A kortárs frankofón irodalom egyik legelismertebb képviselője, Agota Kristof Kossuth-díjban részesült. Az írónő tavalyi látogatása után azt gondolta, többet nem tér vissza hazánkba, ám az elismerés kapcsán még egyszer itthon üdvözölhettük. Hogy fogadta, amikor kiderült, hogy Kossuth-díjat kap?
Azért okoz nagy örömet, mert ez egy magyar díj. Különben már nem nagyon érdekelnek a díjak, kaptam eleget. Az is hatalmas elismerés volt nekem, amikor lefordították a műveimet magyarra, de amúgy nem különösebben vártam, hogy direkt figyeljenek a munkásságomra. Évekkel ezelőtt már kétszer megígérték, hogy megkapom a Kossuth-díjat, elsőre nem lett belőle semmi, másodszor se lett belőle semmi, és mikor most felhívott az öcsém, hogy kapok, rögtön azt kérdeztem: “Megint?”.
Tavaly a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott Budapest Transzfer Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon ön volt a díszvendég, Petőcz András kérdezte önt arról, milyen is volt nyelvet váltani. Akkor azt mesélte, elég korán felismerte, ha írni akar és azt akarja, hogy olvassák is, franciául kell írnia ezentúl.
Persze, hát azért tértem át a franciára...mit írogattam volna ott Svájcban magyarul. De azért még sokáig írtam magyarul, legalább öt évig.
Tegnap című könyvében olvasható egy ilyen gondolatsor, a főhőstől, aki egy óragyárban dolgozó férfi: “Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. Ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulna, és minden hamissá válik. A szavak miatt.” Amikor leírta az első mondatokat franciául, valójában a magyarból fordított? Pontosabb lett ezáltal a mondanivalója, hogy esetleg átment már egy ilyen fordítói szűrőn?
Hát azt hiszem, ez minden írónak a problémája. Sose tudjuk teljesen kifejezni azt, amit elgondoltunk. Miközben írtam, folyamatosan húztam is. Nagyon sok mindent kihúzok, főleg a jelzőket, meg ami nem reális dolog, ami csak az érzésből jön. Például egyszer azt írtam: csillogó szemei. Aztán mondtam magamban, “Tényleg? Csillognak?” És akkor kihúztam a csillogót.
Azért okoz nagy örömet, mert ez egy magyar díj. Különben már nem nagyon érdekelnek a díjak, kaptam eleget. Az is hatalmas elismerés volt nekem, amikor lefordították a műveimet magyarra, de amúgy nem különösebben vártam, hogy direkt figyeljenek a munkásságomra. Évekkel ezelőtt már kétszer megígérték, hogy megkapom a Kossuth-díjat, elsőre nem lett belőle semmi, másodszor se lett belőle semmi, és mikor most felhívott az öcsém, hogy kapok, rögtön azt kérdeztem: “Megint?”.
Tavaly a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott Budapest Transzfer Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon ön volt a díszvendég, Petőcz András kérdezte önt arról, milyen is volt nyelvet váltani. Akkor azt mesélte, elég korán felismerte, ha írni akar és azt akarja, hogy olvassák is, franciául kell írnia ezentúl.
Persze, hát azért tértem át a franciára...mit írogattam volna ott Svájcban magyarul. De azért még sokáig írtam magyarul, legalább öt évig.
Tegnap című könyvében olvasható egy ilyen gondolatsor, a főhőstől, aki egy óragyárban dolgozó férfi: “Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. Ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulna, és minden hamissá válik. A szavak miatt.” Amikor leírta az első mondatokat franciául, valójában a magyarból fordított? Pontosabb lett ezáltal a mondanivalója, hogy esetleg átment már egy ilyen fordítói szűrőn?
Hát azt hiszem, ez minden írónak a problémája. Sose tudjuk teljesen kifejezni azt, amit elgondoltunk. Miközben írtam, folyamatosan húztam is. Nagyon sok mindent kihúzok, főleg a jelzőket, meg ami nem reális dolog, ami csak az érzésből jön. Például egyszer azt írtam: csillogó szemei. Aztán mondtam magamban, “Tényleg? Csillognak?” És akkor kihúztam a csillogót.
