“Ha tanulmányozzuk az Egyesült Államok történelmét, vagy akár csak futó pillantást vetünk az aktuális szalagcímekre, láthatjuk, hogy hazánk ideáljai mindig is másodlagosak voltak a hódításhoz és a behódoláshoz, a kasztrendszerré merevedett rasszizmushoz és a pénzsóvár kapitalizmushoz képest. Aki más irányt mutat, az szerintük csak leplezi ennek a cinkelt játszmának a fonákságait. És beismerem, hogy a könyv írása során, az elnökségemre és az utána következő időszakra visszatekintve időnként eltűnődtem: vajon határozottabban ki kellett volna mondanom az igazságot? (...) Nem tudom. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy még nem adom fel a hazámba vetett hitemet, nemcsak az amerikaiak következő nemzedéke, hanem az egész emberiség jövője miatt sem” – írja Barack Obama, az Egyesült Államok 44. elnöke memoárja, az Egy ígéret földje előszavában, és a kötetet végül az ifjúságnak ajánlja.
Obama, a nagy történetmesélő
Mire Obama eljutott az elnöki memoárig, már írt két erősen önéletrajzi jellegű könyvet. Alig 34 évesen, 1995-ben megjelentette a Dreams of My Fathert, amiben még politikai ambíciókat nem dédelgető, ám igen aktív közösségszervezőként megcsillantotta irodalmi érzékét: a választékos stílus keveredett némi cinizmussal, miközben a fiatal Obama elköteleződött amellett, hogy gyógyítsa a sebzett társadalmat. A 2006-os Vakmerő remények már egészen más ügy – és más élethelyzet. Addigra Obama feltörekvő szenátor volt, fényes jövő ígéretével az országvezetői szinteken. Ez egy olyan ember könyve volt, aki arról próbálta meggyőzni a potenciális választóit, hogy képes megváltoztatni a világot.
Az Egy ígéret földje ezekhez képest egy monstrum, ami már ránézésre túl van írva: jegyzetek és névmutató nélkül is durván 710 oldal. Ezt vessük össze mondjuk Nelson Mandela önéletrajzával, A szabadság útján mindössze 192 oldal, pedig micsoda életút volt az övé! Ráadásul Obamánál ez csupán az első kötet a kettőből - azután zár, hogy 2011 májusában egy rajtaütésben az amerikaiak végeztek Oszáma bin Ládennel (és kiderül, hogy egy kommandósnál sem volt centi, ami kellett volna az azonosításhoz, ezért a parancsnok egy katonát fektetett a test mellé, hogy lemérjék a magasságát).
A felvezető arányait Obama még jól eltalálta, és egészen regényszerűen olvasható ritmusban mondja el az élete történetét a szenátorságig. Visszatérő témái
az Amerika eszméje, ideálja és a mindennapi valósága között feszülő ellentét, és hogy e kettő közelítésében hol van az ő feladata, helye.
Emellett sokszor felbukkannak a rasszizmus változatos megnyilvánulási formái, akár olyan identitáskérdésekben is, mint hogy bizonyos választóknak ő túl színes bőrű volt, az afroamerikaiaknak viszont nem elég fekete, hiszen az ősei nem voltak rabszolgák.
Obama jó tollú író, helyenként giccses, de alapvetően élénk leírásokkal, anekdotázva, fanyar humorral fűszerezve mesél az életéről és a munkájáról. Lázadó, kansasi anyjáról, aki a társadalmi ítélkezés ellenére fekete férfihoz ment feleségül, és akitől Obama a saját bevallása szerint a világképe alapjait kapta, legyen szó emberi jogi kérdésekről vagy személyes szolidaritásról. Röviden megemlékezik kenyai apjáról, akit alig ismert, mivel a szülei hamar elváltak, és a férfi visszaköltözött Afrikába. A világpolgár gyerekkoráról, amit részben Indonéziában, részben Hawaiin töltött. Az egyetemi éveiről, hogy hogyan szolgálták a könyvek, amiket csak a meghódítandó lányok kedvéért olvasott, végül a látóköre szélesítését. Hogy néhány év chicagói civil közösségszervezői munka után miért ült be ismét az iskolapadba az ország egyik elit egyetemén, és lett a szakmai körökben elismert Harvard Law Review első fekete főszerkesztője. És persze Michelle Obama Így lettem című könyve után (a róla szóló cikkünket itt találod) kicsit bepillanthatunk Barack Obama szemszögéből is a kapcsolatukba. Nemcsak a látszólag szinte idilli partnerségük működésébe vagy a szülővé válás örömeibe, hanem a komoly feszültségeikbe is – például, hogy Michelle Obama nem akarta, hogy a férje elnök legyen.
Édesanyjával, Ann Dunhammel (Forrás: Obama Foundation)
A memoár jelentős részét viszont az teszi ki, hogy Obama magyarázza saját magát és a döntéseit. Teszi ezt olyan részletességgel, ami, ha az elejétől végig akarjuk rágni magunkat rajta, közelít az olvashatatlansághoz – hiába a könnyed írói stílus, inkább történészként vagy rajongóként lehet érdekes. Az Egy ígéret földje ugyanis egyfelől olyan, mint egy orosz nagyregény, ami minden második oldalon bevezet egy új szereplőt, csak Obama átlagosan kettőt-hármat. Mindenkit kényszeresen megemlít, akivel valaha együtt dolgozott, ami részben persze szimpatikus, de egészen hamar elengedtem, hogy próbáljam követni őket. Másfelől minden egyes döntését körültekintő háttérelemzéssel vezeti fel, ismerteti a lehetőségeit, és végül megindokolja, hogy miért az volt a legkevésbé rossz, amit választott. És ez 700 oldalon egyszerűen fárasztó.
Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy ugyanez nagyon izgalmas akkor, ha kiemelten egy-egy részre koncentrálunk.
Amit elmond, és amiről hallgat
Azért nem véletlen az sem, hogy Obama memoárja 2020 bestsellere lett Amerikában, amiből csak az első nap 890 ezer példányt adtak el. A nárcisztikus és a járvány súlyosságát sokáig tagadó Donald Trump elnöksége végéhez közeledve, miközben Amerika lakosságarányosan világszinten az élbolyban volt a koronavírusban megfertőzöttek és elhunytak számában; azután, hogy a George Floyd-tüntetések kidomborították az amerikai rendszerszintű társadalmi problémákat – szóval mindezek tükrében Obama elnöksége, annak minden hiányosságával vagy be nem teljesített ígéretével együtt is ébreszthetett némi nosztalgiát, kíváncsiságot. Vagy akár elismerést.
Az Obamacare-ként elhíresült egészségügyi törvény hivatott javítani azon az áldatlan állapoton, hogy több tízmillió amerikainak egyáltalán nem volt vagy a kezelésekhez nem volt elégséges a biztosítása. Hogy az amerikai egészségügy lehetővé tette, hogy a biztosítótársaságok, a gyógyszercégek, a szakszervezetek, az orvostársadalom és a politika érdekszövevénye drágán vagy feleslegesen adjon el gyógyszereket, vizsgálatokat azoknak, akiknek van biztosítása.
A memoárban a törvény elfogadtatásának folyamatát bemutató rész olyan, mintha egy izgalmas tárgyalótermi drámát néznénk. Így jól jön Obama alapossága, amivel például bemutatja az egészségügy Jenga-tornyát, amit nem lehet csak úgy megpiszkálni anélkül, hogy rá ne dőljön az egész, ahogy rádőlt például Bill Clintonra. Az erőviszonyok és a beidegződések miatt szükség van a politikusi egyeztetések végtelen sorára, a gyógyszercégekkel történő egyeztetésekre, közben ott van a választói félelem, hogy ez bolsevik irány, amivel a szövetségi kormány bele akar szólni az tagállamok önrendelkezésébe, esetleg az egész adóemelésről szól. Vagy hogy mit érdekel az egy választót Massachusettsben, ahol sikerült egy viszonylag jól működő helyi biztosítási rendszert építeni, hogy mi történik mondjuk Nyugat-Virginiában? Ha ehhez még hozzávesszük a sajtót és a republikánus “héjákat” is, ahogy Obama fogalmaz, mindjárt árnyaltabbá válik az a harc, ami azt veszi alapul, hogy márpedig mindenkinek jár az egészségügyi ellátás.
Obama egy washingtoni egészségügyi rendezvényen beszél 2009-ben. (Forrás: AP/Alex Brandon)
Az egészségügyi törvény átverése Obama egyik olyan sikere, aminek pozitív történelmi nyoma marad, és ő ezt tudja. Ami nem baj, annál intelligensebben fényezi magát – inkább az árulkodó, ahol ő is hallgat. Például az iraki és afganisztáni háborúkról szóló részek most egészen aktuálisak. Ezeknél is elkezdi felsorolni a dilemmáit, és bemutatja, hogy került ellentétbe a hadsereg illetékes felső vezetésével, és ezt hogyan kezelte. Az egyik kérdés itt az volt, hogy miközben már 2009-ben egyértelmű, hogy a tálibokat nem tudják kisöpörni, hogy az afgán kormány korrupt, hogy az egész hadi jelenlét túl drága dollárban és emberéletben, akkor átvezényeljenek-e még több tízezer katonát Afganisztánba. És ezen a ponton azért eszembe jutottak a Pentagon-iratok, amikből 1971-ben kiderült, hogy a döntéshozók (köztük az elnökök) sora hazudott az amerikaiaknak, és úgy küldtek egyre több fiatalt Vietnamba, hogy tisztában voltak vele, hogy a háború megnyerhetetlen (a Pentagon-iratokról magyarul a 444 cikkét érdemes elolvasni).
De Obama hallgat például ott is, amikor arról ír, hogy európai támogatással végül Líbia bombázása mellett dönt.
És miközben a “beavatkozás erkölcsi kötelezettségéről” és annak határairól moralizál, egyetlen szóval sem említi a bombázást követő vérengző káoszt.
Beleolvasva az amerikai recenziókba, hasonlókat hiányolnak azok szerzői is, például a (civil áldozatokkal járó) dróntámadások számának drasztikus emelése kapcsán, vagy az elődeinél sokkal keményebb fellépésről a szivárogtatók ellen – itt nagyon kíváncsi vagyok, hogyan ír majd Edward Snowdenről a második kötetben. Összességében, ha már Obama ennyire aprólékos portrét rajzolt az elnökségéről, jót tett volna, ha egy kicsit jobban megnyomja a ceruzát az árnyékoknál.
Egyfelől érdekes nyomon követni, hogyan születik meg náluk egy törvény. Milyen a puszta gyakorlati folyamata a törvénytervezet előkészítésének, amikor egyeztetések, győzködések és finomítások sora történik. Párton belül és pártok között, egyénileg a kongresszusi képviselőkkel, a szenátorokkal; a hozzáértő szakértők, a szakmai szervezetek és az érdekcsoportok képviselőinek bevonásával. Továbbá kommunikálva a sajtón keresztül és személyes fellépéseken is, hogy mi készül. A szavazás pillanatában a törvény gyakorlatilag készen van, nem utólag foltozgatják a jogi hiányosságait, és megtestesíti azt a konszenzust, amit akkor reálisan el lehet érni.
A másik inspiráló tartalom nem ennyire látványos: az állampolgár közösségi szerepvállalása. Obama civil közösségszervezőként a rászorulók érdekképviseletéért dolgozott. A kampányai leírásában pedig többször említi, hogy önkéntesek csatlakoztak a csapatához állam-, majd országszerte. Ezek mögött az a meggyőződés áll, hogy egyénileg mindenki hozzáteheti a saját részét ahhoz, hogy a szűkebb és tágabb közössége jobbá váljon. Az önkénteskedés lehet az eluralkodó apátia ellenszere, és mint egy másik könyvből kiderült, még a közérzetünknek is jót tesz.
Mi indokolhat egy ilyen monstrumot?
Az Egy ígéret földje visszatekintő, elemző munka, így logikusan illeszkedik Obama könyveinek sorába még úgy is, hogy az elnöki memoár megírása hallgatólagosan elvárt feladata lett minden, a hivatalából leköszönt amerikai elnöknek. (A Bustle ebben a listában gyűjtötte össze, melyeket érdemes elolvasnunk.)
A könyv szempontjából két releváns és meghatározó aspektusát érdemes figyelembe Obama elnökségének:
hogy ki lett ő, és milyen pillanatban érkezett.
Obama a megválasztásakor instant szimbólummá vált: egy a rabszolgatartó múltjának örökségével birkózó ország első fekete elnöke volt. Egy olyan országé, ami európai szemmel talán kevésbé érzékelhetően, de a valóságban elég eltérő lokális kultúrájú, gazdaságú, társadalmú államok szövetsége. Ebben a rendszerben azért is van szükség a “szabadság földje” Amerika-mítoszra, aminek része a már szinte szakrálissá emelt szövegek (mint az alkotmány), ünnepek (mint a függetlenség napja) vagy helyszínek, épületek (mint a Fehér Ház vagy a Capitolium) közösen gyakorolt tisztelete, a patriotizmus, mert ez tudja összetartani Északot és Délt, vagy ez tartja bent Kaliforniát, ami amúgy egymaga kitermeli az amerikai gazdaság több mint tíz százalékát. Ha ez az ország képes dolgozni a súlyos örökségén (rabszolgatartás, rasszizmus) és a közelmúlt traumáján (a szeptember 11-i terrortámadás és az elhúzódó közel-keleti háborúk), és megválasztani a fekete, muszlim nevű Barack Hussein Obamát elnökké, akkor van reményük közösen jobb jövőt teremteni. Obama pedig elkötelezve magát a társadalmi, szociális, gazdasági hidak építése mellett, az egész kampányát a reményre (“Hope”) alapozta, hogy igen, meg tudjuk csinálni (“Yes we can”).
A másik tényező a konkrét történelmi helyzet: mikor Obama 2009 januárjában hivatalba lépett, egy olyan országot “örökölt” George W. Bushtól, amely Irakban és Afganisztánban is háborúzott, és már mintegy fél éve a dagadó gazdasági válságot nyögte. Munkahelyek szűntek meg, egész régiók süllyedtek le, vállalkozások tömege ment tönkre. Az állami gondoskodás humánus és létbiztonságot nyújtó működésére pedig finoman szólva sem az Egyesült Államok a legpéldaértékűbb a Földön.
Az Obamával szemben támasztott elvárások tehát talán túl magasak voltak, és a csalódottság, hogy két ciklus alatt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, emiatt talán igazságtalan. Kritika mindenesetre bőven éri, a teljesség igénye nélkül: megkapta a Nobel-békedíjat, de nem állította le mindkét háborút; nem tudta bezáratni a guantánamói, a fogvatartottakat kínzással vallató börtönt; nem korlátozta a fegyvertartást; az ő idején robbantotta Snowden a megfigyelési ügyet; több korábbi szövetségese vádolta árulással; és miközben a republikánusok a reformtervei miatt lekommunistázták, demokrata kritikusai szerint a nagyvállalatok érdekeit szolgálta ki.
A megalkuvás és a józan vagy szükséges kompromisszumok mezsgyéje hajszálvékony, és ennek a terhét minden bizonnyal Obama is érzi – legalábbis a memoár alapján fogadni mernék rá, hogy foglalkoztatja.
