Ferenc pápa világtalálkozón fogadta az egyház vezetőit 2019 februárjában, hogy a gyerekek ellen elkövetett egyházi szexuális visszaélési ügyekről tanácskozzanak. Az egyik cél az volt, hogy kidolgozzák, mit lehet tenni a gyakorlatban, hogy a zéró tolerancia érvényesüljön, és ne csak egy szép eszme maradjon. Hogy a pápa félelme jogos volt, arra a magyar helyzet is jó példa, ezért, mielőtt belevágnék a könyv bemutatásába, összefoglalom, milyen miliőbe érkezett az Amire nincs bocsánat.
Két hónappal a 2019-es világtalálkozó után Veres András püspök azt nyilatkozta a Népszavának, hogy ő mindössze tizenpár hazai áldozatról tud, viszont egy ügyet sem ismer közelebbről és áldozatokkal sem találkozott.
Indoklásában szerepelt az is, hogy nem kaptak felkérést arra, hogy készítsenek összesített statisztikát, illetve az, hogy ez szerinte a liberális Nyugat problémája.
Mindezt a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökeként néhány évvel azután mondta, hogy a magyar társadalmat egymás után két kiskorúak elleni szexuális visszaélési ügy is megrázta.
Magyarországon Magyari Péter indította el a nyilvános szembenézési folyamatot 2014-ben, mikor az egykori körülrajongott tanár, majd tévés Sipos Pál szexuális visszaéléseiről írt feltáró cikket a 444-en. Aztán 2015-ben a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumból került elő egy tíz évvel azelőtti eset, ahol egy szerzetestanár tetteiben pszichés és szexuális visszaélés elemei keveredtek. A rend nemcsak vizsgálatot indított, hanem a hasonló esetek megelőzésére intézkedések sorával alakították át a bentlakásos gimnáziumi életet, illetve 2019-ben, Magyarországon először, átfogó gyermekjogi konferenciát is szerveztek. A konferencián megjelenő egyházi vezetők mind protestánsok voltak, a katolikus megyéspüspökök közül senki sem vett részt.
Idén februárban újabb fordulópont következett: a Partizán interjújában először állt ki névvel a nyilvánosság elé egy áldozat, Pető Attila, aki még 2003-ban jelentette be az érsekségnek, hogy egy pap szexuálisan zaklatta. Akkor nem indult vizsgálat, és a pap tovább zaklathatott fiúkat. Amikor Pető ismét az érsekséghez fordult, eljárás indult, ám az elkövetőt csak azután fosztották meg a papi státuszától (ez a laicizálás), miután 2016-ban az Index megírta Pető történetét. Pető többször próbált találkozót kérni Erdő Pétertől, ám a telefonhívások miatt a bíboros munkatársai feljelentették zaklatásért, majd 2019. augusztus 20-án a rendőrség elvitte az otthonából – a feltételezés szerint azért, hogy ne zavarhassa meg Erdő miséjét.
2019 szeptemberében a Magyar Katolikus Egyház bocsánatot kért az elkövetők nevében. Mint azt Urfi Péter (aki az egyházon belüli visszaélésekről és azok kezeléséről ír rendszeresen) a 444 cikkében jelezte, ez 18 évvel később történt, mint hogy II. János Pál pápa először bocsánatot kért a gyerekeket zaklató papok miatt - ezt aztán az őt követő pápák is megtették, és püspökök is világszerte.
A hosszabb bevezetőre részben azért volt szükség, hogy érthető legyen a közeg, amibe az Amire nincs bocsánat érkezett. Részben viszont azért is, mert innen indul ennek a – túlzás nélkül – sorsfordító könyvnek a története.
Amikor a német püspökök vizsgálatot indítottak maguk ellen
A szerző, Perintfalvi Rita a Bécsi Egyetemen doktorált római katolikus teológus, jelenleg a Grazi Egyetemen kutat és tanít. Kutatásai révén ismeri az osztrák és a német katolikus egyházi viszonyokat, valamint az ottani esetfeltárásokat is, így amikor Veres püspök kijelentéséről értesült, azonnal tudta, hogy egyáltalán nem reális, hogy Magyarországon csupán tizenvalahány eset lenne. Az, hogy nem tudunk róla, nem azt jelenti, hogy nincs, hanem hogy nem foglalkoztak vele érdemben. Ahogy azt Hortobágyi Cirill, a jelenlegi pannonhalmi főapát megfogalmazta: „azt nem hiszem, hogy teljesen más jellegű nép lennénk, mint az összes többi”.
Azok az okok ugyanis, amik az egyházi szexuális visszaélésekhez vezetnek, nem országspecifikusak, hanem az egyházon belüli, nagy hagyományú viselkedések, hiedelmek, szerkezeti dinamika és pszichés következmények együtteséből fakadnak.
Perintfalvi pedig tisztában volt a 2018-ban publikált német MHG-kutatás eredményeivel. A vizsgálatot a Német Katolikus Püspöki Kar kezdeményezte maga „ellen”, hogy egy ilyen tabusított témáról végre lehessen nyíltan beszélni, illetve konstruktív megoldást keresni. Az interdiszciplináris vizsgálatot a Mannheim, Heidelberg, Gießen kutatóközpont végezte (innen az MHG rövidítés), és bűnügyi, pszichológiai, szociológiai, pszichiátriai és törvényszéki-pszichiátriai szempontokat is figyelembe vettek benne.
Perintfalvi Veres nyilatkozatát követően több cikket is írt a témában, és ezek végén jelezte, hogy ha van olyan áldozat, aki szeretné, hogy nyitott szívvel meghallgassák, bátran keresse őt. Perintfalvival mostanáig 36-an vették fel a kapcsolatot és mesélték el a történetüket.
A kötet bemutatója a Margón, középen Perintfalvi Rita. Fotó: Posztós János.
A kezdeményezésre a Pesti Kalligram kiadó is felfigyelt, és megkérdezték Perintfalvit, hogy akarna-e könyvet írni a témáról. Az eredmény egy több mint 400 oldalas, közérthető és jól olvasható, de tudományos igénnyel megírt kötet lett, a végén kiadós hivatkozásjegyzékkel. A könyv egyik előszavát az a jezsuita Klaus Mertes írta, aki a németországi egyházi szexuális visszaélések feltárásának ikonikus alakja volt, és akit munkájáért a Németországi Szövetségi Köztársaság Érdemrendjének érdemkeresztjével tüntettek ki. A könyv erőteljesen támaszkodik a német MHG-kutatás eredményeire, és amellett, hogy bemutatja a bántalmazási esetek etikai, teológiai oldalát, nagy hangsúlyt fektet a pszichológiai, szocializációs háttér ismertetésére is, amihez a szerző pszichológus szakemberekkel is egyeztetett.
„Inni akarok a testedből!”
Az Amire nincs bocsánat lelkileg megterhelő olvasmány. Az áldozatok megrázó vallomásai mellett ennek oka az is, hogy főleg a vallásos közegben megszokott nyelvezettől eltérően expliciten, a dolgokat nevén nevezve ír az egyházon belüli szexuális zaklatás, a hatalmi és spirituális visszaélés, valamint a manipuláció stációiról. (V.ö. a Várszegi Asztrik volt bencés főapát által használt „illetlen érintések” kifejezéssel a pannonhalmi esetnél.) A könyv nyíltsága viszont nem az öncélú megbotránkoztatást szolgálja, hanem része a tisztulási folyamatnak.
Perintfalvi többször elmondta, hogy őt és a megszólaló áldozatokat is gyakran vádolják azzal, hogy bemocskolják az egyházat.
Tehát ebben a logikában nem az elkövetők mocskolnak, hanem akik beszélnek róla.
Ám ahogy Perintfalvi a vele készített interjúnkban is elmondta: „A keresztény teológia azt mondja, hogy az egyház Krisztus teste. Ezek az esetek viszont olyanok, mint a méreg. És ha ezt a mérget nem vágják ki, akkor az egész test el fog halni, az egyház elveszíti a hitelességét, nemcsak a világ, hanem a saját hívei előtt is.”
Mindezzel együtt, az Amire nincs bocsánat határozottan nem egyházellenes, és nem általánosít minden papra, ezt többször megerősíti a szerző és a megszólaló áldozatok is (a német egyházi akták szerint a papság 4,4 százaléka volt elkövető). Viszont a könyv egyértelműen keresi a felelősöket azért, hogy a szexuális bántalmazás szisztematikussá válhatott, és keresi a gyógyulás lehetőségeit is. Ennek keretében pedig népszerű, de felszínes tévhiteket is cáfol, és elmagyarázza, miért nem lenne vége ezeknek az eseteknek például attól, ha eltörölnék a cölibátust.
„Hiszen te jöttél, te is akartad!”
Perintfalvi öt nagy részre bontotta a könyvet, a bevezetőt követő második szakaszban az egyházon belüli spirituális és szexuális visszaélések összefonódását mutatja be.
Ez azért volt nagyon jó döntés, mert a spirituális dimenzió nélkül úgy tűnhet, hogy itt „csak” egy nagyon hierarchikus, feltétlen engedelmességet követelő rendszerben elkövetett hatalmi visszaélésről van szó.
Az egyházi közeg a bántalmazást és az áldozatok kiszolgáltatottságát viszont kibővíti a lelki, hitéleti oldallal, amiben a pap Isten képviselőjeként van jelen, a gyónásban a legféltettebb titkokat és gyenge pontokat is megismeri, és ő dönti el, mi helyes, mi nem. Ez pedig elemi szerepet kap abban a manipulációs folyamatban, ami a behálózástól a szexuális visszaélésig vezet.
Ezt a folyamatot a harmadik részben sokkal konkrétabban is megismerjük tíz áldozat történetén keresztül, a visszaemlékezéseket Perintfalvi értelmező magyarázatokkal egészíti ki. Ahol volt egyházi vizsgálat, ott Perintfalvi a hivatalos iratokat is felhasználta. Ezen kívül szerepelnek olyan sms-ek, illetve levelek részletei is, amiket az elkövetők küldtek az áldozataiknak, és amikből megismerhető az elkövetők önigazolása is.
- Mit mond a szerzetes a kamasznak, miért elégítse ki? Hogy fizikai fájdalmat él át, ha nem élvez el, és bűn lenne, ha a szerzetes saját magának csinálná. Ám a fiútól isteni ajándék.
- Mit mond a harmincas évei közepén járó pap az alig 14 éves kamaszlánynak? Hogy a lány csábította el őt, ő a hibás, hogy a szent ember megbotlott.
- Mit mond a plébános a saját eltitkolt kislányának, amikor 12 évesen molesztálni kezdi? Semmit, mert a kislány létezését születésétől fogva a hallgatás és a titok határozza meg. Nincs rá szükség, hogy a plébános-apa bármit mondjon.
Az áldozatok között fiúk, lányok, gyerekek, kamaszok, felnőttek, világiak és felszentelt emberek is vannak. És ahogy az a kötet negyedik részében kiderül, az elkövetők sem csupán egyfélék.
Szintén erénye Perintfalvi könyvének, hogy olyan, a nagyközönség számára eddig talán kevéssé ismert szakkifejezésekkel is megismerteti az olvasót, mint például az efebofília, ami a kamaszok iránti szexuális vonzalmat jelenti és nem egyenlő a pedofíliával. És tárgyalja az érzelmi és pszichoszexuális éretlenség jelenségét felnőtteknél, ami gyakran megjelenik az egyházi közegben, és a német kutatás szerint az elkövetők többségére (58%) jellemző volt. Sajnálatos aktualitást ad a könyvnek a június 15-én elfogadott, a pedofíliát a homoszexualitással összemosó törvény – Perintfalvi ezt a tévhitet, illetve a homoszexualitás egyházon belüli státuszát is átfogóan és tabuktól mentesen járja körül.
„A titok patogén, a titok méreg”
A ötödik, záró részben Perintfalvi a gyógyulás lehetőségeit keresi, nemcsak a traumafeldolgozás lelki oldalán, hanem külön figyelmet fordít a jogi és anyagi jóvátétel lehetőségeire is. Ahogy interjúnkban kiemelte: „A jogi számonkérés azért is nagyon fontos, mert amíg ez nem történik meg, addig ott marad az áldozatokban a tudat, hogy velük bármit meg lehetett tenni büntetlenül.”
Ehhez kapcsolódik a cím is, Amire nincs bocsánat, hiszen az egyház (püspökök és hívek egyaránt) sokáig gyakran úgy kezelte a szexuális visszaélési ügyeket, hogy az áldozatokat – ha egyáltalán meghallgatta őket és hitelt adott a szavuknak – titoktartásra kérte, az elkövetőket pedig az elöljáróik legfeljebb áthelyezték. Az áldozatok gyakran találkozhattak azzal is, hogy megbocsátásra szólították fel őket, a gyógyulást pedig elintézték annyival, hogy imádkozzák ki magukból a traumát.
A könyv tehát azért is sorsfordító, mert teljesen új megközelítést hoz a magyar egyházi közegbe: nyílt, és nemcsak teológiailag, hanem pszichológiailag is felkészült és érzékeny. Ha segít az áldozatoknak abban, hogy a hallgatást megtörve beszélni kezdjenek, segítséget kérjenek, és kilépjenek a szégyen és a bűntudat börtönéből, az már hatalmas eredmény. Ahogy az is, ha segít megértetni a hívekkel (és a papokkal) a bántalmazás működését. Közvetve a könyv elérhet olyan hatást, hogy a társadalom, illetve a hívek részéről növekszik a nyomás a Magyar Katolikus Egyházon, hogy az ilyen ügyeket ne tussolják el, és helyezzék előtérbe az áldozatok szempontjait.
Pető Attila februárban állt névvel a nyilvánosság elé. Az Amire nincs bocsánat június 11-én jelent meg, de már hónapok óta tudni lehetett, hogy jön. Március 16-án Erdő Péter közleményben jelentette be, hogy általános gyermekvédelmi felelőst nevezett ki az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyébe, valamint hogy a következő tanévtől gyermekvédelemi témájú képzés is lesz az Esztergomi Szeminárium kispapképzésében. Talán valami elkezdődött, de még nagyon sok feladat vár rájuk.
