Murakami Haruki szerény és rejtőzködő író, nem hajhássza a sikert és a népszerűséget, mégis világhírre tett szert. Ebben az esszékötetében tőle szokatlan módon megnyílik, kitárulkozik, és kendőzetlen egyszerűséggel, kertelés nélkül megosztja olvasóival, rajongóival, az írásra késztetést érzőkkel saját alkotói tapasztalatait.
Valljuk be, sokan vagyunk kíváncsiak, honnan meríti ötleteit, mi ihleti murakamisan szürreális világát, hogyan választ témát, szereplőket, mi inspirálja, kitől-miből tanul. Minderre és még sok minden másra is választ kapunk ebben a kötetben, miközben megismerjük a szerző töprengéseit tehetségről, kreativitásról, eredetiségről, az elismerés meg az irodalmi díjak fontosságáról vagy épp jelentéktelenségéről is.
Murakami közelebb lép hozzánk. Mint a nagy mágus elmagyarázza, mit csinál, miközben bemutatja a trükköt. Mi látjuk benne az embert, de a varázslót is, és elhisszük neki, hogy természetfölötti erővel rendelkezik.
Murakami Haruki: Mesterségem a regényírás
Fordította Mayer Ingrid
Kinek a kedvéért írunk?
Néha megkérdezik tőlem egy-egy interjúban, hogy milyen olvasót képzelek magam elé, amikor regényt írok. Ilyenkor mindig elbizonytalanodom, hogy mit is kéne válaszolnom. Mivel annak idején nem gondoltam, hogy valakinek a kedvéért írnék, és ez mostanra sem változott meg.
Azt hiszem, bizonyos értelemben igaz, hogy a magam kedvéért írok. Amikor még az első regényemen, a Hallgasd a szél dalát!-on dolgoztam éjszakánként a konyhaasztalnál, meg sem fordult a fejemben (de komolyan), hogy az valaha is a nagyérdemű szeme elé kerül, ezért nagyjából annyi volt a célom a megírásával, hogy nekem jólessen. Csak az járt a fejemben, hogy a bennem már összeállt néhány elképzelésemet igazán hozzám illő és nekem való szavakkal, illetve azok megfelelő összerendezésével szöveggé formáljam. Olyasféle komplikált kérdésekkel legalábbis nem volt kapacitásom foglalkozni, hogy kifélék-mifélék fogják ezt a regény(szerűsége)t olvasni, és ezek a valakik együtt tudnak-e majd érezni az írásaimmal, meg hogy vajon milyen irodalmi üzenet rejlik benne, és egyebek, de nem is volt rá szükség, hogy rajtuk törjem a fejem.
Nem kell túlbonyolítani, mert tényleg ennyire egyszerű az egész.
Egyébként meg azt hiszem, volt ennek valamiféle öngyógyító jellege. Méghozzá azért, mert mindenfajta kreatív tevékenységben többé-kevésbé benne foglaltatik a szándék, hogy javítsunk magunkon. Ez annyit tesz, hogy önmagunk relativizálása által, vagyis azáltal, hogy a lelkünket a jelenlegitől eltérő keretbe illesztjük, megemésztjük – vagy szublimáljuk – az életünk során elkerülhetetlenül létrejövő különféle ellentmondásokat, félrecsúszásokat, torzulásokat. És ha minden jól megy, az eredményt megosztjuk az olvasókkal. Bennem nem tudatosult egyértelműen, de meglehet, hogy az én lelkem is ösztönösen ilyen öntisztulásféleségre vágyott akkoriban. Ezért akarhattam én annyira magától értetődően regényt írni.
Csakhogy amióta ez a művem elnyerte egy irodalmi lap kezdő íróknak szóló díját, kiadták könyvként, elég jól fogyott, miáltal sokan megismerték, én pedig így vagy úgy, de regényírói státuszba kerültem, már én is rákényszerültem, hogy tudatosítsam magamban az olvasó létezését, ha tetszett, ha nem. Mivel az irományom könyv alakban sorakozott a könyvesboltok polcain, a címlap fennen hirdette a nevemet, és ki tudja, milyen rengeteg emberhez jutott el, akik elolvasták, nagyon is indokolt lett az ennek megfelelő feszültség az írás során. Bár szerintem a saját szórakoztatásomra írok hozzáállásom nem változott meg olyan nagy mértékben.
Ha élvezem, amit írok, akkor egész biztos, hogy lesznek olvasók valahol, akik hozzám hasonló élvezettel olvassák majd.
Lehet, hogy nem annyira sokan. De az kit zavar? Úgy voltam vele, hogy ha azokkal az emberekkel megtalálom a közös hangot, akkor az egyelőre nekem elég is.
A Hallgasd a szél dalát! után megjelent Flipper, 1973, és két novelláskötet, a Lassú hajó Kínába, illetve a Kenguruközlemény idején még ilyen optimistán, vagyis inkább meglehetősen könnyelműen álltam hozzá. Akkoriban még volt egy másik (fő)állásom, aminek a bevételéből különösebb szűkölködés nélkül meg tudtunk élni. A regényeket pedig mintegy hobbiként, a szabadidőmben írtam.
Egy néhai neves irodalomkritikus nagyon lehúzta az első regényemet (Hallgasd a szél dalát!), hogy reméli, nem hiszem irodalomnak a firkálmányomat, és amikor ezt megláttam, visszakézből úgy reagáltam, hogy hát igen, ilyen véleménynek is megvan a helye. Az ilyesmi nem vált ki belőlem tiltakozást, és még csak fel sem kapom a vizet. Mivel az illetővel alapvetően eltér az irodalomfelfogásunk. Hogy az adott regénnyel mi a helyzet ideológiailag, milyen társadalmi szerepet tölt be, progresszív vagy konzervatív, szépirodalomnak számít-e vagy sem, és hasonló kérdések bennem egyáltalán fel sem merülnek. Mivel nálam úgy indult ez az egész, hogy „bőven elég, ha én élvezem az írást”, eleve kizárt, hogy ne beszéljünk el egymás mellett. A Hallgasd a szél dalát!-ban szerepel egy fiktív író, Derek Heartfield, akinek van egy Mi a rossz abban, ha jól érzem magam? (What’s Wrong About Feeling Good?) című regénye, na és pontosan ez az a gondolat, ami körül akkoriban a gondolataim forogtak. Mégis miért baj, hogy jól érzem magam?
Így visszagondolva ez elég egyszerű, vagyis inkább meglehetősen faragatlan gondolkodásra vall, de hát akkor még fiatal voltam (a harmincas éveim elején jártam), és ami a korszakot illeti, éppen túl voltunk a diákmegmozdulások viharain, és az ellenállás lelkülete még nagyon is benne volt a levegőben, én pedig a hatalommal és az intézményekkel kérlelhetetlenül szembehelyezkedve továbbra is megőriztem alapvetően egy – nevezzük így – antitézisszerű hozzáállást (ami kicsit nyegle és gyerekes ugyan, de utólag felidézve azt gondolom, hogy végeredményben jó volt ez így, ahogy volt).
A hozzáállásomban a Birkakergető nagy kaland (1982) írása kezdetétől lehetett érzékelni fokozatos változást. Számomra is nagyjából világossá vált, hogy ha ragaszkodom ehhez a „miért baj, ha jól érzem magam”-jellegű írásmódhoz, akkor hivatásos íróként valószínűleg beszorulok majd egy zsákutcába. Ha soha nem mutatok nekik semmi újat, még azok az olvasóim is ráunnak a műveimre, akik egyelőre innovatívnak tartják és kedvelik a regényeim stílusát. Nyilván eljutunk oda, hogy felhördülnek: na ne már, megint ezzel jön? Persze én magam is besokallok tőle egyszer.
Egyébként pedig nem azért írtam ilyen stílusú regényeket, mert ilyeneket akartam. Egyszerűen még nem volt meg a technikai tudásom ahhoz, hogy leüljek és egyből megírjak egy teljes regényt, és első körben csak ilyen flegma írásmódra tellett, tehát ilyen típusúakat írtam. És ez a flegma stílus véletlenül újdonságként, frissen hatott. Csakhogy én szerettem volna egy kicsit mélyebb, nagyobb ívű regényeket írni, ha már egyszer regényíró lett belőlem. De ez a mélyebb, nagyobb ívű, nem a főáramba kéredzkedő, irodalmilag jól vasalt regényeket jelenti. Olyan regényeket szerettem volna, amelyeket élvezek írni, ugyanakkor átütő erejük van. Arra jutottam tehát, hogy az elképzeléseimet és gondolataimat nemcsak töredékesen, érzésre szeretném megfogalmazni, hanem sokkal átfogóbb, plasztikusabb szövegeket kell létrehoznom.
Én az azelőtti évben olvastam Murakami Rjú Coin Locker Babies című regényét, hogy elkezdtem írni a Birkakergetőt, és hihetetlenül jónak találtam, de olyat csak Murakami Rjú tud írni. Aztán olvastam Nakagami Kendzsi néhány regényét, amelyek szintén mély benyomást keltettek bennem, de hát olyanokat is csak Nakagami-szan tud írni. És egyik sem az, amit én szeretnék. Természetesen nekem meg kellett találnom a saját utamat.
Azért álltam neki a Birkakergető nagy kaland megírásának, hogy választ adjak erre a kihívásra. Alapvetően az volt a koncepcióm, hogy lehetőleg ne tegyem nehézkesebbé a meglévő stílusomat, ne rontsam el azt a bizonyos „jó érzést” (más szóval kerüljem el, hogy hozzáidomuljak az úgynevezett „szépirodalom” apparátusához), de maga a regény legyen mély, és legyen súlya. Ehhez viszont muszáj volt már történeteket használnom keretként. Az én esetemben ez teljesen nyilvánvaló volt. Ha pedig történetekben gondolkozunk, akkor mindenképpen hosszadalmas munkára kell felkészülnünk. Ez nem olyasmi, amit szabadidőmben fél kézzel elintézek a fő munkám mellett, mint addig. Ezért mielőtt nekiálltam volna ennek a Birkakergető nagy kalandnak, eladtam a báromat, amit addig üzemeltettem, és úgymond hivatásos író lettem. Akkoriban még több bevételem származott a bárból, mint az írással kapcsolatos tevékenységekből, de egy nagy elhatározással lemondtam az előbbiről, mert a mindennapjaimat teljes egészében a regényírásnak akartam szentelni. Hogy ami időm csak van, mind írásra fordíthassam. Tehát némi túlzással „felégettem a hidat”, hogy ne legyen visszaút.
A környezetemben a legtöbben ellenezték, mondván, hogy jobb, ha nem hamarkodom el. Hiszen a bárom elég népszerű lett addigra, stabil bevételt hozott, és igazán kár lenne minderről lemondani. Hogy bízzam rá valakire az üzlet vezetését, én meg írjam csak a regényeimet. Valószínűleg senki sem hitte annak idején, hogy én képes lennék megélni csupán a regényírásból. De én nem kételkedtem. Én mindig is úgy voltam vele, hogy ha már csinálok valamit, akkor azt muszáj mindenestül saját magamnak csinálnom. Természetemből fakadóan kizárt, hogy csak úgy rábízom valakire az üzletet. Ez az életem nagy pillanata volt. Muszáj volt meghoznom a döntést. Én pedig egyszer az életben meg akartam próbálni, hogy minden meglévő erőmet beleadva regényt írok. Ha nem megy, nem megy. Akkor majd elkezdem nulláról megint. Ezt gondoltam. Eladtam a boltot, és felszámoltam a tokiói lakásunkat, hogy a regényírásra koncentrálhassak. Távol a nagyvárostól, korán fekvő-korán kelő életmódra váltottam, és napi rendszerességgel futni kezdtem, hogy megőrizzem a fizikai erőnlétemet.
Egy vakmerő lépéssel gyökerestül átalakítottam a mindennapjaimat.
Talán megállapíthatom, hogy ekkortól fogva voltam kénytelen egyértelműen tekintettel lenni az olvasók létezésére. De azon nem törtem a fejemet, hogy konkrétan milyen olvasókról is lenne szó. Méghozzá azért, mert erre nem volt kifejezetten szükség. A harmincas éveim elején jártam, és nyilvánvalóan a velem egykorúak, illetve a még fiatalabb generáció olvasta az írásaimat. Tehát a fiatalok. Akkoriban én feltörekvő fiatal írónak számítottam (bár kicsit feszélyez ez a szóhasználat), és világos volt, hogy a műveimet a fiatal generációk olvassák. Azon pedig nem volt mit morfondíroznom, hogy ők milyenek, és mi jár a fejükben. A lehető legtermészetesebb módon én, az író, és ők egyek voltunk. Visszatekintve nyugodtan nevezhetjük ezt az időszakot az olvasókkal töltött mézesheteimnek.
1 Mindkét címadó novella megjelent a magyarul Köddé vált elefánt címmel megjelent kötetben.
2 A szerző nem ismeretlen a magyar olvasók számára, de ez a regénye nem jelent meg magyarul.
3 Nakagami Kendzsi burakamin (japán pária, kitaszított) származású író, a háború utáni nemzedék jelentős képviselője.
