„A regényírás egy magánzárkában végzett, végtelenül személyes tevékenység” ‒ fogalmazza meg a Mesterségem a regényírás című könyvében Murakami Haruki. És ebben a magyarul Mayer Ingrid tolmácsolásában megjelent esszégyűjteményben számomra legalább annyira érdekes az, amit a japán sztárszerző a cellából és a fogvatartottból megmutat, mint ami a döntése értelmében az intim tér homályában marad.
A nehézségek és a belső késztetés
Murakami négy évtizede tartozik a kortárs világirodalom állócsillagai közé. A több mint ötven nyelven elérhető kötetei milliós példányszámban kelnek el. Valamikor a 2010-es évek elején fogott neki, hogy két könyv készre csiszolása között papírra vesse a regényírással, és az annak alárendelt, azt minden ízében kiszolgáló,
illetve abban egyszersmind ki is teljesedő életmódjával kapcsolatos gondolatait.
A Mesterségem a regényírás fejezeteiben Murakami a munkája anatómiájáról és fiziológiájáról beszél. Megosztja velünk az írással járó viszontagságokat, sorra veszi, mik azok a tulajdonságok, amik a prózával való foglalatoskodást segíthetik, valamint említést tesz az alkotással töltött nem mindennapi mindennapok átélésére vonatkozó belső késztetésről is, ami immár csaknem fél évszázada nap nap után íróasztalhoz ülteti.
A nagypróza a piszmogók terepe
Amellett érvel, hogy a regényírás a gyors észjárású, kiugróan tehetséges embereknek nem való, elvégre hosszúprózát írni csak alacsony fordulatszámon lehet. Egy regény megalkotását másutt rossz hatásfokkal működő, körülményes tevékenységnek, „rendkívül munkaigényes, végtelenül kínkeserves munkának”, „piszmogásnak” nevezi. Aláhúzza, hogy ez sokak számára bizonyára nem hangzik túl izgalmasan, ő viszont,
amint az esszéiből kiderül, a piszmogás embere.
Ez az a szakasz, amit sosem hagy el, amikor egy regényen dolgozik, még ha olykor az őrületbe kergeti is a kiadója munkatársait. Igyekszik nem ésszel, hanem az érzékeivel írni, az álmok logikáját követve alakítani a cselekményszálakat, tartani a ritmust és „az improvizáció erejére” bízni magát. Legalábbis az alkotásnak abban a fázisában, amikor módszeresen hizlalja a kéziratot.
Jó adag tudatosság, elszántság és alázat (valamint, köztünk szólva, némi kényszeresség is) van abban, hogy valaki reggelente egy gőzölgő kávéval az íróasztalához telepedik, és addig szinte fel se áll, amíg tíz oldalt nem írt tele. Se többet, se kevesebbet, épp tízet, és még akkor is ragaszkodik ehhez, ha érzi, aznap nem igazán megy neki. Persze úgy vélem,
sokan szeretnénk átélni olyan ihletett pillanatokat, mint Murakami Haruki halványabban sikerült munkanapjai.
Az író, akit szabaddá tesz a kötött munkarend
Na jó, tehetjük fel ezen a ponton teljesen jogosan, de hát miért adja valaki önszántából piszmogásra a fejét, és mi okból tölti kínkeserves munkával az idejét, ha enélkül is boldogulna tisztességesen? Murakami számára a válasz nyilvánvaló. Ő a képzelőerőt tartja ugyanis az emberi lét legcsodálatosabb adományának, regényírás közben pedig újra és újra próbára teheti a képzelőerejét.
Az egyik esszében elárulja, hogy sosem tudja előzetesen, mi történik majd a mű végén a hőseivel: a figurái sorsa írás közben alakul. Nem kíváncsiskodik. Hagyja, hogy kölcsönösen hasson egymásra az író és a keze alatt formálódó regény. Azt követően pedig, hogy végigért a kéziraton, jöhetnek a már-már szertartásos javítókörök. Miután elkészült ezekkel is, rendszerint a feleségének mutatja meg a szöveget, és olyankor nem ritka, hogy hevesen össze is szólalkoznak néhány részleten. Elsőre nehéz elhinni erről a hallgatag, decens úriemberről, hogy kiakad, de gondoljunk csak bele, a hosszú cellamagány után racionális, átgondolt döntésnek tűnik, hogy e helyt teret biztosít az érzelmeinek. Persze, mint írja, könnyen lecsillapodik, hiszen tisztában van vele,
hogy nincs olyan szöveg, amin ne lehetne valamit javítani.
Épp ezért ahelyett, hogy a határidőkkel bajlódna, Murakami szerint az ő hivatását űzőnek az a feladata, hogy a pártjára állítsa az időt. „Egy regényíró – hangsúlyozza ‒ mindenekelőtt legyen csak szabad ember, ne művész.” Számára pedig, mint láttuk, a kötött munkarend és az ismétlődő rituálék a szabadság letéteményesei.
Murakami Haruki szomszédai
„Én regényíró vagyok, és az a dolgom, hogy megfigyeljem az embereket. Alaposan szemügyre veszem őket, és valamennyire fel is dolgozom az információt, de nem ítélkezem” – írja a Hol rejtőznek a történetek című szövegben Murakami. Mi pedig hozzátehetjük, hogy a regényíró persze munkaköri kötelességként a többi regényírót is megfigyeli. És ha szerzőnk az ítélkezéstől ebben a tekintetben is tartózkodik, azt azért leszögezi,
hogy leszólni egy kollégát a háta mögött az ő szakmájában a normál ügymenethez tartozik.
Az viszont a legritkább eset, hogy író és író között szoros barátság köttetik. Nem árul zsákbamacskát, mert kijelenti: ő nem szívesen költözne egyetlen író szomszédságába sem. Arról viszont a Mesterségem a regényírás című kötet elolvasása után sem könnyű dönteni, hogy vajon mi örömmel lennénk-e Murakami Haruki szomszédai.
Mert imponáló ugyan, hogy a dolgok mércéjének az igazságot és a gyönyörűséget teszi, viszont bármilyen mély önismeretről és az élethez nélkülözhetetlen öniróniáról tanúskodik is, azért az életvitelszerű egymás mellett élés szempontjából mégiscsak megfontolásra érdemes a következő gondolat. „És az írók nagy többsége (én úgy kilencvenkét százalékra tippelek), magamat is beleértve, azt gondolja kimondva vagy kimondatlanul, hogy a leghelyesebb, amit ő csinál, amit ő ír,
és néhány különleges esetet leszámítva a többiek mindannyian tévednek, és ezen elgondolás jegyében élik a mindennapjaikat.”
De hát az írónak hinnie kell a saját igazságaiban, másként az olvasóinak is feltűnne, hogy a mondatai hamisak. Ítélkezés helyett így mást én sem javasolhatok, aláhúzom csak Murakami állítását, miszerint a regényírók nem könnyű esetek.
Íróvá válni könnyű, írónak maradni nehéz
Holott íróvá válni szerinte nem nehéz. A festéssel, a hegymászással vagy a hangszeres játékkal szemben ugyanis, mint kifejti, az íráshoz se szaktudás, se kisgyerekkortól tartó gyakorlás, se technikai ismeretek nem kellenek, de még különösebb erőnlétet sem igényel a dolog. „Mert holmi regényt ‒ bár a »holmi regény« kifejezés némileg otromba ‒ lényegében bárki meg tud írni, már ha meg akar.” Az viszont már jóval komolyabb mutatvány, ha a regényírásból próbál megélni valaki.
Ehhez megítélése szerint némi tehetségre is szükség van és nem árt egy kis szerencse sem, de legfőképpen adottság kérdése,
ezen felül a kitartás játszik benne döntő szerepet.
Háború és öröm
Egyfelől a szerző elhivatottságát, másrészt az írói pálya kihívásait is kifejezheti, hogy a munkája kapcsán Murakami egyre-másra militáns hasonlatokat emleget. Hol csatatérként, hol meg ringként jellemzi az irodalmi életet. Az egyik szövegben úgy fogalmaz, a hosszabb regények jelentik számára a „fő hadszínteret”, másutt pedig egy hadiflotta hajóihoz hasonlítja a különböző műfajokat. A regényírást pedig, amit azelőtt a varázslathoz, valamint a hangszeres játékhoz hasonlított, úgy jellemzi egy helyütt,
hogy az számára egyet jelent a „totális háborúval”.
Ám mindezeket az észrevételeket jól ellenpontozza, amikor azt állapítja meg, hogy „(m)inden alkotómunka alapja az állandó, bőséges, önmagunkból fakadó öröm”. Murakami szerint a regény roppant megengedő kifejezési forma, ám egyszersmind hatalmas energia forrása is. És ahogy haladunk az esszéivel, felmerülhet bennünk, hogy bár azt állítja, hogy az értekező próza számára csak gyakorlóterep, tulajdonképpen regényt ír akkor is, amikor a regényírásról osztja meg a gondolatait. Vagy legalábbis egy következő regényhez készít vázlatokat.
Egy élet körvonalai
A Mesterségem a regényírás lapjain jó ütemben kerülnek elő a Murakami-mítosz elemei. Olvasunk a dzsesszklubról, az Olivetti írógépről és a Montblanc töltőtollról. De szóba kerül természetesen az a Dzsingú stadionban játszott szezonnyitó is, amikor Dave Milton gyönyörűt duplázott a Yakult Swallows első ütőjeként. És mint minden Murakami-olvasó tudja alighanem, ez az a mozdulat, amelyet egy a szerző életét megváltoztató, Csontváry Napút-látomásához fogható epifánia követett.
Komótos tempóban, ügyesen elszórva és mintegy mellékesen felsorakoznak aztán a fejezetekben az író idoljai. Chandler és Bradbury, Carver és Vonnegut, a Beach Boys és a Beatles, Dosztojevszkij, Kafka és Nacume Szószeki. Salinger és Fitzgerald sem hiányozhat, ahogy az sem, hogy a magyar anyanyelve helyett az írói pályáját kényszerből franciául kezdő Agota Kristofban a távoli rokonát fedezte fel Murakami.
Murakami Haruki, a bűvész
Ezek azok a motívumok, illetve ők azok az alakok, amik és akik nem maradhatnak ki egyetlen valamirevaló Murakamiról szóló írásból sem. Amikor azonban becsuktam a könyvet, és futni indultam, hogy kitisztuljon kicsit a fejem, eszembe jutott, hogy a regényíró munkáját a szerző a bűvészéhez hasonlítja egy helyen. És hát, a Mesterségem a regényírásban az a legklasszabb trükk azt hiszem, hogy az író saját magára mint aktuális munkája tárgyára hivatkozik.
Murakami Haruki, a regényíró megírja a regényíró Murakami Harukit.
Ha pedig így van, akkor a fejezetekben felbukkanó, óvatosan kitárulkozó, az iskolától a falra mászó, a csibészségét jó modorral palástoló, morcos és nagyképű, alázatos és állhatatos, kitartó és csodálkozó elbeszélőről, Murakami Harukiról tán okkal vethetjük fel, hogy legalább részben fikció és kitakarja valamelyest az igazi Murakamit.
Merészség persze ilyesmit állítani, és másképp nem győződhetünk meg arról, hogy a felvetés helyes, csak akkor, ha felkerekedünk, és az író szomszédságába költözünk.
Nyitókép: Wikipedia
