehet elviselni a másik felünk elmúlását, és példájuk közelebb hozza azt, amit bár az eszünkkel lehet, hogy tudunk, érzelmileg mégis félve közelítünk hozzá.”
Polcz Alaine Macskaregénye egy formabontó önéletrajzi könyv, amelyben ajándékba kapott, talált, bújós és agresszív, beteg és életrevaló háziállatain keresztül beszéli el saját és környezetének életét. Nem klasszikus regény, rövid, lazán összeszerkesztett epizódokból áll, melyek a nagyobb gondolati ívek révén adnak ki egy töredékes történetet. Megérteni csak az tudja, aki olvasott más könyveket is tőle, hiszen naplószerűen intim feljegyzéseiben nem magyaráz, nem ad leírásokat, csupán élményeket, emlékeket rögzít. Tehát bár első pillantásra a macskákról van szól ez a könyv, valójában mégis egy önéletrajzi szöveg, amely megengedi nekünk, olvasóknak, hogy belessünk az író mindennapjaiba.
Közel 140 fotóval mesél Polcz Alaine életéről Szávai Géza új képaláírás-kötete. Az életed, Polcz Alaine – Asszony a hátországban egy sajátos fényképalbum, amelyben a szerző szó szerint és átvitt értelemben is a saját lencséjén keresztül mutatja be az író és pszichológus személyét és egy különleges barátság történetét.
Tovább olvasokPolcz Alaine szenvedélyesen szerette a cicákat, és ebben az idős korában írt regényben megkísérelte elbeszélni életét a macskák kalandjai által: szüleivel való kapcsolatát, első házasságának zátonyra futását, a háborút, a barátait, a Hospice-mozgalom megalapítását. Macskák a főszereplők, de nem annyira róluk, mint inkább életutak kereszteződéséről, szeretetkapcsolatokról, az egymás mellett élésről szól a Macskaregény.
A barátainak, férjének, családtagjainak csak a keresztnevét használja a történetekben, nem ad róluk részletesebb leírást, nem derül ki mikor és hogyan ismerte meg őket, sokat csapong. Úgy mesél, mintha régi ismerősök lennénk, mintha mindent tudnánk róla, mintha egy őt ismerő és szerető közönségnek beszélne. Emiatt tűnhet úgy, hogy az élete csak homályosan megragadott háttér ebben a macskákról szóló történetben, noha mégis az ő jelenléte a legérdekesebb a könyvben, illetve híres barátainak – Weöres Sándornak, Károlyi Amynek, Nádas Péternek, valamint férjének, Mészöly Miklósnak – a történetei, akiket szintén elsősorban gazdiként és nem íróként ábrázol.
2017 őszének egyik irodalmi szenzációja volt, hogy megjelent Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezése. A bilincs a szabadság legyen 50 évnyi levélváltást sűrít magába a maga hétszáz levelével, és nemcsak a házaspár életét, de szocializmus és a rendszerváltás időszakának mindennapjait is megismerhetjük belőle. Hogy milyenek is ezek a levelek, az ebből a részletből jól látszik:
A harmadik levelet Mészöly Miklós Cecéről, egy családi szülinapról adta fel, és arról az ismerős idegenségérzésről ír benne, amit mindenki tapasztalt, aki hosszú idő után tér vissza a családjához, és rájön, hogy a vérségi kapcsolaton kívül semmi nem köti össze őket. „(…) olyan a rokonság, mint az azonnal vetkező utcalány; hajlamosak mindent ab ovo tudni vélni egymásról, hisz a származás közössége ezt indokolja is. Ez lehet, hogy igaz, de nékem nem kellemes. Ne vetkőzzünk mindig és azonnal egymás előtt.” Mészöly elmeséli, hogyan világosodott meg a vécén azzal kapcsolatban, hogyan is áll az élettel és a szabadsággal, levele vallomásnak is beillik: „ (…) a csavargó alkat (a magány s a szabadság istenné emelése) végső soron nem zárja ki a megülést, a kikötőt; csak ebben a kikötőben legyen meg az „idegenség” varázsa, s ne akarja magát szürke és fantáziátlan törvényerőre emelni (mint ahogy a rokonság teszi az egymáshoz való viszonyokkal). Legyen meg benne a véletlen csodálatossága és törékenysége, a legkülönbözőbb lehetőségek panorámája; önfelajánlás legyen s ne törvény. A bilincse a szabadság legyen. Azt hiszem, ez mindennél tartósabb, nem?”
A kötet címe, és a fenti idézet is sugall valamit Mészöly Miklós és Polcz Alaine házasságáról, levelezésük pedig megengedi az olvasóknak, hogy betekintsenek ebbe a bensőséges, mély lelki kapcsolatba, amely kettejük között volt, és amelyben azért sok sérülés és fájdalom is adódott. Mert Mészöly már 1948-ban „csavargó alkatához” méltó bánásmódot kért Polcz Alaine-től, amelyben a bilincset, vagyis az elköteleződést a szabadsághoz kötötte. Felesége ehhez az igényhez mérten egész életében azon dolgozott, hogy meg tudja adni férjének a teret, teste azonban újabb és újabb betegségekkel reagált az érzelmek folyamatos elfojtására, amely az egyoldalú kompromisszum ára volt. Elengedni ennek ellenére soha nem tudták egymást. Bár sok időt töltöttek távol a másiktól, s többször is megpróbálták lezárni a kapcsolatot, végül egészen Mészöly Miklós haláláig, 2001-ig együtt maradtak.
A levelezésükből, amelyet ők maguk ajándékoztak annak idején a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, sok minden kiderül, amely érdekes mind az olvasóknak, mind az irodalomtörténet számára, például megtudhatjuk, hogyan dolgoztak, milyen írókkal barátkoztak, vagy milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a szocializmus évei alatt. De A bilincs a szabadság legyen mégis elsősorban egy nagy szerelem krónikája, amely a játékosságon és intellektuális kapcsolódáson alapult, és amely két olyan emberről szól, akik konfliktusaik, sérültségük és különbözőségeik ellenére képtelenek voltak egymás nélkül élni.
