Nagy-Britanniában 1978 óta minden évben odaítélik a legfurább könyvcímnek járó kétes – ám olvasóként kétségkívül szórakoztató – elismerést. Az első nyertes, a Tokio University Press gondozásában megjelent Proceedings of the Second International Workshop on Nude Mice (vagyis A csupasz egerekről tartott második nemzetközi munkaértekezlet közleményei) kétségkívül magasra tette a lécet, bár ha a How to Poo on a Date (Hogyan kakáljunk egy randin), a Bombproof Your Horse (Tedd bombabiztossá a hátasod!) vagy a The Joy of Waterboiling (A vízforralás öröme) című kiadványokra gondolunk, megnyugodhatunk, hogy évről évre akad cím, amelynek a szóban forgó elismerés jó szívvel kiosztható.
Lássuk be, címet adni nem egyszerű dolog.
Újságíróként ráadásul felelősség kérdése is, elvégre a cikkcímnek csalogatónak kell lennie, nem elegáns viszont a kattintékonyság reményében lépre csalni az olvasót. Címet én legtöbbször a cikkek megírásának legvégén adok, mert másképp a dokumentum tetején feketéllő szavak irányítanák azt, ami alájuk kanyarítok. Szóval, amikor ezen a bekezdésen dolgozom, fogalmam sincs még arról, hogy a cikknek – ha kész lesz – milyen címet adok.
Bármilyen banálisan hangzik is, attól még igaz: az olvasó figyelmének felkeltésében a könyvcímnek döntő szerepe van. A cím a borítón többnyire csak a szerző(k) nevével osztozik, így aztán izgalmasnak kell lennie, játékosnak, esetleg többértelműnek, vagy akár szokatlannak is. Megidézhet – főhajtással vagy elferdítve ‒ elismert vagy épp pocséknak gondolt korokat, személyeket és műveket, játékba hozhat intertextusokat. Mindezek mellett a cím arról sem mondhat le feltétlenül, hogy közvetítse a könyv lényegét, hogy azt magába foglalja esszenciálisan, de azért mégse áruljon el róla túl sokat ‒ ne legyen tehát önmaga spoilere. Közben azért az sem árt, ha vizuálisan is érdekes, hívogató, nem utolsó sorban pedig: tálalható tipográfiailag. Az alábbiakban három klasszikus címei mögött húzódó érdekességekkel foglalkozunk.
F. Scott Fitzgerald nem tartozott a leggyorsabban dolgozó és legtermelékenyebb szerzők közé. Elsősorban a maximalizmusa lassította le, és a napi penzumára az egyre súlyosbodó alkoholproblémái sem hatottak jótékonyan – így aztán nem ritkán hosszú órákon át gondolkodott egy mondaton. A nagy Gatsbyt azonban – talán magát is meglepve ezzel valamelyest ‒ alig több mint egy év alatt sikerült befejeznie. Ám úgy tűnik, a küszködés a Gatsby-flow után is kijutott neki, hiszen hosszú időn át kereste a címet, amellyel a majdan leghíresebb regénye nyomdába mehet. A korai változatok között szerepelt például a Vörös, a fehér és a kék alatt (Under the Red, White, and Blue), fontolgatta aztán az Aranykalapos Gatsby-t (Gold-Hatted Gatsby) is, legtovább viszont a Trimalchióhoz ragaszkodott. Ez utóbbit a felesége, Zelda vétózta meg, hogy végül megszülessen A nagy Gatsby (The Great Gatsby) ötlete.
Trimalchio neve a római irodalom korából lehet ismerős, Petronius Arbiter Satyriconjának lapjairól. A Krisztus utáni 1. században élt Petronius Arbiter Nero főudvarmestereként dolgozott, üres óráiban írt grandiózus művében pedig kora társadalmának erkölcseit örökítette meg. Noha csupán töredékesen maradt ránk a Satyricon, a Trimalchio lakomája című, összefüggő részletét olvasva közelebb kerülhetünk az antik prózairodalom egyik legambiciózusabb vállalkozásához. Trimalchio a megtollasodott, műveletlen kereskedő típusa (kissé talán Nero torzképe is), lakomavendégei pedig a kisváros jellegzetes alakjai. Ugye, hogy az alakja Gatsbyre is emlékeztet valamelyest?
A The Great Gatsby után vessünk egy pillantást egy másik főmű, Tolsztoj Háború és békéjének eredeti, orosz címére is. Az 1869-ben megjelent kötet borítóján ez állt: Война и миръ, ami latin betűs átírással Vojna i mirként adható meg. A „mir” szónak két jelentése van, az egyik a „béke”, a másik pedig a „világ”. Mivel a cirill ábécé kérdésében könnyen zavarba hozható vagyok, ezen a ponton Gazda Albert barátomhoz fordultam segítségért, aki jó ismerője az orosz irodalomnak és a nyelvnek is.
Nos, Alberttől megtudtam, hogy az orosz mindig is játszott a „béke” és a „világ” jelentésekkel, a kommunista békeharc egyik fő jelszava például leírva így festett: миру мир ‒ és azt jelentette, hogy Békét a világnak!
Miközben rátaláltam arra az utalásra, mely szerint Tolsztoj áldását adta az egyértelműen Háború és békeként fordítandó francia La guerre et la Paix címre, Albert azt is megerősítette nekem, hogy Tolsztoj korában a „mir”-nek két alakja is létezett. Az egyiket igy írták: миръ, a másikat pedig így: міръ. Tolsztoj az előbbit használta a regénye címében, és mindahány, még életében megjelent utánnyomás ezt követi, az 1918-as orosz helyesírási reform után pedig kivették az ábécéből az utóbbiban látható 'i'-t, úgyhogy bármennyire igyekeznek is a „Háború és világ” változat felvetésével a címben rejlő dichotómia feloldására egyes értelmezők és teoretikusok, inkább az a valószínűbb, hogy a napóleoni háborúk korában játszódó nagyregény címe az első világháború utolsó évében megvalósított bolsevik nyelvreformmal összefüggésben kapott kis híján új árnyalatot.
Egyszerűbb dolgunk van talán, ha Aldous Huxley regénycímének forrásai után nyomozunk. A Szép új világ (az angol eredetiben Brave New World) William Shakespeare A vihar című színművéből származik. Mirandának az V. felvonás 1. jelenetében elhangzó szavai Fábri Péter fordításában a következőképpen hangzanak:
„Mennyi jóságos teremtmény van itt!
Boldog emberiség! Szép új világ,
ilyen emberek lakják!”
(Szász Károly pedig így magyarította a szóban forgó részletet:
„Hány kedves, szép alak van itt együtt!
Mily szép az ember! Drága új világ,
Ha ily a néped!”)
1956-ban izgalmas rádiójáték készült a Szép új világból, amelyhez Aldous Huxley nemcsak egy izgalmas felvezetőt mondott, de ő maga volt a történet narrátora is. Hallgass bele!
Tovább olvasokMiranda, mint tudjuk, Milánó száműzött hercegének, Prosperónak a lánya volt, és hároméves kora óta apja bölcs és szeretetteljes iránymutatásának megfelelően élte napjait egy elhagyatott szigeten. A fentebbi pár sor a világtól elszigetelten, békében felnőtt embernek az emberiséggel kapcsolatos naiv optimizmusáról árulkodik. Egy első pillantásra utópisztikusnak tűnő, szép új világba érkezik Huxley törzsi társadalomban nevelkedett – nem mellesleg a hóna alatt Shakespeare műveit szorongató – John, a vadember is. Kezdetben Mirandához hasonlóan álmélkodik, idővel azonban kiábrándul, majd ellenszegül, végül pedig öngyilkosságba menekül a nyugtatóként adagolt szómától steril disztópia keretei közül.
Forrás: Bigthink.com
