Kilenc nő, kilenc történet főként nőkről, akik mellé így vagy úgy férfiak szegődtek. Van, aki örül a döntésének, más csak beletörődik. Dora Čechova cseh író Margó Könyvek sorozatban megjelent novelláskötete párkapcsolati dilemmákról, város és falu ellentétéről, szülők és gyerekek viszonyáról és a boldogságkeresésről szólnak. Ebben a részletben a kötet címadó novellájába olvashatsz bele, ami a gyűjtemény egyik legmegrázóbb darabja: egy házaspár boldogan várja második gyerekük születését, de az anyuka gyerek nélkül megy haza a kórházból. A könyvhöz Kemény Zsófi írt utószót.
Dora Čechova: Nők, akiknek férfi kell (részlet)
NŐK, AKIKNEK FÉRFI KELL
I.
– Hát… itt van – mutatott a sírra.
Imádott felesége gyönyörű, telt, vörös szája megremegett, homloka ráncba futott. Nem kellettek a szavak, hogy tudja: az asszonynak nem tetszik ez az egész. A férfi lassan megfordult, és elindult kifelé a sírok közötti ösvényen. Mikor a főútvonalra vezető kanyarnál visszanézett, a felesége úgy hajolt a sírkő fölé, mint egy vihar gyötörte fa.
Kiért a temető főbejárata elé; a parkoló szinte üres volt. Csak az ő szinte új fekete Volvójuk állt ott. Kitárta a kocsi minden ajtaját, hogy a tikkasztó nyári délutánban fullasztóvá vált terét átjárja a levegő.
II.
Tudta, hogy még mindig szerelmes a feleségébe. Húsz éve szerettek egymásba, egy céges partin. Ő akkoriban kereskedelmi képviselő volt, a nő az igazgató asszisztense. A férfi sikeres volt a munkájában, kapcsolataiban azonban bizonytalan. A nő lépett oda hozzá, a kezébe nyomott egy pohár bort, és felvetette, hogy keressenek egy nyugodtabb zugot. A terem legtávolabbi sarkában telepedtek le. A férfit elbódította a bor fanyar íze, beleveszett a nő félig lehunyt mandulaszemének pillantásába.
– Hál’ isten, hogy akadt neked is végre valaki – jelentette ki Vladimír apja az első vacsoránál, amelyre az ifjú házasok meghívták. – Hála istennek – mondta újra, mikor végzett a Klára készítette báránysülttel.
Kitörölgette szalvétájával a zsírt a szája szegletéből, és kedvtelve nézte leendő menyét, miközben az leszedte az asztalt, és kivitte a piszkos tányérokat a konyhába.
– Ne haragudj rám. Én csak kihúzom már valahogy anyád halála után, de melléd azért még kell valaki – mentegetőzött aztán. – És olyan nőből, aki úgy érzi, hogy férfi kell az életébe, nincs már sok.
Utolsó mondatával Olgára célzott, Vladimír húgára, aki miután saját lakásba költözött, és az általa nem túl hízelgőn tesztoszteronlúzereknek titulált partnerekkel lezavart néhány sikertelen kapcsolatot, úgy döntött, meg tudja oldani a saját életét egyedül is. A fizikai aktus, melyben, mint azt gúnyosan hangoztatta, a tesztoszterontahók oly fontos szerepet tulajdonítanak maguknak, simán beszerezhető bármelyik non-stop bárban – ezt görbébb estéin nemegyszer letesztelte.
– Vannak férfiak, akiknek nő nélkül nem működik az élete, és te ezek közé tartozol. De most már, hál’ istennek, jó kezekben vagy – jelentette ki az apja az esküvő után.
A hajdani tengerész, a mostanra meggörbedt férfi, akinek öregedő teste alig emlékeztetett már egykori magas, masszív önmagára, egyedül tért haza csendes lakásába, amelyből régóta hiányzott a családi zsivaj, a felesége meg a két gyerek. Időnként elábrándozott a fényképek fölött, melyeken fehér sapkás, napbarnított férfiak pózoltak összekapaszkodva az óceánjáró fedélzetén. Ezek emlékeztették arra, hogy álmait feladva, tengerésztársait hátrahagyva követte a szárazföldre a két hajóút közötti kurta szünetben megismert nőt. Azt a törékeny, gyenge teremtést, aki két gyermekkel ajándékozta meg, és akinek testét az anyaság úgy kifacsarta, hogy elment, amikor Vladimír ötéves volt, Olga pedig még az első évét sem töltötte be. Egyedül nevelte fel a két gyereket, a hajóra pedig nem ment többé vissza. Egy őszi napon Vladimír az ágyában találta, Cousteau kapitánynak A Calypso három kalandja című, nyitott könyvére borulva.
És most itt van a temetőben, melyet fekvése és a kilátás miatt még korán elhalt felesége választott annak idején. Egy betonkalickába zárt urnában, amely furcsán kicsinek tűnt egy hagyományos sírhoz képest. A kőfaragó, aki annak idején felvéste anyja nevét a sírkőre, most odagravírozta mellé az apjáét is, majd mindkét nevet kihúzta arannyal, hogy úgy ragyogjanak egymás mellett, mintha egyszerre dőltek volna le ide pihenni.
III.
Megpillantotta a temetőkapun épp kilépő Klárát, és legeltette rajta egy kicsit a szemét. Szerette cirógatni hatalmas mellét, gyömöszölni termetes hátsóját. Sovány, kissé angolkóros beütésű férfiként, aki ráadásul nem kapott elég szülői szeretetet gyerekkorában, az anyatípusokhoz vonzódott. Derékban svejfolt, nőiességét kiemelő ruhájában Klára a francia divatlapok manökenjeire emlékeztette. Enyhén felszegett állal, csípőjét ringatva közeledett. Apja a nyugodt tengeren sikló vitorláshoz hasonlította Klára járását.
Nem sokkal az esküvő után az asszony talált egy apróhirdetést, mely öreg házat kínált eladásra a városon túl. Mivel mindketten városban nőttek fel, Vladimír tartott tőle, hogy a ház fenntartása meghaladja majd az erőiket, de Klárának végül sikerült meggyőznie. Hamar kiderült, hogy az asszony nemcsak a főnök asszisztenseként teljesít kiválóan, hanem építésvezetőként is brillírozik. Elhajtotta a kontárokat, és jó mestereket szerződtetett, az öreg házat fapadlós, nyerstéglás falú, látszógerendás, barátságos otthonná varázsolta. Az egyik helyiséget dolgozószobává alakíttatta a férje számára. A masszív tölgyfa könyvespolcok három teljes falat borítottak be. A szoba közepébe egy Gerstel íróasztal került, amelyet valami régiségboltban sikerült beszereznie. Mikor Vladimír leült új asztalához, és kinézett az ablakon át a kertre, ráébredt, hogy ezzel a hellyel itt egy valódi otthonra tett szert.
Az építkezés végeztével Klára ráadásul bejelentette, hogy bár a városban eszébe sem jutott ilyesmi, idekint most már el tudja képzelni a gyereket is.
Mikor Vladimír telefonon elmondta Olgának, hogy családalapításon gondolkodnak, a húga froclizta, hogy biztos arra hajt, ami a gyerekkorából hiányzott. Aztán szelídebben kijelentette, hogy az életben mindenki boldog akar lenni, és attól, hogy ő egyedül szeretne élni, a bátyjának lehet az útja a házasság.
Klára egy hónapon belül teherbe esett. Nyár közepétől nem járt be dolgozni, és szeptemberben megszületett a fiuk. A Theodor nevet választotta neki, azt mondta, remekül illik a Kriegerhez. A német vezetéknévhez, amelyet Vladimír családja sosem csehesített. Szerette ő is az esküvő óta használt új nevét, a Klára Kriegerovát.
A második gyereket Vladimír akarta, hiszen testvérrel nőtt fel ő is, a mai napig közel állnak egymáshoz a húgával. Kislányra vágyott. Klára húzódozott egy második terhességtől, nem akarta újra tönkretenni az alakját, de végül beadta a derekát. Csak azt kötötte ki, hogy ne tudják majd előre, fiú lesz vagy lány.
– Egyszer jósoltattam tenyérből egy cigányasszonnyal – mondta. – Nem hiszem, amit mondott, de nem akarom tudni, mi lesz.
– Lányt szeretnék. Nagyon szeretném, ha lány lenne – szakadt ki Vladimírból.
Klára akkor esett teherbe, amikor Theodor második születésnapját ünnepelték. Terhessége alatt krónikus fáradtsággal küzdött, rosszullétekkel, alig várta, hogy vége legyen az egésznek.
A nyári napfordulókor vitte be Vladimír a szülészetre. Pontosan emlékszik, mert aznap munkából jövet összefutott a húgával. Olgán hosszú, virágos ruha volt, keze is tele virággal, szinte táncolva jött felé az utcán. Mikor megpillantotta Vladimírt, elkapta, megölelgette, és ráemelte feketével alaposan kihúzott szemét:
– Tudod, hogy akik előttünk éltek itt, ezen az éjszakán áldoztak az isteneknek? – kacagta.
Vladimírnak tetszett a lelkesedése. Klárában távolról sem volt ennyi életöröm. Mikor rátörtek a fájások, és bevitte a kórházba, azt mondta, nem akarja, hogy ott legyen a szülésnél.
Reggel aztán felhívta, és azt mondta, jöjjön be a szülészetre, de Theodort ne hozza magával. A szülésről nem mondott semmit, és ebből a férfi arra következtetett, hogy nem jött még el az ideje. Elvitte a fiát a nagymamához, és sietett a feleségéhez.
Nem szerette a kórházakat; amint megérezte a fertőtlenítő szagát, összeszorult a gyomra, és eszébe jutott a kékeszöld csempe, amellyel ki volt rakva a végtelen hosszú folyosó, amin végigmentek az apjával haldokló anyja betegágyától jövet. A szülészet nemrég épült csak, a folyosók pasztellszínűek voltak, de a szorongás maradt. Mielőtt belépett a kórterembe, ahová a nővér irányította, megállt az ajtó előtt, hogy kifújja magát. Aztán bement.
A kétágyas szobának Klára volt az egyetlen lakója. Aludt, a redőnnyel árnyékolt nagy ablak alatti fekhelyen. Vladimír ösztönösen az asszony hasára sandított. Az elmúlt hónapok nagy dudorának helyén most lazán terült szét a takaró.
Leült az ágy szélére. Klára kinyitotta a szemét.
– Nincs gyermekünk – mondta. – Nincs más gyermekünk, csak Theodor.
Vladimír lassan, nagyon lassan fogta csak fel, hogy a szülés során történt valami, amit nehéz elfogadni, felfogni pedig lehetetlen. Eszébe jutott, mit érzett anyja halála után. Hogy nem lehet túlkiabálni a fájdalmat, hogy fölösleges önmagát vagy másokat hibáztatnia, mert a fájdalom végül megbénít, és beleránt a sötétségbe. Aztán nem marad más, mint várni a fényt, amely előbb vagy utóbb felvillan abban a mélysötétben.
– Együtt megbirkózunk ezzel is.
– Ígérd meg, hogy nem mondasz Theodornak semmit – kérte Klára.
Vladimír bólintott. Ő is úgy gondolta, hogy van még idejük közölni a fiukkal a rossz hírt.
