Vass Virág valós történetet dolgoz fel legújabb regényében. A balassagyarmati Deutsch ikrek, Janka és Róza Dolly néven lettek igazi világsztárok az 1910-1920-as években. A lányok tizenegy évesen érkeznek meg a tengerentúlra, rongyosan, nyelvtudás nélkül, azonban tánctehetségüknek, bájuknak és főleg bámulatos hasonlóságuknak köszönhetően hamar felfedezi őket a Broadway és Hollywood. A csillogó díszletek mögött azonban művészi és testvéri rivalizálás bontakoznak ki. A domináns Janka számára mindennél fontosabb a szakmai siker, az érzékenyebb Rózára azonban fojtogatóan vetül nővére árnyéka. Kiszállhat-e bármelyikük az „ikertrösztből", hogy végre önmaga lehessen - akár a színpadon, akár a magánéletben?
Vass Virág: Szóló (részlet)
Prológus
Los Angeles,
MGM‑stúdió, 1969
Van a Könyvben egy jelenet, amikor a magyar ikerpár karrierje felfelé ívelő szakaszában találkozik a walesi herceggel. Azon az estélyen VIII. Eduárd beleszeret az egyik Dolly nővérbe, és évtizedeken át tartó kergetőzés veszi kezdetét. A helyszín Európa legrangosabb társasági eseménye, amit csak úgy emlegetnek Londonszerte: „a Bál”.
A jelenet első képsorain azt látjuk, hogy Jenny Dolly szinte belöki a testvérét a bálterembe, az angol arisztokraták közé, és, hogy elüsse a lámpalázát, odasúgja neki magyarul:
Soha életemben nem láttam ennyi felékszerezett, sápadt, formátlan, ráncos arcú embert pezsgőzni…”
Az egész nem tart tovább hatvan másodpercnél, de már második hete forgatják.
Ez alatt a két hét alatt Föld körüli pályára állították az első holdkompot. John Lennon és Yoko Ono egy hétig ágyban maradtak a világbékéért. A csehszlovák jégkorongcsapat legyőzte a szovjet csapatot a stockholmi jégkorong-világbajnokságon. A hetvenéves Golda Meir pedig kormányt alapított Izraelben.
De az a kurva jelenet csak nem akar összeállni! Bár a rendező, Cory Pollard folyamatosan bizonygatja, hogy a Jenny Dollyt alakító színésznő rá fog érezni a szerepre, ő maga sem elégedett a muszterekkel.
Ez egy tehén. Nyilvánvaló, hogy nem briliáns színészi képességei miatt választották ki a szerepre, hanem mert valamennyire hasonlít a Rosie Dollyt alakító színésznőre, így a sminkes és a fodrász összehangolt munkájának köszönhetően ikerpárnak tűnnek.
A tizenötödik nap reggelén Pollard felkeresi a szereposztási részleget.
– Másik színésznőt akarok.
A castingdirektor még nem fejezte be a reggelit, egy szelet pirítóst gondosan egyforma kockákra vág, amiket lágytojásba mártogat. Felnéz a tányérjából.
– Én nem tudok neked két jó mozgású, jó hangú, jó színésznőt találni, akik valamennyire hasonlítanak is…
A rendező gyomra megkordul. Jó pár reggelit kihagyott, és jó pár reggeli stábértekezletet végigült már, annyira lenyűgözte a magyar ikerpár életútja. Égett a vágytól, hogy megcsinálja ezt a filmet. Ráhangolódott a revü, a régi Hollywood, a bevándorlósors, a jazzkorszak párizsi világára, de a felvételek kezdetétől fogva minden egyes nap kínszenvedés.
Nem mutatta be a forgatókönyvet jóváhagyásra, azon egyszerű okból, hogy nem volt mit bemutatnia – a stúdió által követelt Könyvet napról napra írják, az ikerpár még életben lévő tagja, Rosie Dolly jegyzetei alapján.
Az MGM felső vezetői rajonganak a családi szórakoztató filmekért, amelyek nagyjából ugyanazokra a történetsémákra épülnek. Marketingkutatásaik kimutatták, hogy a közönség ezt várja el az üvöltő oroszlán védjegye alatt. De Pollard eltökélte, hogy megalkuvásmentes és életközeli filmet készít.
Az újabb holtponton egy deus ex machina lendíti át.
A stúdió párnázott ajtaja feltárul, megjelenik benne egy járókeret, azután egy hatalmas napszemüveg. Rosie Dolly, az életrajzi film hősnője ravaszul fenntartotta magának a jogot, hogy a kész anyagot jóváhagyja.
A rendező visszajátssza neki a jelenetet a vágógépen.
– Nos, mi az ítélet, hölgyem?
– Őszintén szólva, mást vártam – szól az idős asszony a megrögzött dohányos hangján. Nem mond többet, de ez is elég, hogy a rendező hisztérikusan legyintsen. Rosie szarkalábakkal szegélyezett mandulaszeme mozdulatlanul tapad rá.
– Mr. Pollard, a film csodálatos. Emberi, más, mint a többi. – Mr. Pollard nem szereti a „más, mint a többi”-t. – Csak legyen egy kis türelemmel. Rendbe teszünk mindent!
– Nincs itt mit rendbe tenni – válaszolja a rendező élesen.
– Zavar a hátteret elkenő kameramozgás – böki ki Rosie. – Ahogy a kamera végighalad Jennyvel a teremben… nem is tudom, a kamera játszik, nem a színésznő!
Pollard behunyja a szemét.
– Ma ez a kameramozgás számít modernnek – mondja szárazon. – Muszáj haladni a korral…
Az idős hölgy felemeli csontszínű, hervadt kezét.
– Drágám, ha a művészetnek haladnia kellene a korral, akkor egy Rembrandtnak esélye sem lenne egy Picassóval szemben.
– Nézze, Miss Dolly, itt üzletről van szó – veti közbe a stúdió képviselője. – Ön szerződést írt alá, mi pedig elvárjuk öntől, hogy teljesítse a kötelességeit.
Az MGM szögletes állú menedzserét akárha sziklából faragta volna ki egy tehetségtelen szobrász. Bár a hatalmas hangárban kifejezetten hűvös van, a férfi csontos arca izzad, mintha gőzfürdőben ülne.
Fél valamitől, állapítja meg meglepetten Rosie. Némán méregetik egymást.
– Amikor egy férfi aláírat valamit egy nővel, annak általában nincs jó vége – szólal meg végül Rosie, és megindul kifelé a járókeretével.
A stáb rémülten észleli, hogy a Dolly nővérek sztorija öszszeomlóban van.
– A párbeszédet amúgy szó szerint a jegyzeteiből vettem – szól utána Pollard védekezően.
– Csökönyösségük az üzleti és pszichológiai érzék teljes hiányát mutatja… – mormogja a hölgy magyaros hangsúllyal.
– Akkor intézkedjen, hogy kapjak egy használható forgatókönyvet!
Rosie Dolly hátrafordul.
– Nézze, uram. Én sohasem tanultam dramaturgiát, de abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a legnagyobb huszadik századi színészekkel játszhattam…
Pollard felsóhajt, hányszor kell még végighallgatnia Chaplint, Rudolf Valentinót meg a többieket? Talán nem is a főszerepet alakító színésznő, hanem maga a főszereplő zavarja. A főszereplő sosem tudja igazán, miről szól a története, hiszen nyakig bele van gabalyodva…
De vajon mesélhetünk-e egy emberről anélkül, hogy elolvassuk a hurkolt macskakaparással írt vallomását?
Cory Pollard sokat látott szeme már az első oldalaknál könnyezni kezdett, igyekezett úgy törölgetni, hogy ne essen könnycsepp az ordító oroszlánnal díszített jegyzettömbjére.
Talán nem ugyanezt a hatást szeretné elérni a filmmel is?
– …hallotta már azt a nevet, hogy Fedák Sári? – hirtelen csendes lesz Rosie Dolly hangja, csendes és meleg. – Magyar színésznő volt. Ha ő megszólalt, az ember olyasvalamit érzett, hogy minden mondata mögött ott van a tízparancsolat.
Ebben a stílusban folytatja, egészen lebilincselve a stáb figyelmét.
Talán ezért, vagy mert beleíratta a szerződésbe, hogy csakis az általa jóváhagyott kópiákat engedi forgalmazni, a stúdió képviselője hangot vált.
– Miss Dolly, önnek minden joga megvan arra, hogy erőfeszítése meghozza a gyümölcsét. Ön művész. Ön legenda. Az ön történetét akarja látni a közönség…
Ezzel Rosie Dolly szerényen egyetért.
– Most ki kell mennem. – Visszatuszkolja apró kézitáskájába a jegyzettömbjét, azután felpillant. – Ó, nem, nem hagyom itt a filmet… csak a vízhajtó miatt.
A Jenny Dollyt alakító színésznő szája elnyílik a döbbenettől.
Most már igazán fúrni kezdi az oldalát a kíváncsiság, ki is lehetett valójában ez a Rosie Dolly? Egyszer talán fiatal volt. Fiatal és éppen olyan kezdő, mint ő… Aznap először megjelenik egy beazonosítható érzelem az arcán.
A rendező nem akarja elszalasztani a pillanatot, int az operatőrnek.
– Éééés… ennyi! – kiált fel nem sokkal később diadalittasan.
– Kópiát!
