Alek Popov regénye ismerős tájakon indul: főhősünk, Nesztor Nesztorov professzor a rendszerváltás utáni Budapesten sétál, mielőtt még Kőrösi Csoma Sándor nyomdokait követve elindulna az ősbolgárok felkutatására. Izgalmas expedícióra vállalkozik az olvasó, amely a politika útvesztőit sem kerüli el. A bolgár nemzet gyökerei után keresgélve páratlanul komikus és groteszk helyzetekkel szembesülünk, amelyek olykor meglehetősen közelinek érződnek. Diktátorok, sámánok és influenszerek – mi kellhet még?
Alek Popov: Turáni küldetés (részlet)
Prológus
Budapest, valamikor a 90-es években
A fiatalember eltökélten lépdelt a Lánchídon Pest felé. Kevéssel múlt dél ezen a morcos márciusi napon. A járda az úttest élénk forgalmának ritmusában remegett. A nyugati járművek tömegében itt-ott még feltűnt egy hirtelen és idő előtt megroggyant Lada, Trabant vagy Skoda – az államszocializmus gyorsan enyésző anyagi kultúrájának utolsó örökségszilánkjai. A híd fémrúdjai között hideg, metsző szél süvített. A Duna széles, barna szalagját apró, tarajos hullámok redőzték. Magányos sétahajó araszolt a folyással szemben a Margit-sziget felé, mely két párhuzamos ágra osztotta a hatalmas folyamot.
A fedélzeten egy árva lélek sem látszott.
A Lánchíd Budapest egyik jelképe. A hidat 1849-ben adták át, építését a fáradhatatlan mecénás, Széchenyi gróf kezdeményezte, akinek a nevét még a város leghíresebb fürdője is viseli. Az egyik hídfője a Várdombhoz fut ki, a másik pedig egyenesen bevezet a pesti belváros szívébe. Melegebb és barátságosabb napokon feltartóztathatatlan emberáradat hömpölygött a gyalogúton, melyet csak néha akasztott meg egy-egy dunai háttérrel fényképezkedő turistacsoport. Azon a napon azonban alig lézengett valaki, aminek következtében a fiatalember elég gyorsan megette a két part közötti távolságot. A szél lefújta a kapucnit a fejéről. Előtűnt fekete hajlobonca és sápadt, szögletes szemüveggel keretezett arca, melyen szemlátomást nyomot hagyott a töméntelen sok elolvasott könyv. Viseltes, zöld parkadzseki és kitérdesedett farmer volt rajta, hóna alatt egy öreg bőrtáskát szorongatott. Olyan figura benyomását keltette, aki végigélte ugyan a rendszerváltás vérzivataros éveit, de észre sem vette a körülötte zajló változásokat: annyira megszállottan követte a saját céljait, hogy semmi más nem jutott el a tudatáig.
A híd végéhez érve a fiatalember balra kanyarodott a Magyar Tudományos Akadémia impozáns, neoklasszicista épülete felé, mely közvetlenül a Duna partján épült.
Bemutatta a portán az olvasójegyét, amire a biztonsági őr barátságosan biccentett, mert az elmúlt fél év alatt már megszokta, hogy szinte mindennap belépett ezen a kapun. Csakhogy ezúttal nem a Keleti Könyvtár olvasóterme felé vette az irányt, mint addig rendesen, hanem elindult az akadémia étterme felé. A bejáratnál egy feltűnően magabiztos, kissé már fényesedő szmokingot és csokornyakkendőt viselő teremfelvigyázó fogadta.
– Kihez jött? – kérdezte különösebb felvezetés nélkül, miután rosszalló pillantást vetett a férfi kitaposott lábbelijére.
– Mészáros akadémikus úrral van találkozóm – felelte a fiatalember viszonylag jó magyarsággal.
– Mi a neve?
– Nesztor Nesztorov.
A teremfelvigyázó a mennyország kapuőrének arckifejezését magára öltve betekintett a külön erre a célra rendszeresített állványon kitárt, vastag vendégkönyvbe. Ujjával végigsimította az aktuális oldalt, majd bólintott. Az ifjú Nesztorov már-már berontott az étterembe, de a cerberus visszafordította:
– A kabátot adja le a ruhatárban!
Két perc sem telt el, és a fiatalember visszatért, immár pulóverben, mely alól egy gyűrött, rózsaszínes ing csücskei kandikáltak elő.
Az étterem félig üres volt, keringő fojtott hangja szólt.
A súlyos csillárok és a vörös bársonyfüggönyök mintha Ferenc József korában dermedtek volna a helyükre. Visszafogottan csörrentek az evőeszközök és kattogtak az állkapcsok. Az ablak előtti asztalnál ülő idősebb úr intett neki.
– Nesztorov!
– Mészáros akadémikus úr, nagyon restellem, hogy elkéstem – motyogta a fiatalember, miközben elfoglalta a helyét és a szék lábának támasztotta a táskáját. – Még egy utolsó hivatkozásnak utána kellett néznem a levéltárban…
– Egy pohár pezsgőt a vendégemnek – szólt oda Mészáros a legott megjelent pincérnek. – És még egyet nekem. Szusszanjon egyet, fiatal barátom! Megérdemli.
Mészáros karakteres kisöreg volt hófehér szakállával és jatagánként felfelé meredő, pödört bajuszával.
Négyszögletű, fekete, bojtos tübetejkát viselt, zakója alól kilátszott meggyvörös bársonymellénye, melyet sujtások és aranycsillogású tarsolygombok díszítettek. Ő számított a leghíresebb magyar orientalistának, olyan eltökélt magyar keletkutatók örökösének, mint Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác és Germanus Gyula. Egy magyar akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően Nesztorov abban a szerencsében részesült, hogy az elmúlt két évben Mészáros lehetett a témavezetője.
– Egészségére! – emelte fel a poharát az akadémikus. – Immár bátran kijelenthetem, hogy kellően felkészült Ázsia szívének meghódítására.
– Ugyan, ne mondjon ilyeneket, kérem! – öntötte el a pír Nesztorov arcát. – Még az út elején járok.
– Az ember egy életen át tanul – helyeselt Mészáros. – De az elmúlt két évben ön számottevő előrehaladást ért el. Ritkán találkozni ennyire motivált fiatal kutatóval. És mik a tervei a továbbiakra nézvést, ha nem titok?
– Én…
– Egy pillanat! – vágott a szavába az öregúr. – Előbb rendeljünk. Még nem is reggelizett, ugye? Rögtön meglátszik. Le merném fogadni, hogy farkaséhes. Csak ajánlani tudom a halpaprikást. Itt a Duna-kanyarban, valahol Visegrád fölött halászott harcsából főzik a paprikást.
A harcsa esetében egyáltalán nem mindegy, honnan származik.
Hogy Budapest fölött, vagy alatt fogják-e ki, gondolom, nem kell magyaráznom, miért… És kötelező jelleggel egy palack furmintot hozzá! – indult meg egyszeriben az akadémikus nyálelválasztása.
Miután a pincér elviharzott a rendeléssel, az öreg újra a vendégéhez fordult:
– Na, szóval, a terveinél tartottunk. Ha jól értettem, holnap utazik vissza Szófiába.
– Igen, hazamegyek Bulgáriába – erősítette meg Nesztorov. – A Bolgár Tudományos Akadémia Néprajztudományi Intézetében szeretném befejezni a doktorimat. És természetesen megpróbálok szervezni egy expedíciót Közép-Ázsiába.
– Az ősbolgárok nyomában, mi? – somolyodott el Mészáros.
– Biztos vagyok benne, hogy őseink utódai még valahol ott élnek. Lehet, hogy más néven és teljesen más küllemmel.
Vagy még inkább épp fordítva: mi lettünk mások, ők pedig megmaradtak ugyanolyannak.
– Az elveszett törzs elmélete – jegyezte meg az akadémikus egy árnyalatnyi kétkedéssel a hangjában.
– Megtalálom ezt a népet! – melegedett bele Nesztorov. – Kerül, amibe kerül. Ez legszentebb hazafiúi kötelességem.
– Mint ön is meggyőződhetett róla, nekünk, magyaroknak elég messzire nyúló hagyományaink vannak a gyökerek felkutatásában – vágott bele nyugodt hangon Mészáros. – Még a tizenharmadik században egy katolikus szerzetes, Julianus barát meglehetősen kockázatos utazásra vállalkozott a Volga mentére abban a reményben, hogy rálel az ősi földeken rekedt magyar törzsekre. Fennmaradt beszámolói szerint csupán néhány napnyi járóföldre éltek Bolgár városától, a Volgai Bulgária fővárosától.
– Igen, a távoli múltban szomszédok voltunk – erősítette meg Nesztorov. – Afféle összekötő kapocs, szerintem, az onogundur törzs lehetett, amelyet itt némelyek huno-gondurnak is neveznek. És ebből vezetik le a „hungar” nevet. Én ellenben…
– Ez remek téma lehetne egy doktori értekezéshez – vetette közbe Mészáros.
– Igen-igen – biccentett szórakozottan a fiatalember –, de engem valójában egy sokkal korábbi korszak foglalkoztat. A genezis szülőföldje, a nemzet bölcsője…
Az államszocialista időben ez tabutémának számított.
Az ősbolgártant a tudomány perifériájára szorították. Azt próbálták bizonygatni, hogy az őseink valami kis hordaként érkeztek a mostani területünkre, majd beolvadtak az itteni szláv tengerbe, szinte minden nyom nélkül. Márpedig az ismert nyomok másról tanúskodnak. Akinek van rá szeme, az látja őket!
– Lásson csak neki, kóstolja meg! – kínálta az akadémikus, miközben a kikeményített szalvétát az ingnyakába gyürködte. – Remélem, nem tart a csípőstől. Micsoda illat! És ez a szaft… Bon appétit, fiatal barátom!
Felkavarta a piros szószt, amiben a méretes halszeletek úsztak. Bőségesen mert az Erős Pistából és elkeverte az ételben. Nesztorov követte a példáját, és kérkedőn megjegyezte:
– Bennünket, bolgárokat sem lehet megijeszteni a csípőssel.
Az arca megőrizte sztoikus nyugalmát, miközben belülről lángok mardosták a száját.
Egyedül a homlokát ellepő verejtékcseppek árulkodtak ízreceptorai kritikus állapotáról.
– Figyeljen ide, van az ön számára egy ajánlatom – váltott témát váratlanul Mészáros. – Hamarosan meghirdetnek egy állást az itteni Néprajzi Intézetben. Figyelmesen követtem a munkáját az elmúlt két évben. Úgy vélem, maradéktalanul megfelelne a kívánalmaknak. Kap egy állandó szerződést, és elhozhatja ide a családját is. Mit szólna hozzá?
– Megtisztel, igazán.
Nesztorov letörölgette a szemöldökéről a felgyülemlett izzadságcseppeket.
– Magyarországon sokkal több forrást szánnak tudományos kutatásokra, mint az ön országában – fűzte tovább lefegyverző érvelését Mészáros. – A keletkutatás összehasonlíthatatlanul magasabb szinten áll, mint önöknél. Nekünk számottevő hagyományaink vannak ezen a területen. Mi vagyunk Európa utolsó sztyeppei népe.
– Mi is sztyeppei nép vagyunk! Ráadásul sokkal ősibb…
– Kolléga! Nem azért hívtam ide, hogy vitatkozzunk.
– Elnézést – tömött a szájába egy falat kenyeret Nesztorov, hogy oltsa a benne tomboló tűzvészt. – De attól tartok, vissza kell utasítanom az ajánlatát.
– Ne siesse el! Még meg sem beszélte a feleségével. Ha nem tévedek, hamarosan gyermekük születik.
Nesztorov elmosolyodott, hirtelen elérzékenyült.
– Két hét múlvára várjuk. Épp ezért térek haza valamivel korábban.
– Ha jól tudom, a felesége régész. Neki is lehetne itt találni valamit…
– Nyilván nem ismeri Rozát – ingatta a fejét a fiatalember. – A világon semmiért sem hagyná ott a lelőhelyét. Ő örökletes archeológus. Még a nagyanyja kezdte el ezeket a feltárásokat annak idején. Ott találtak egy ezüstkengyelt, amelyre a Dulo törzs jelét vésték.
– Ezek a feltárások nemzedékről nemzedékre szállnak? – csodálkozott el Mészáros.
– Ez nem egyszerűen tudomány. Ez küldetés! – lelkesedett fel Nesztorov, miután túltette magát az epés megjegyzésen. – Ugyanezért utasítottam vissza a Heidelbergi Egyetem ajánlatát is. Én más úton járok. Bennünket az ősök szelleme szólít!
– Kötelességemnek éreztem, hogy legalább megpróbáljam bevonzani – sóhajtott fel Mészáros, tekintetét a poharából szétáradó szalmasárga sziporkázásra szegezte, és töprengőn megjegyezte: – A furmint az egyik legősibb borszőlőfajta. Ebből készítik a nevezetes tokaji desszertborokat, amelyeket az ostoba turisták nyakló nélkül vásárolnak. De az igazi értők csak a száraz furmintra esküsznek.
Nos, rendben, igyunk akkor az ősbolgártan felvirágzására!
Nesztorov nem volt nagy fehérborrajongó, egyetemista évei a helyi lepárlású, Targoviste márkájú vodka égisze alatt teltek, de ezzel együtt is el kellett ismernie, hogy a bor pazar.
– Van egy kis ajándékom az ön számára… – Mészáros kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy összehajtogatott papírlapot, és átnyújtotta Nesztorovnak. – Ez annak a térképnek a másolata, melyet 1978-ban találtam a kalkuttai Ázsiai Társaság archívumában. Kőrösi Csoma Sándor keze munkája, aki az Ázsiai Társaság könyvtárát kezelte. Ezen megjelölte azokat a népeket, amelyek a Han-dinasztia idején népesítették be Közép-Ázsiát. Itt látható az a pu-li nevű népcsoport is, mely több hipotézis szerint szerepet játszott az ősbolgárok etnogenezisében. Természetesen, ezeknek a térképeknek a hitelessége erősen kétséges, de gondoltam, érdekelni fogja.
Nesztorov enyhén remegő ujjakkal hajtogatta szét a papírost.
– Hihetetlen! – kiáltott fel a fiatal tudós, miközben az indázó vonalakat és a hieroglifaoszlopokat fürkészte. – Kár, hogy nem tudok kínaiul. Egyelőre… – tette hozzá magabiztosan. – A kínai források különösen nagy figyelmet érdemelnek.
– Csoma feltehetően egy másik, még régebbi forrásból másolta le a térképet a zanglai kolostorban töltött idő alatt. Sajnos, semmiféle magyarázó jegyzetet nem hagyott hátra… – folytatta Mészáros. – Tudja, ki az a Csoma, ugye?
– Ööö, hallottam róla – Nesztorov úgy nézett rá, mint egy kicsit talajvesztett diák, aki belehúzott egy kényelmetlen tételbe. – Nem valami nyelvész volt?
– Valami nyelvész! – ismételte meg ironikusan az akadémikus. – Mindennap elsétált a mellszobra előtt a Keleti Könyvtár előterében, és még csak nem is vette magának a fáradságot, hogy megtudjon ezt-azt erről az emberről? Csalódtam, bevallom…
– Az időm az utolsó másodpercig ki volt számolva – mentegetőzött a fiatalember, miközben idegesen igazgatta a szemüvegét. – Annyi mindent kellett elolvasnom.
Nem akartam mellékes információkkal terhelni az emlékezetemet.
– Nos, igen, ilyen az, amikor az ember figyelmét elkerüli a legfontosabb – ingatta a fejét Mészáros. – Mert Csoma története lehetne az ön története is. És a belőle levonható tanulság sem akármilyen. Csoma is a nemzet bölcsőjét kereste. Rendületlenül és módszeresen, kimeríthetetlen szenvedéllyel, az utolsó leheletéig. Az egész tudományos életművét ennek a csúcsfeladatnak rendelte alá. Meg akarta találni az ősmagyarok utódait.
