„Barnás halálfélelemről, fájdalmakról, idegi kimerültségről ír, de mégis a regény nem lehúzza az olvasót, hanem folyamatosan új értelmezési kereteket hoz létre: mi a viszonyunk a testünkkel, az elmúlással, a félelmeinkkel. A sok nehéz kérdés megmutatja, milyen borzasztó erős az ember” – írtuk hét könyve kritikánkban Barnás Ferenc új regényéről, a Most és halála órájánról. Sokszor gondoljuk, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mindent magunk mögött hagyva egy trópusi szigetre menekülhetnénk. Azzal viszont nem számolunk, hogy az emlékeket nem kötik a határok. A regényben Torjai Endre életébe kapunk betekintést, aki, hogy megszabaduljon egykori szorongásaitól és Magyarországhoz köthető emlékeitől, messzire utazik, de egy ponton rájön, hogy a múltat nem tudja lezárni.
Olvass bele!
Barnás Ferenc: Most és halála óráján (részlet)
Torjai egy reggel migrénre ébredt. Érthetetlen volt, mitől fáj a feje, előző este egyetlen pohár fröccsöt ivott, továbbá nyugodt körülmények között aludt el, és emlékezete szerint rossz álmai sem voltak éjjel. Bevett két fájdalomcsillapítót, ami jó ideig nem használt. Dél körül valamivel jobban lett.
A dolog a következő hetekben több alkalommal is megismétlődött. Ilyenkor fájdalomcsillapítókat vett be, hol sörrel, hol anélkül, mire a görcsös fejfájás előbb-utóbb megszűnt. A fájdalmakat hamarosan erős hangulati ingadozások követték. Torjai nem értette, hisz mindent úgy csinált, mint azelőtt: úszott, sétált, gondolkodott, pihent. Azt hitte, átmeneti időszakról van szó.
Tévedett.
A gondtalan, már-már boldognak érzett mindennapjait egyre gyakrabban szakították meg a szorongás órái, ami ellen Magyarországon éveken át alkohollal és gyógyszerekkel védekezett.
Az agresszív szorongás olykor órákra megbénította; levertté vált. A változást nem tudta mihez kötni, mert az egészet nem előzte meg semmi, egyik napról a másikra lett az az érzése, hogy hitegeti magát a tengerrel, ahová hajnalonként és esténként rendszeresen kiment, nem tudott betelni a vízzel, a ragyogással, a fénnyel, a csobogás, a hullámverés százféle hangjával, a víz és ég találkozási pontjain egyre táguló, egyre hatalmasabbá váló távlatokkal, az ámulattal, a naplementékkel, amikor a vörös száz árnyalatban festette a vizet, amikor a tenger és az ég a vibráló párában a horizonton összenőtt, és ő nem tudta eldönteni, azt látja-e, amit néz, vagy azt, ami pulzál a testében.
Torjai élete évtizedek óta önhitegetésből állt. Az idős férfi most egyszerre rádöbbent, hogy az elmúlt időszakban ugyanez történt. Önhitegetés volt a tenger, hogy a víz mellett magára találhat, önhitegetés volt, hogy az érzeteire és az érzéseire hagyatkozhat, amin keresztül eljuthat a szabadsághoz, önhitegetés volt, hogy a tenger közelében kiegyensúlyozottan, sőt, akár boldogan is élhet, mint ahogy önhitegetés volt az is, amikor évekkel azelőtt elfogadta dr. Hoffmann diagnózisát, aki a legkülönfélébb meséket adta elő a nyílt tudatról, jóllehet legbelül érezte és tudta, hogy neki valami miatt az rendeltetett, hogy a világ olyan történéseire és folyamataira is figyeljen, melyekre nem lehet lényegi befolyása. A legkétségbeesettebb pillanataiban jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy nem a nyílt tudatától, hanem attól szenved, hogy nem fogadja el azt a benne lévő valamit, ami őt Torjai Endrévé teszi, ami már Anyika méhében is magzatrésze volt, és ami a későbbiek során vele és benne erősödött, de amit évtizedeken át képtelen volt elfogadni.
Egyszerre be kellett látnia, hogy Boetungában nem fogja megtalálni azt a belső nyugalmat, amire annyira vágyott.
Torjait évek óta az üresség érzése kínozta, ami patetikusan hangzott, de még mindig közelebb állt az igazsághoz, mintha azt állította volna magáról, hogy kiégett. Kizárta életéből a világot, elzárkózott minden olyan élethelyzettől, eseménytől vagy gondolattól, ami fájdalommal járt. Évekkel azelőtt azért kereste fel dr. Hoffmannt, hogy az állandó szorongástól megszabaduljon, de ahogy telt az idő, pszichiátere terápiáját elfogadva az ellenkező végletbe hajszolta magát. Nem követte a híreket, nem foglalkozott a közeli vagy távolabbi országokban zajló háborúkkal, nem gondolt azokra, akik egyre kegyetlenebb körülmények között éltek az egyre szofisztikáltabb módon brutalizálódó világban, amikor pedig gondolt rájuk, akkor fásultan konstatálta a tényeket. Egyedül a lelkisegély-szolgálatnál működött másképp, de csak azért, mert az ott töltött idő alatt egyszerűen kicserélődött. Ilyenkor előjött benne a plusz személy, aki erősebb volt, mint ő, aki rálátott mindarra a kínra és gyötrelemre, amitől az emberek szenvedtek. Amikor azonban kijött a munkahelyéről, visszavedlett civillé, olyanná vált, mint a betegei.
Torjai Endre nem vette észre, hogy dr. Hoffmann évekkel korábban saját magáról tiltotta le.
„Élni akar, vagy elpusztulni? A maga életét akarja élni, vagy másokét?”, kérdezte a pszichiáter a rendelőben.
Torjai a maga életét akarta élni. Csakhogy élete túlnyomórészt nyugtalanságról, kétségekről, bizonytalanságról szólt. A nyugtalanok, a bizonytalanok, a kétségekkel élők közelében töltötte mindennapjait negyven éven keresztül. Volt ebben egy jó adag számítás is, ami persze semmit sem vont le annak az értékéből, hogy a hozzá forduló embereknek segíteni tudott. Torjai nagyon jól emlékezett arra, milyen állapotban volt, amikor dr. Hoffmannt először felkereste, aki – ezt nem tagadhatta – mentőövet dobott neki, hisz alakulhattak volna egészen máshogyan a dolgok. Ezenkívül tőle tudta meg, hogy mitől szenved, és ezért mindig is hálás maradt neki. Mindezalatt azonban nem vette észre, hogy dr. Hoffmann tanácsait megfogadva lassacskán megváltozik. Önvédelem címén méricskélni kezdett, egyensúlyozni. Józanná vált, holott eredendően háborgó lelke volt. Valamiért mindig küzdött, valamiért mindig harcolt. Minél nehezebb, annál jobb – ez nemcsak a szavajárása, de egyik legalapvetőbb élettapasztalata is volt.
Torjai évek óta szenvedett attól, hogy fél a szenvedéstől. Egyre gyakrabban kínozta a gondolat, hogy a pszichiáterének hitt, nem pedig magának.
Félni kezdett a tengerparti sétáitól. Már nemcsak a vizet figyelte, a vízfelületen villódzó különféle színű és alakzatú képződményeket, már nemcsak az érkező, majd egymásba csapódó hullámok fodrozódásait vagy a víz és ég közé szüremkedő fényfajták játékát, amit az állandó párolgás még áttetszőbbé tett, hanem saját magát, saját múltját is.
Azért költözött Boetungába, hogy élete utolsó éveiben nyugalomban éljen, ehhez képest múltja azon történései kezdtek peregni előtte, amelyekre jó ideje nem akart gondolni, amelyekkel nem tudott mit kezdeni.
Nem tudott mit kezdeni Sára emlékével sem, ami nem emlék volt, hanem a leglehetetlenebb valóság, a valóságnak az a része, amit a legkevésbé tudott elviselni, ugyanis nem tudta eldönteni, hogy gondolatain és érzésein keresztül jelennek-e meg benne a Sárával kapcsolatos képek, vagy azoktól függetlenül, önállóan. Ezért próbált minden emléket eltemetni magában, minden olyan gondolatot és érzést, ami Sárához fűzte attól kezdve, hogy találkoztak, a pillanatot, ahogy egymásra találtak. Ha Sára tényleg úgy szerette őt, mint ahogy közös boldogságuk hónapjaiban mutatta és mondta, akkor miért csalta meg, miért hagyta cserben? Miért hagyta egyedül épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá? Együtt talán át tudták volna vészelni a háborús éveket.
Egy halott tekintetével nézni az életre.
Egy napon visszatértek a kedélyhullámzásai. Kiment ugyan a tengerhez, de nem úszott, fürödni sem volt kedve, le sem vetkőzött. Semmihez sem volt kedve. Hosszú ujjú ingben, hosszú szárú nadrágban és tornacipőben ült a pálmafa alatt, amely alig adott árnyékot. Zavarta a nap, zavarta a fény és a forróság, de képtelen volt felállni, és visszamenni a házba. A tengert nézte, a hullámokat, közben egyre gyakrabban tette fel magának a kérdést, hogy mégis, mit keres Boetungában?
Nemegyszer gondolt arra, hogy nem itt, hanem Biharban kellene élnie, azon a helyen, ahová a Földre megérkezett, hisz attól a pillanattól fogva, hogy Anyika és Apika szerették egymást, és ő megfogant, volt, létezett.
Két sejt találkozása a forró sötétségben, valahogy eljutnak a méhfalig, melyen megtapadnak. Mag útjába került sejt – így rendeltetett, véletlenül vagy törvényszerűen. Találkozás, egybeolvadás, majd osztódás, később magzati lét. Már minden egyben van. Teste készen, benne a teljes kifejlődéshez szükséges növekedésadat, örömadat, szomorúságadat, haláladat. Szervezete készen, csak ki kell fejlődnie, csak idő és táplálék kell hozzá, hogy az adatok feltartóztathatatlanul adatolódhassanak.
Torjai olykor sejtmozgásként képzelte el magát. Az egyik sejt már a másiké, és viszont, a másik az egyiké, egymásba oldódnak, a kettő együtt adja ki a különbözőt, amit majd egynek hívunk, pedig sohasem egy, mindig más és különböző, ez a különbözőség és folytonos másként levés képződik le mindenben, amit leegyszerűsítve életnek hívunk, később összeomlásnak, a halál beállta előtti fázisban pedig haldoklásnak, amikor a sejtek munkája leállni készül. Vagy már le is állt. De nem. A sejtek még hőt termelnek, a szív még pumpálja a vért, harmincöt-harminchat Celsius-fokos véráram, ez még élet, két-három fok választja el a megszokott hőtől, ami bizonyos körülmények között egyébként is ingadozik, a halál hőmérséklet-változás, a test nemsokára kihűl, de a lélek még itt van, a története még itt van, a test és a lélek továbbra is szétválaszthatatlan egymástól, az egyik a másiknak a terméke: sejttermék, lélektermék, haláltermék – mialatt az egyik gyengül, a másik erősödik, az utóbbi készül vissza az ismeretlenbe, oda, ahonnan jött.
Ne egymástól különállóan képzeljük el a beszélőt meg az érzőt, akik éreznek és beszélnek bennünk, akik kapcsolatot tartanak bennünk magunkkal meg a másikkal, úgy képzeljük el őket, mint ezen folyamatok egységét, az összességek és a különféleségek egységét.
Aztán jöttek a napok, amikor a tengerhez sem volt kedve lemenni.
Torjai pocsékul érezte magát. Egyre kevésbé tudott mit kezdeni a rendelkezésére álló tömérdek idővel, amely egyre kérlelhetetlenebbül és hasogatóbban emlékeztette arra, hogy semmilyen tenger, semmilyen ámulat, semmilyen életstratégia nem tud változtatni rajta, marad az a tehetetlen és zavart lény, akinek született.
Fotó: Barnás Ferenc portréja - Jelenko Kiadó
