A Tíz év (ITT bele is olvashatsz) egyik legnagyobb kérdése, hogy újraírhatjuk-e a családunk történetét. Átértelmezhetjük-e a gyerekként készen kapott narratívát, az előregyártott szerepeket? És persze mindennek a végén eljuthatunk-e odáig, hogy minden kapcsolatot megszakítunk a mérgező közeggel? „Elhagyhatja az ember a saját szüleit?” – teszi fel a kérdést az elbeszélő, aki készen áll arra, hogy megszegje az egyik legnagyobb társadalmi tabut és érzelmileg és fizikailag is eltávolodott családjával végleg felfüggesszen mindenféle kapcsolatot.
Az 1975-ben született Andrea Bajaninak ez az első, magyarul megjelent regénye, a Kazuo Ishiguro fordítójaként is ismert Todero Anna tolmácsolásában. A kortárs olasz irodalomban, legalábbis abban a részében, mely a magyar könyvpiacon is sikeres, nagyon fontossá váltak a családi történetek, elég csak Paolo Cognetti, Donatella di Pietrantonio vagy Elena Ferrante nálunk is népszerű regényeire gondolni. A Magvetőnél korábban megjelent Vincenzo Latronico A tökéletesség című, Booker-díjra is jelölt regényében pedig azt a szikár, minimalista stílust láthattuk, mely a hét könyvének választott Bajani-regényben is uralkodik.
Érzelmi közelség, elbeszélői távolságtartás
A letisztult, egyszerűnek ható prózanyelv azért különösen érdekes ebben az esetben, mert érzelmileg is teljes visszafogottság uralkodik benne, annak ellenére, hogy az énelbeszélő saját édesanyja alakját, és ezzel együtt családjának diszfunkcionális működését rajzolja meg. A téma érzelmi közelsége és az elbeszélésmód tudatos és következetes távolságtartása olyan feszültséget teremt, ami még fojtogatóbbá teszi az önmagában is nyomasztó témát.
Az irodalom örök toposza és kimeríthetetlen témája a család, a szülők és gyermekek kapcsolatai, küzdelmei, a testvérek szétválaszthatatlansága és ellentétei. A Tíz év lapjain egy középkorú férfi eleveníti fel családja történetét, a középpontba édesanyját állítva. Az anya tragikusnak is nevezhető portréjának megrajzolásakor azonban láthatóvá válik, ha csak halványan is, a teljes család: a dühkitöréseket produkáló, olykor a testi sértésig merészkedő apa, a lázadó nővér és a zsarnoki apának behódoló fiú, aki később, visszatekintve képes csak tisztázni szerepét, egykori érzéseit.
A regény egy lépcsőházi búcsújelenettel indul, melyben az anya kíséri ki a lépcsőházba éppen hazalátogató, immár 41 éves fiát, és feltesz egy indokolatlannak tűnő kérdést („Eljössz még máskor is?”), mintha megérezne valamit abból az átalakulásból, ami a fiában zajlik, és ami még a gyermeke számára is ismeretlen.
Ez a búcsúzás azért is meghatározó, mert cezúrát jelent a férfi életében, hiszen innentől kezdve nem találkozik többé a szüleivel.
De az utolsó látogatás tizedik évfordulóján (innen a cím is) nekikezd, hogy megírja emlékeit, gyerekkorát, édesanyja történetét, valamint azt a folyamatot, melynek végén képes lesz szakítani a családjával.
A láthatatlan anya
A szöveg első kétharmada az anya alakja köré épül, a fiú mintegy tudósítóként, hideg fejjel és távolságtartással nyúl a témához, és talán épp ez a hihetetlenül steril objektivitás mutatja meg először, mekkora érzelmi gátak és elakadások uralkodnak benne. Az anya egész életét férjének alárendelve éli, zárójelbe téve önmagát, lemondva autonómiájáról, függetlenségéről, mindentől és mindenkitől elszigetelődve:
„Apám mindenfajta kapcsolatot porig rombolt, legyen az családi vagy más egyéb. A felesége életét olyan sivataggá változtatta, amelynek még a peremén sem derengett fel az élet. Csakhogy ebben a sivatagban kizárólag anyám volt képes lakni, ő volt az egyetlen, aki ilyen totálisan, ilyen véglegesen le tudott mondani mindenről.”
A láthatatlan anyára való emlékezés, az anya történetének kibontása nagy lépésekben történik, a nő életében legfontosabb csomópontok köré épül. A fiú elbeszélése megmutatja, hogy a római nő minden lehetőségét (szüleivel való kapcsolatát, barátnőit, önálló munkahelyét) elveszi az apa, ő pedig önmagát megtagadva tűri mindezt a béke kedvéért. Elválasztja mindenkitől, majd Rómából egy vidéki faluba költözve még inkább elszigeteli.
Az asszony saját otthonában, még a saját konyhájában sem „uralkodik”, és a gyermekeihez sem kerülhet soha igazán közel.
Az apa mindent betöltő alakja mellett az anya olyannyira periférikus szereplővé válik, hogy a fiú nem is igazán tud visszaemlékezni rá: „Még ma is csak homályosan tudom elhelyezni a lakásokban, ahol éltünk. Hiába lapozgatom a vizuális emlékezet mappáit, nem sok mindent találok. (…) nem maradt nyoma az emlékezetemben.”
A családtörténet újrakeretezése
Az anya a fiú vakfoltjában él, nem lát belőle semmit, ezért utólag nehezen tudja rekonstruálni az alakját. Pedig erre hatalmas szüksége lenne ahhoz, hogy megértse családja működését. Néha úgy tűnik, nem az anya iránti gyengédségből vagy szeretetből próbálja láthatóvá tenni, hanem hogy családja megértésén keresztül végre közelebb jusson önmagához.
Ez a rekonstrukciós kísérlet maga az írás, a regény születése, ahogy erre – főként a kötet első felében – többször is reflektál az elbeszélő: „(…) az írás, amint szóról szóra haladva ütögeti a teljesen az apám által elfoglalt családi emlékezet monolit tömbjét, képes kifaragni anyámat a kőből. A regény brutális ereje pont abban rejlik, hogy az invenció által olyasmihez is hozzáférünk, ami az emlékezetben nincs meg.” Majd a visszaemlékezés és a valóság viszonyát feszegetve így folytatja: „A regény szinte mindig fütyül a valóságra, és mindig az igazat nyújtja.”
Az emlékezet fiktív összetevőit hangsúlyozva kiemeli, hogy talán képes lesz eljutni az igazsághoz, újrakeretezve a régi történetet.
Az anya alakjának felidézése voltaképpen lázadás az apa ellen, egy korábban bevett és kimondatlanul is elfogadott narratíva újraírása, a család dinamikájának, viszonyainak, a családban történteknek az átértelmezése. Ez az újragondolás és -írás szükséges ahhoz, hogy a fiú a gyógyulás útjára léphessen, maga mögött hagyhassa, lezárhassa gyermekkorát és annak traumáit.
A gyógyulás rögös útja
A család életének átértelmezése az identitás újraértelmezésére is lehetőséget biztosít, de ez a rekonstrukció, ha gyógyító is, fájdalmas folyamat. Talán éppen ezért tartja magától ennyire távol a vizsgált tárgyat, kívülálló nézőpontjába helyezkedik, és akár egy természettudós a tálcáján boncolt lényre, érzelemmentesen tekint a családra, benne önmagára is.
Ezt a szenvtelen hangot egyébként még az olyan, súlyos események taglalásakor is megőrzi, amikor például arról az esetről beszél, ahol az apa a súlyos, fizikai bántalmazásig is eljutott. Gyerekként nem tudott az anyja védelmére kelni, és az anyja sem segített neki, nem volt lehetősége ellentmondani a férjének, és ezt az íratlan szabályt még a gyerekei miatt sem szegte meg.
Az első kétharmad higgadtsága után aztán egyre nagyobb teret kapnak az érzelmek, miközben az anyáról a fiúra helyeződik a fókusz.
Ebben a részben már nem a múlt és a gyerekkor, hanem a felnőttkor és a családi pokolból való kilábalás a fő téma, a megtorpanásokkal, félelemmel, bátorsággal teli rögös út, melyen a fiúnak végig kell mennie.
A kötet hangulatához, az ábrázolásmódhoz nagyon jól illik a könyv borítója, mely kiválóan rezonál a regényt meghatározó atmoszférára. Egyszerű, letisztult rajz, hideg kék szín és egy félretett telefon. Ez utóbbi a regény egyik legfontosabb motívuma: a családnak sokáig nincs telefonja, majd az apa beleegyezésével beköttetnek egyet, de a telefonhívások nem igazán hoznak felszabadultságot a háztartásba. Az apa rosszallása mellett használhatják ugyan, de többnyire csak az ő jelenlétében és kontrollja alatt.
Eleinte mintha egy kis levegőt engedne be a készülék család elzárt, fullasztó világába, de idővel ez az illúzió is megszűnik.
Az apa pedig úgy tüntet az eszköz ellen, hogy nagyon gyakran melléteszi a kagylót, ezzel is elvágva a családot a külvilágtól, esélytelenné téve a kommunikációt másokkal.
Bajani épp ezekkel a finom metaforákkal és motívumokkal mutat be egy végtelenségig leuralt családot, ahol az apa csendes terrort gyakorol. Rövid kis regényében tárgyilagos hangon számol be arról, milyen poklokat rejthet egy-egy normálisnak látszó család otthona. Felrajzol egy női sorsot, és közben egy fiú útját is, akinek el kell szakadnia ahhoz, hogy új életet kezdhessen.
Nem szenvedélyes, ordító dráma ez, inkább egy elfojtott jajkiáltás, és nem az anya sorsa, ami leginkább szíven üt, hanem az anya és a fia közötti elidegenedés, kapcsolatuk elhalása, aminél kevés szomorúbb dolog van a világon.
