Új sorozatunkban szívünkhöz közel álló, kedvenc könyveinket fogjuk bemutatni, amik lehet már nem a legújabbak, de mindig élmény újraolvasni őket.
Polcz Alaine: Asszony a fronton,
Jelenkor, 2008, 200 oldal, 1990 Ft
Nem tudom, miért hátrálok meg mindig a „melyik a kedvenc könyved” és a „melyik három könyvet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre” típusú kérdésektől. Mitől lesz kedvenc a kedvenc? Valahányszor szembejön egy ilyen kérdés, inkább hallgatok, vagy mondok valamit, de már rögtön érzem, nem is az, visszavonom, fogalmam sincs. Mégis, mindig, minden ilyen alkalommal a fejemben motoszkál Polcz Alaine és az Asszony a fronton.
Pedig Polcz Alaine sokáig tiltakozott az „íróstátusz” ellen. Nem érezte magát írónak: „Amikor én tudományos vagy népszerűsítő irodalmat írtam, Miklós mindig kiborult. Te, mondta, egy magyar író felesége nem ír le ilyen mondatot. Nem érzed a mondat ritmusát?! Nem érted, hogy nem lehet ilyet leírni? Én szégyellem magam helyetted! Nem értettem, és nem éreztem. Az ilyesmikből az épült belém, hogy én nem vagyok igazi író. Hiába írok, nem vagyok az.” Az 1991-es Asszony a fronton megjelenése óta, amely azóta öt kiadást és számos fordítást is megélt, Polcz Alaine-t nem „csak” a tanatológia, a haláltudomány magyarországi elindítása, a Főzzünk örömmel című szakácskönyve vagy Mészöly Miklós kapcsán emlegetjük, hanem mint „igazi” írót. De miben rejlik írói nagysága?
Számtalan módon próbáltam választ adni magamnak, miért alapvető fontosságú ez a regény számomra. Mindenekelőtt Polcz Alaine lenyűgöző személyisége miatt. Kolozsváron született 1922-ben, 19 évesen férjhez ment egy bizonyos Jánoshoz, akit nagyon szeretett, de aki nem tudott szeretni: se szeretet adni, se kapni nem volt képes. A román csapatok közeledése miatt a házaspár 1944-ben elmenekült Kolozsvárról, és a háború végéig Magyarországon bujdosott, az egyik legszerencsétlenebb területen, a csákvári Esterházy-kastélyban, ahol több hónapra megállt az orosz front. A regény ezt a két évet meséli el a 19 éves lány szemszögéből. A háború, az éhezés, a félelem, a folyamatos bombázások és belövések, az orosz katonák erőszakoskodásai mellett megismerjük egy házasság történetét is, ahol a férj a nászúton felesége helyett egy kurvával alszik, és alig beszél. A feleség pedig tűr, szeret, aggódik, és végtelenül naivan hisz férjében. Mindezt Polcz Alaine hihetetlenül finoman, diszkréten írja le, minimális nyelvet alkot, ahol a hallgatások éppoly beszédesek, mint a kimondott szavak. Az Asszony a frontont mint az egyik első áldozati tanúságtételt is számon tartják, amely kíméletlen őszinteséggel mutatja be a nők szenvedéseit a háború alatt:
„A következő kép maradt bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt, mérték az időt. Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: „dobre robota?” Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Csak ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal.” (116. o.)
Érzelemmentes szavak, félelmetes higgadtság. Polcz Alaine több mint negyven évvel a történtek után írta meg emlékeit. Talán szüksége volt erre az időre, hogy ilyen tárgyilagosan tudjon beszélni az ember legmélyebb meggyalázásáról. Ami azonban ennél az objektivitásnál is döbbenetesebb, az az emberség, amely a folyamatos megaláztatások dacára – vagy talán éppen annak következtében – mindvégig jellemezték. Soha nem volt benne bosszúvágy, vádaskodás, harag: „Nem tudom, hogy jutottam egyszer abba a helyzetbe, hogy ott állt felállítva egy sor katona, meg kellett mutatnom, ki az, aki megerőszakolt. (…) Az egyik katona szemében megláttam a félelmet. Kék szeme volt, egészen fiatal fiú. Ebből a félelemből tudtam meg, hogy ő volt. De olyan erős, olyan iszonyú volt, ami fölvillant a szemében, hogy azonnal éreztem: nem lehet. Semmi értelme sincs annak, hogy ezt a fiút megöljék. Miért, mikor a többit nem? És egyetlenegyet is miért?” (138. o.)
A fiatal lány (aki megéli a helyzeteket) és az érett nő (akinek a hangját halljuk) egyszerre, együttesen jelenik meg a regényben, ugyanakkor folyamatos kettősség jellemzi a szöveget, mintha ez a két világ feleselne egymással. Ezt a belső feszültséget emeli ki Baranyai László a regény színpadi változatával, amely a monológot a fiatalasszony és az idősebb nő élő párbeszédévé alakítja. Ebben a kettősségben érzem a könyv egyik legnagyobb erejét, naivitás és bölcsesség, magába zártság és nyitottság, őszinteség és diszkréció jellemzi az elbeszélést, amit az emberbe vetett megdönthetetlen hit erősít.
Az Asszony a fronton több szempontból is emlékeztet a francia ellenálló, több koncentrációs tábort is megjárt Robert Antelme regényére, a L’espèce humaine-re (Emberi fajtánk). A két regény már a címválasztásban is hasonlóságot mutat: bár Polcz Alaine az asszonyra, a nőre helyezi a hangsúlyt, szemben Antelme-mel, aki az embert, az emberi fajt helyezi középpontba (egy férfi szemszögéből), mindketten az emberről (nőről, férfiról) beszélnek, az elpusztíthatatlan emberiről. S mindkettő éppen azáltal hiteles és elsöprő erejű, hogy a legmocskosabb gyalázatban is megtalálják, megőrzik emberségüket. Polcz Alaine egész életét arra tette fel, hogy másokon segítsen, hogy mások is képesek legyenek megőrizni emberi mivoltukat még a halál előtti utolsó pillanatokban is. Szeptember 20-án lesz egy éve, hogy nincs közöttünk.
