Helen Russell

Egy év a világ legboldogabb országában - Hogyan éljünk dán módra

HVG Könyvek, 2020, 354 oldal

Megveszem

Helen Russell egy női magazin szerkesztőjeként dolgozik Londonban, és látszólag mindene megvan. A soha véget nem érő munka, a hosszú ingázás és a hiábavaló küzdelem a teherbe esésért azonban lassan felőrli. Amikor a férje állást kap Dánia vidéki részén, Helen meglepő felfedezést tesz: a véget nem érő telek, a pácolt hering és a mennyei péksütemények földje nem csak a statisztikák szerint a legboldogabb hely a világon. Helen elhatározza, hogy – az oktatástól és a gyerekneveléstől kezdve a dán konyhán, lakberendezésen át a téli depresszió leküzdéséig – egy év alatt kideríti a dán boldogság titkát. Szórakoztató és elgondolkodtató könyvéből megtudhatjuk, mit csinálnak jól (és mit rosszul) a dánok.

Helen Russell újságíró és a MarieClaire.co.uk volt szerkesztője. Jelenleg Dániában él és Skandináviával kapcsolatos témákban ír cikkeket a The Guardiannak, valamint állandó rovata van Dániáról a Telegraphban.

Helen Russell: Egy év a világ legboldogabb országában - Hogyan éljünk dán módra

A dán gyerekek hatéves koruktól az államilag finanszírozott folkeskoléba (szó szerint „népiskola”, állami iskola) járnak, ahová ugyanazzal a huszonvalahány gyerekkel fognak járni a következő tíz évben. A dánok úgy vélik, az, hogy az iskolás idejük zömét ugyanazokkal töltik, megnyugtató a gyerekeknek, és biztonságos, kiszámítható környezetben ismerkedhetnek

a dán oktatás fontosabb alappilléreivel: az egyenlőséggel és az önállósággal.

Ennek részeként a jyllandi gyerekek tanulnak állampolgári ismereteket, és ezzel kapcsolatban megkeres Legóember egyik kollégája, hogy tartsak előadást a lánya iskolájában. Abból az optimista felvetésből indultak ki, hogy mint „külföldi” és író, a) el tudok mondani egy összetett mondatot, és b) megvilágíthatom, milyennek tűnik Dánia a világ többi része előtt, így hát megtisztelve érzem magam, és elfogadom a felkérést.

Érdeklődve fedezem fel, hogy a dán tinik, akikkel találkozom, mind hihetetlenül magabiztosak és lazák. Keresztnevükön szólítják a tanárokat, és az órán minden adandó alkalommal hangosan közbeszólnak és vitatkoznak. Miután alaposan megizzasztanak, Karen Bjerg Petersen segítségét kérem az Aarhusi Egyetem oktatáskutatási tanszékéről, hogy még többet tudjak meg a dán megközelítésről.

– Mi gondolkozni és döntéseket hozni tanítjuk a gyerekeket, nem csak azért, hogy átmenjenek a vizsgákon – szögezi le rögtön. – Nálunk az oktatás a gyerek szociális és kognitív kompetenciáinak fejlesztéséről és a tapasztalatalapú tanulásról szól. Arra biztatjuk őket, hogy legyenek kritikusak a rendszerrel szemben. Azt is elmondja, hogy az oktatást és a demokráciát a II. világháború óta kötik össze.

– A gyerekeket kezdték arra biztatni, hogy gondolkozzanak, és szálljanak szembe a hatalommal, ha nem értenek egyet azzal, amit mondanak nekik. Dánia német megszállása után ez prioritássá vált, és a dánok tudatosan figyelnek erre. 

Mi olyan állampolgárokat akarunk, akik demokraták, és akiknek vannak saját ötleteik, ezért Dániában az önképzés fontos része a tanulásnak.

– Szóval Hitler arra késztette a dánokat, hogy tanítsák meg az iskolásaiknak megkérdőjelezni a hatalmat?

– Többé-kevésbé. 

A gyerekek önállóságának és önkifejezésének ez a hangsúlyossága a kívülálló számára túlságosan lazának tűnhet. Megmondom, milyen furcsa számomra, hogy a gyerekek nem viselnek egyenruhát, és a keresztnevükön szólítják a tanárokat. Az én gyerekkoromban, ha sikerült kiderítened egy tanár keresztnevét, az felért a Szent Grállal. Hatalmat adott. Megsúgtuk egymásnak, és csaknem hisztérikus röhögésben törtünk ki, megrészegültünk saját merészségünktől, és megnyugtatott a tudat, hogy Mrs. Plews, a háztartástan-tanárnőnk fele olyan ijesztő, mióta tudjuk, hogy a keresztneve Sue.

– A dán gyerekeknél is megtalálható ugyanez a tisztelet… vagy félelem… a tanáraik felé?

– Még mindig nagy a tisztelet – mondja Karen –, de az az elv, hogy egyenrangú vagy a tanároddal akkor is, ha gyerek vagy, akkor is, ha idősebb nálad. 

Lehet, hogy egy tanár nagy tudású, de a gyerekeknek is jár a tisztelet.

Ez a gondolat nagyon idegen egy volt zárdaiskolai növendék számára, ezért még emésztenem kell.

– Tehát a diákok és tanárok között nincs rangsor? 

– Így van. Jante törvénye itt is működik – mondja. – Mindenki egyenrangú, és senki sem jobb a másiknál.

Ugyanez igaz a diákokra és a szüleikre, és Karen elmondja, hogy Dániában egy vezérigazgató jó eséllyel ugyanabba az iskolába küldi a gyerekeit, mint egy bolti eladó vagy egy titkárnő. Ahogy ő fogalmaz: – Nem szeretünk felvágni. Nagyon gazdag társadalom vagyunk, ezért fontos, hogy ha kimegyünk a világba, a gyerekeink ne azt hajtogassák, hogy „Csináld azt, amit mi! Mi mindent tudunk!” Ehelyett a dán gyerekeknek azt a fajta toleranciát tanítják, amelyet még májusban ismertem meg. 

Az iskolai élet része a pénteki  hyggeidő, amire a gyerekek felváltva hoznak be sütit, és megbeszélnek minden lelki problémát.

– A két gyerekem például az iskolai zaklatásról beszélgetett a pénteki hyggén. A tanárnő nagyon higgadtan beszélt róla, világossá tette előttük, hogy mindenkinek jár a tisztelet, és mindenki egyenlő. Azt mondta a gyerekeknek: lehet, hogy nem kedvelsz mindenkit, akivel találkozol, de tiszteletben kell tartanod, hogy mások, mint te.

Heti egy vagy két óra kötelező testnevelés van, de a dán gyerekek elsősorban iskola után sportolnak, amikor a szülők önkéntes alapon különböző klubokat működtetnek az asztali tenisztől a táncig, a színháztól a futballig és a gimnasztikáig. Nyilvánvaló, hogy a dán klubőrület már gyerekkorban elkezdődik.

– A gyerekek sok mindent csinálhatnak iskola után, attól függ, mi érdekli a szülőket – meséli Karen. Megemlítem neki Amerikai Anyut, aki nappal marketingmenedzser, de esténként kézilabdát oktat, és egy író kollégát, aki gimnasztika segédedzőként is tevékenykedik. 

– Nagyon jó rendszer, és segít megtanítani a gyerekeknek, hogy az önkénteskedéssel a társadalommal szembeni kötelességüket teljesítik – mondja Karen.

Emellett hozzájárulhat a szülők boldogságához is. A Stony Brook és az Arizonai Állami Egyetem kutatói arra jutottak, hogy az önkénteskedés csökkenti a stresszt, és olyan, jó érzést okozó hormonokat szabadít fel, mint az oxitocin és a progeszteron. 

Miután a dánoknak több mint 53 százaléka részt vesz valamiféle önkéntes munkában, csak úgy röpködnek a boldogsághormonok.

A folkeskole után a gyerekek vagy végeztek az iskolával, vagy folytathatják a tanulást további három évig a gymnasiumban, vagyis a középiskolában. Ennek végén a dán tanulók vizsgát tesznek, hogy továbbmehessenek a felsőoktatásba. Az érettségit hedonisztikus rituáléval ünnepelik: nyitott teherautókon – vagy mifelénk traktor vontatta pótkocsikon – furikáznak matrózsapkában, és minden osztálytárs házánál isznak egyet, míg a huszadik sör után ki nem dőlnek, nemegyszer a házunk előtt lévő tengerparton. Kedves jyllandi szülők, ha nem tudjátok, hol a gyerek, nézzetek körül Istenhátamögött Alsón.

Ezek a látókör-szélesítő tanulmányi élmények ingyenesek a dán és az EU-s állampolgároknak – és a tizennyolc évnél idősebb dánoknak havonta 906–5839 korona közötti összeget fizet az állam, hogy tanuljanak, attól függően, hány évesek és mit akarnak tanulni, otthon laknak-e vagy sem, és mekkora a szülők jövedelme.

– Szerintünk a tanulás minden ember joga, ezért nem szabad pénzt kérni érte – mondja Karen.

Tizennégy éves kortól tizennyolcig a dán tinik járhatnak efterskoléba is. Ez egy fizetős, bentlakásos iskola, ami a legtöbbször sportra, színjátszásra vagy képzőművészetre fókuszál. A dán gyerekek 15 százaléka magániskolába jár, habár Dániában a magániskola sem teljesen magán. A tandíj kétharmadát az állam fizeti, és elvárás, hogy az iskolák igazodjanak a nemzeti tanterv főbb alapelveihez.

Amint az egy jóléti államban várható, sok dán nem szívesen vásárol pénzért előnyöket a gyerekének. Ahogy az egyik ismerősöm fogalmazott, akinek a gyereke magániskolába jár:

– Egy kicsit ellenkezik Jante törvényével. Jylland apró játékvárosának, Billundnak is saját fizetős iskolája van 2013 óta, amikor is a Lego, a környék legnagyobb munkáltatója megalapította az első iskoláját. A Lego milliárdos tulajdonosa, Kjeld Kirk Kristiansen azért hozta létre az iskolát, hogy kiszolgálja a játékgyártó egyre több külföldi dolgozója közül azokat, akiknek a dán iskolarendszer már kicsit túl skandináv. A játékos tanuláson van a hangsúly (dán módra), de nemzetközi érettségivel kombinálva.