Nem szokványos first lady, és nem csupán afroamerikai származása miatt. Chicago szegénynegyedéből jutott be a Harvard jogi karára, nyolc év Fehér Ház-beli élet pedig a világ egyik legbefolyásosabb személyiségévé és bestsellerszerzővé tette. Vállalja, hogy nem tökéletes, drukkolt, nehogy férjét elnökké válasszák és nem színezi, milyen nehéz a világ leghatalmasabb emberével élni. Közben hiphopot nyom a kamerák előtt vagy épp Beyoncéra zendít.
Michelle Obama: Így lettem
Fordította: Andó Éva és Weisz Böbe, HVG Könyvek, 2018, 440 oldal, 4900 HUF
Az angol királynővel kocsikázott, ételeit világklasszis séfek főzték és hírességekkel barátkozott, de mikor Barack Obama elnöksége lejárt, felesége, Michelle mégis annak örült a legjobban, hogy a konyhában leemelhetett egy tányért a polcról anélkül, hogy valaki oda akarná adni neki, és egyedül figyelhette a lassan barnuló pirítóst. Meg annak, hogy végre kinyithatta az ablakot, hiszen a Fehér Ház ablakait biztonsági okokból mindig zárva tartják.
Michelle Obama Így lettem című önéletrajzából kiderül néhány kulisszatitok és vicces érdekesség az előző first ladyről – például hogyan próbálta későbbi férjét összehozni szingli kolléganőivel, vagy vitte magával egy állásinterjúra néhány hónapos kisbabáját. Az interjúkból és tévészereplésekből ismert vagány nő képe azonban azokban a történetekben rajzolódik ki a legjobban, amelyek származásáról, a chicagói feketenegyedből a Harvardra vezető útjáról, és egy idillinek látszó házasság távolról sem mindig idilli mindennapjairól szólnak.
Nem Michelle Obama az első olyan first lady, aki memoárt írt, de a korábbiak nem léptek túl az elnöki intézmény dicsőítésénél. Szemben elődeivel, Obama nem hűvös, szoborszerű nőnek tűnt, hanem „barátnőnek”, akivel jót lehet nevetni. Ebben közrejátszhat az is, hogy a legtöbb first lady gazdag bankár-, kereskedő-, jogász- vagy rabszolgatartó családba született, míg Michelle Obama családjának története – a tisztes, de perifériára szorított és üldöztetéstől félő família – az amerikai történelem legsötétebb fejezetére emlékeztet. Az első perctől tudta, hogy más mércével fogják mérni, de a reakciók és a kritikákban felbukkanó karikaturisztikus, férfikasztráló, Godzillára emlékeztető Michelle Obama képe még így is meglepte. Nehéz volt megfelelnie: a fehéreknek túl fekete, a feketéknek túl fehér volt.
„Miért beszélsz úgy, mint egy fehér lány?” – kérdezte tőle távoli unokatestvére. Öntudatlanul azt a kérdést szegezte neki: Az vagy, aminek látszol? Bízhatok benned vagy sem? A Robinson testvérek, Michelle és bátyja, Craig valóban másképp beszéltek, mint a többi rokon. Szüleik, akik Encyclopaedia Britannicát vettek nekik, beléjük verték a megfelelő hanglejtés fontosságát, nem haraphatták el a szavak végét, nem tűrték a hányaveti ragozást. „A cél az volt, hogy felülmúljuk önmagunkat és előrébb jussunk. Nemcsak azt várták tőlünk, hogy okosak legyünk, hanem azt is, hogy felvállaljuk az eszünket - hogy büszkék legyünk rá -, és ez megmutatkozott a beszédünkben is. A fehér stílus, ahogyan egyesek nevezték, árulásnak hatott, fellengzősnek, mintha megtagadtuk volna saját kultúránkat.”
Nagyszülei előtt bezárultak a jól fizető állások kapui, és ha gyerekként nem is érthette, a nyomást érezte, hogy a lehető legtöbbet kell kihoznia magából. A középiskolában az évfolyam legjobbjai közé tartozott, részt vett az Országos Tehetséggondozó Programban, az iskolai pályaválasztási tanácsadóban mégis letörték az ambícióit:
„Egyetlenegy, unottan és lekezelő mosoly kíséretében elejtett mondat: Nem vagyok benne biztos, hogy a Princetonra való vagy. Az ítélete egyszerre volt villámgyors és elutasító, valószínűleg azon alapult, hogy vetett egy futó pillantást a jegyeimre és a tesztek pontszámaira. De mint mondtam, a kudarcérzés jóval azelőtt jelentkezik, hogy valóban bekövetkezne. Számomra úgy tűnt, ez a nő pontosan azt az érzést akarja elültetni bennem, hogy kudarcra vagyok ítélve már jóval azelőtt, hogy próbálkoznék. Azt közölte ezzel, hogy ne törjek olyan magasra, de ez szöges ellentétben állt mindazzal, amit a szüleim addig sugalltak nekem.”
Nem adta fel, megtérült a szülői figyelem, és a bátyját követve bekerült a Princeton szociológia szakára. Kisebbségbe került a magabiztos fehér férfiak között, akik egyáltalán nem voltak okosabbak nála, csak bátrabbak. Félig remeteéletet élt és tanult, így jutott be a Harvard jogi karára. Nem a jog érdekelte, hanem – ahogy erre évekkel később rádöbbent – a teljesítménykényszer, és hogy elnyerje az emberek tetszését. 25 évesen és egy menő chicagói ügyvédi iroda jogászaként titkárnője volt, Armani kosztümben és Saabbal járt. Michelle Obama a megtestesült amerikai álom.
Novemberben jelenik meg Michelle Obama memoárja
Az Obama-házaspár a hivatalos portréikkal (kép forrása)November 13-án, egyszerre 24 nyelven jelenik majd meg az ex-First Lady, Michelle Obama memoárja (Becoming). A kötetet a Penguin Random House kiadóház imprintje, a Crown jelenteti meg, ami az egykori elnök, Barack Obama februárban...
Életének első fejezeteiről tudhatott a világ a legkevesebbet. Leírásában a gyerekkora maga volt a teljesség: összetartó, szeretetteljes kis családdal, becsületes, tisztességes szülőkkel, akiknek gyerekeik boldogulása a legfontosabb. Esténként szólt a jazz, a kis Michelle imádott nagynénje zongorán játszott, a vacsoraasztalnál a gyerekeket komolyan vették, szabadon véleményt mondhattak, kérdezhettek, kritizálhattak. Ta-Nehisi Coates amerikai író még nem hallott ilyen idilli ifjúkorról. Mégis, akármilyen mesébe illőnek is tűnik a kép, a környékükről idővel elköltöztek a fehérek, és az a szegénység és a bűnbandák terepévé vált. Michelle korán rájött, hogy bőrszíne sérülékennyé teszi, és a diszkrimináció miatti keserűség és bizalmatlanság beszivárgott a családjába is. Önmagában mindvégig kételkedett. Michelle Obama számára semmi sem magától értetődő, nem győz csodálkozni azon, hogy mindez megtörtént vele. A kérdés, hogy „elég jó vagyok?”, a középiskolától a Fehér Házig végigkísérte.
Olyan szerephez kellett idomulni, ami alapvetően nem róla, hanem arról a férfiról szólt, akihez hozzáment. Ezt a munkakört sosem határozták meg, mert kimondatlanul is egyértelmű: feladata, hogy jó fényt vessen a férjére. A first lady a hagyományos, patriarchális értékrend képviselője, nem számít a teljesítménye vagy a véleménye, kampányeszköz, aki nem homályosíthatja el az elnököt. Megismerkedésük és kapcsolatuk hajnala kifejezetten szórakoztató, persze nincs az a harvardi kurzus vagy könyv, ami felkészítette volna Michelle-t arra, ami Barack Obama mellett várt rá.
Mindez a vele született önbizalom persze csodálatra méltó volt, de őszintén szólva próbáljon meg bárki is ezzel együtt élni. Együtt létezni Barack erős céltudatosságával – egy ágyban aludni, egy asztalnál reggelizni vele – nem kevés alkalmazkodást igényelt. Nem éppen azért, hogy folyton kérkedett volna vele, hanem azért, mert olyan valóságos volt. Barack annyira magabiztos volt, annyira hitt abban, hogy változást tud előidézni, a világban, hogy akaratom ellenére is kissé elveszettnek éreztem magam mellette.
Michelle pörög a társaságban, Barack inkább otthon olvas vagy merül el a gondolataiban. Ő előre tervez, férje improvizálni szeret. Michelle kívülállónak érzi magát a fehér fiatalok között, számára az identitásának megtalálása évtizedes feladat, férje viszont, akiben kenyai, hawaii, kansasi vér keveredik és arab neve van, nem is kétséges, hogy egyedi, így miért is kellene bármelyik csoporthoz tartoznia. Azonban azok a nehézségek, feszültségek, amikkel a nőknek meg kell birkózniuk a nemek közötti egyenlőséget emlegető világban, Michelle-t is megviselték még egy olyan progresszívan gondolkodó férj mellett is, mint Barack Obama.
„Mint kiderült, két elkötelezett, lelkiismeretes, kifogástalan munkamorálhoz szokott szerelmes sem tud parancsszóra terhességet varázsolni. A termékenység nem meghódítható terület. Meglehetősen őrjítő, hogy nincs egyenes összefüggés az erőfeszítés és az eredmény között. Számunkra ez épp olyan meglepő volt, mint amilyen kiábrándító. Akármennyire igyekeztünk is, sehogy sem következett be az áldott állapot. (...) Az egyik barátnőm ajánlott egy termékenységgel foglalkozó orvost, (...) azt javasolta, hogy vállaljuk a mesterséges megtermékenyítést. Olyan érzés volt, mintha egy lottószelvényt vettünk volna, csak épp egy tudományos alapokon nyugvót. Talán ez volt az első alkalom, amikor enyhe neheztelést éreztem a politika és Barack megingathatatlan munkamorálja miatt. Máris éreztem, hogy elsősorban nekem kell majd áldozatokat hoznom, nem neki.”
A hosszú szerelmes leveleket író Barack az esküvő után homályos alakká változik. Bekebelezi a politika, az „úton vagyok”, „mindjárt hazaérek” üzenetek nem földrajzi helyzetet jelölnek, hanem szándékot. Michelle mérgesen szurkálja magába a hormoninjekciókat, míg férje valahol a távolban politikai ambícióit éli ki. A lányok születése sem változtat a helyzeten.
Otthoni frusztrációink egyre gyakrabban és hevesebben törtek fel. Barackkal mélységesen imádtuk egymást, de mintha a kapcsolatunk közepén hirtelen egy csomó keletkezett volna, amelyet sehogy sem tudtunk kilazítani. Harmincnyolc éves voltam, láttam már néhány házasságot zátonyra futni, amitől én mindenáron meg akartam védeni a miénket.
Párterápiára mentek, aminek Barack nem örült. Kellemetlennek tartotta, hogy egy idegennel kell magánügyekről beszélni. Mi lenne, ha inkább csak kiugrana a könyvesboltba, és beszerezne néhány párkapcsolati könyvet? Mi lenne, ha ezt maguk közt vitatnák meg? A memoár médiában is idézett, szenzációs részletei a lombikkezeléstől a házassági krízisig árulják el, hogy a szöveg valójában mennyi mindent hagy rejtve - ezek a történetek a szakmai tevékenységeiről vagy first ladységről szóló részekhez képest kifejezetten rövidnek tűnnek. Őszintesége és személyessége nemcsak a családjáról szóló részekben megejtő, hanem gyarlóságainak meggyónásakor. Például amikor bevallja, mennyire nem akarta, hogy Obama elnök legyen.
Indulni akart. Ő ezt akarta, én viszont nem. Azokon az estéken, amikor Barack Washingtonban tartózkodott, én egyedül feküdtem az ágyban, és úgy éreztem, a világ összeesküdött ellenem. Azt akartam, hogy Barack a családé legyen. Rajtam kívül viszont mintha mindenki más azt akarta volna, hogy az országé. Igent mondtam (a jelöltségre), mert szerettem a férjem, s hittem abban, amire képes lehet. Igent mondtam, habár ezzel egyidejűleg a következő gondolat gyötört, amit nem akartam senkivel megosztani: támogatni fogom a kampány során, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy nem jut a végére. Nagyon gyakran és nagy szenvedéllyel beszélt arról, hogy az ország megosztottsága megszüntethető, és mindezt olyan magasabb rendű ideálokra alapozza, melyek hite szerint minden emberben ott éltek. De eleget láttam a megosztottságból ahhoz, hogy kordában tartsam a lelkesedésemet. Végül is Barack fekete férfi az Egyesült Államokban. Nem igazán hittem el, hogy nyerhetne.
A politikára kezdetben kétkedéssel, szinte megvetően tekintő szenátorfeleség felemelkedett az aggodalmain, és az ország történetének egyik legnépszerűbb first lady-je lett. Az elnöki intézménnyel járó korlátok és kötelezettségek ellentéte lett az elfojthatatlan könnyedség, ahogyan táncolt, rappelt vagy karaokézott – vagy fittyet hányva a protokollra kedvesen átölelte II. Erzsébetet.
Bevallottam a királynőnek, hogy igen, fáj a lábam. Ő meg bevallotta, hogy az övé is. Ha egy pillanatig figyelmen kívül hagyjuk, hogy ő időnként gyémántkoronát visel, én pedig elnöki különgéppel repültem Londonba, egyszerűen két fájós lábú, fáradt nő állt egymás mellett. És ekkor olyasmit tettem, ami számomra teljesen természetes és ösztönöm, ha úgy érzem, kötődöm valakihez, és ki akarom mutatni az érzelmeimet: szeretettel átkaroltam a vállát. Abban a percben még nem sejtettem, de sokáig emlékezetes indiszkréciót követtem el. Megérintettem a királynőt, ezt pedig – ahogyan ezt nemsokára megtudtam – nyilvánvalóan tilos megtenni. Egyes körökben újra fellángolt a kampányidőszakban hangoztatott vélemény, hogy faragatlan vagyok, és hiányzik belőlem az a kifinomult elegancia, amely egy first ladynél követelmény volna. Ha nem is cselekedtem helyesen a Buckingham-palotában, de legalább emberi gesztust tettem. Merem állítani, hogy a királynő is rendben találta, mert amikor megérintettem, ő még közelebb húzott magához, kesztyűs kezét könnyedén a hátamon felejtve.
Az Így lettem egy chicagói felnőtté válás története, két teljesen különböző ember szerelmi története, egy nő politikai tényezővé válásának története. A könyv eredeti címe, a Becoming nehezen lefordítható: míg angolul egy be nem fejezett folyamatot sugall, önmaga állandó újrafogalmazását, szerepeinek újraértelmezését (hol az anya, hol a dolgozó nő kerül fölénybe), addig a magyar cím lezártságot, beérkezettséget jelöl. Márpedig a könyv hangsúlyos eleme, ahogy túl a családi kapcsolatokon (lányként, feleségként, anyaként), erőteljesen önmagát képviseli: milyen izgalmas és félelemmel teli úton találja ki (fel, meg) magát fekete nőként. Méltóságteljes és egyenes, és nem hiányzik belőle a humor. Nem hemzseg a hírességek neveitől, akik pedig nagy számban fordultak meg náluk. Ahogy visszatekint, nem ürügyet keres az önigazolásra, inkább a jelen bizonytalanságát, szorongató érzését hozza vissza. Az számít, amit adott pillanatban látott, érzett, felismert, ettől lesz a szöveg élő és átélhető még annak is, aki nem héttonnás, könnygázágyúkkal védett autóban közlekedik.
Szerző: Iván Viktória
