A tablófotózásom volt, mikor üzent a nővérem, hogy ha végeztem, látogassam meg. A Nyugatiból mentem Piliscsabára vonattal, a vonat digitális kijelzőjén a dátum villogott: december 10. Csak az járt a fejemben, hogy hamarosan karácsony, az pedig soha nem a legegyszerűbb időszak a családunkban. Azért kellett meglátogatnom a nővérem, hogy ő mondja el nekem, meghalt apánk. Sokáig úgy gondoltam, a vonat már jelezte nekem, az arcomba nyomta a dátumot, hogy jegyezzem meg, kezdjek vele valamit, bármit, amit tudok.
Fél év múlva felvettek a Pázmány Bölcsészkarára, ugyanezzel a vonattal kellett utaznom minden nap. Az első nap felszálltam, utána többször nem ment. Az első út is csak Polcz Alaine-nek köszönhető. A halál iskoláját olvastam azokban az időkben, nem emlékszem, honnan szereztem, ki adta a kezembe.
Voltak kérdések, amikre semelyik családtagom, de még az orvos sem tudott válaszolni, ebben a könyvben viszont ott voltak, vagyis szerettem volna hinni, hogy ott voltak a válaszok, sőt, az igazság.
Tényleg lehet készülni a halálra? Tényleg van a halál előtt egy tiszta pillanat, amikor a tudat éberebben csillog, mint bármikor? Tényleg lehet ettől az utazástól nem félni? Lepereg az élet a szem előtt? Van hosszú fényfolyosó? Itt van a kis könyv szétesve, szétolvasva, nem nyitom ki azóta sem. Nem tudok róla ajánlót írni, de egyet biztosan tudok, Polcz Alaine ezzel a kötetével megszelídítette a halált egy kamasz számára és megnyugtatott úgy, ahogy azóta sem tudott senki.
(Talán mostanában Nádas Péter Saját halál című könyve és a Nincs mennyezet, nincs födém című interjúkötetben található az infarktusáról, a klinikai halálról, az “ott” eltöltött hosszú percekről és a felépülésről szóló részek. De ő él, és milyen jó, hogy él!)
Teltek az évek, és a halál után még valamit megszelídített Polcz Alaine, magát az életet minden szörnyűségével, benne a legfontosabbal, a szerelemmel.
Az Asszony a fronton kamaszként közkézen forgott a barátnőim között, valamelyikünk az anyukája polcáról vette le titokban, izgalommal és félve olvastuk, mert tudtuk, hogy felnőtt könyv, hogy halál és erőszak van benne. Most újraolvasva megrendültem, leginkább a nyelvtől,
amin el tudja mesélni az elmesélhetetlent.
Úgy éreztem magam, mintha egy kávéra látogattam volna meg őt a Városmajor utcai lakásban és ott, abban a másfél-két órában mesélt volna a fiatalkoráról. Talán máshogy nem is lehet erről beszélni, talán máshogy nem is lehet ezt túlélni. Polcz Alaine 1944-ben ment hozzá Jánoshoz, így kezdődik a történet, majd a pesti nászúttal folytatódik, amit már a második világháború határoz meg. Az olvasás során az járt a fejemben, hogy nem is olyan egyszerű meghalni, hogy mennyi mindent kibír az ember! De honnan az erő, milyen ösztönök dolgoznak bennünk, ami akarva akaratlan életben tart minket? Túl lehet élni az éhezést, az erőszakot, a halálfélelmet, a tetvet és rühöt, a nemi fertőzéseket, a tuberkulózist, de ha ez árulással, elhagyással, csalódással és végtelen magánnyal társul, akkor ugyan miért érdemes?
Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényét olvasom tizenharmadik hete. A regény közel ezerötszáz oldalán túl maga alá terít az érzés, hogy kinyitottam egy ajtót, ahonnan rám zúdul az élet, a történetek, az írások, a gondolatok, és összenyom az érzés, hogy mennyi mindent nem tudok még, mennyi mindent nem olvastam még. Nincs hét, hogy Mészöly Miklós ne kerülne szóba, talán nélküle nem is lehet Nádasról beszélni. És Polcz Alaine, aki barátként és pszichológusként Nádas mellett volt, támogatta és segítette, talán sokban neki köszönhetjük, hogy a Nádast gyötrő öngyilkosság gondolata végül csak gondolat maradt. 2017-ben jelent meg A bilincs a szabadság legyen címmel Polcz és Mészöly közel ötvenévnyi levelezése. Többször nekikezdtem, többször letettem, féltem a szerelem és szövetség valódi arcába belenézni, könnyebb dolga van az embernek egy végtelenségig romantizált képpel. De micsoda hülyeség ez, nem lehet nem elolvasni ezt a könyvet!
Az Egész lényeddel 2006-os kiadásának borítóján a levelezés borítójáról is jól ismert fénykép, ahol Mészöly óvón öleli hátulról szerelmét, mindketten kedvesen és szelíden tekintenek a távolba.
Az Egész lényeddel számomra a legkedvesebb és legfontosabb Polcz-regény, a szerelmes regény, ami meggyötör és megdolgoz. Mert ahogy a háborúról, a házasságról sem mesél másként, mint amilyen annak természete. Elmeséli, hogyan ismerte meg Miklóst, a hódító atlétát, aki túl szép volt ahhoz, hogy hinni lehessen neki, benne. Egy éve éltek már együtt, de nem akart hozzámenni, mert félt, egyszer már szinte belehalt a házasságba, őrültség lenne még egyszer kockáztatni. Ismerjük Polcz Alaine és Mészöly Miklós szerelmét, az élethosszig tartó szövetséget, és ismerjük a szerelem természetét is valamennyire, amiről az Egész lényeddelben olyan őszintén beszél és néz a szemünkbe a feleség, amitől zavarba jöhetünk és szívesebben néznénk félre. Mészöly a betegségében elfogyott, a leépülést megélni a legmegterhelőbb feladat lehet egy ízig-vérig férfinak, aki soha senkire nem volt ráutalva, és ha mégis, azt sem fogadta el. Mogorva és elutasító lett, pedig fizikailag és lelkileg is rá volt szorulva a feleségére.
Polcz Alaine életében a gondoskodás elemi erő, a Magyar Hospice Alapítvány alapítója, ami céljául tűzte ki a méltóságteljes halált, a halált mint az élet természetes részének elfogadását. Az Egész lényeddel lehet egy fontos dokumentuma annak, hogyan lehet elviselni a másik felünk elmúlását, és példájuk közelebb hozza azt, amit bár az eszünkkel lehet, hogy tudunk, érzelmileg mégis félve közelítünk hozzá.
Irodalomtörténeti írásként is végtelenül izgalmasak Polcz könyvei, amikben rendre felbukkan Kisoroszi, a sziget, amit Nádas és Mészöly rendszeresen körbebicikliztek, a Városmajor utca, Nemes Nagy Ágnes, Esterházy Péter. A Befejezhetetlen a szerelmet veszi célba, ami legalább annyira foglalkoztatja az embert, mint a halál, és legalább annyira nehéz pátosz nélkül, tűpontosan megragadni a lényegét, mint az elmúlásnak. Nagy kaland a könyv eleje, amiben Polcz végigveszi, hogy Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Simon Weil, József Attila, Ady Endre, Nagy László és Nádas Péter hogyan írta meg a szerelmet. A kötet második felében Ablonczy Annával váltott leveleit olvashatjuk, a két nő saját életútját, tapasztalatait osztja meg egymással, miközben olyan kérdéseket tesznek fel maguknak és a másiknak, amik mindenkit egy életen át foglalkoztatnak: vajon hol a szerelem határa? Mit jelent a monogámia? A szerelem nem csak egy múló illúzió? A szerelem tényleg reménytelen? “De Annácska, ez már rég nem szerelem volt (többször a szakadás határán voltunk), hanem két ember olyan szétszakíthatatlan összetartozása, amit a sors, a munka és az alkotás együtt jelent. A lényeg, hogy mit hoztunk ki egymásból, egymás életén ki mit épített, mélyített vagy rombolt (ez is fontos!) a másikban.
A szerelem illúzió - múló.
Két ember kapcsolata viszont, legyen ez barátság vagy házasság vagy élettársi kapcsolat: az más kategória.
A szerelem inkább e kapcsolat indítója, szakítója, része, összetartója, kísérője vagy kísértése lehet.”
Az újraolvasás során folyamatosan a magyar származású Edith Eva Eger járt a fejemben, akit 1944-ben a nácik Auschwitzba deportálták, élete második felében pszichológusként az amerikai hadsereg katonáinak segített feldolgozni a poszttraumás stresszt. A döntés című könyv és Eger is világszinten ismert és elismert lett, könyve sokaknak jelent kapaszkodót fontos tételmondataival, mint például: “Most először látom, hogy van döntési lehetőségünk: dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.” vagy: “De egészen addig áldozatok maradunk, ameddig egy másik személyt tartunk felelősnek a saját jóllétünkért.”
Polcz Alaine így ír az Egész lényeddel című regényében:
“Bogozom az életem, erről szól ez a párbeszéd. Egyre világosabban látom és tudom, hogyan készített fel az életem minden egyes nagy törése, szenvedése, hogy be tudjam tölteni a célomat. Ha kitértem, el kellett buknom. Miközben sirattam azt, ami elveszett, jött az új. Követhetem az egyes állomásokat és kereszteződéseket.
Idáig jutottam eddig - a meg nem szűnő párbeszédben. A keresésben és megértésben. És ha az életedet átnézted és megértetted - legalábbis azt hiszed -, akkor el tudod engedni. A múltat - és a jelent.”
Jó, hogy vannak nekünk ezek a nők, és jó, hogy vették az erőt és bátorságot megírni könyveiket, nincs más dolgunk, csak a jó időben levenni őket a polcról.
