A magyar olvasók már jól ismerik az olasz Donatella Di Pietrantonio műveit, melyek közül talán a filmes adaptációt is megért A visszaadott lány a leghíresebb, de megjelent magyarul a Halásznegyed, és a szerző első kötete, az autofikciós elemeket is tartalmazó Anyám, a folyó is. Ez utóbbiban egy a negyvenes éveiben járó nő az emlékezetét fokozatosan elveszítő anyjának idézi fel családjuk szerteágazó históriáját. A Törékeny kor lapjain a helyzet megfordul: az elbeszélő itt is egy középkorú nő, de ő a lányáról, Amandáról, és a hozzá fűződő viszonyáról mesél. A regényben az egyes szám első személyben megszólaló anya, Lucia nézőpontjából látunk és értelmezünk minden helyzetet.
Az író nem változtat a jól bevált recepten, ismét női hősökre fókuszál, családi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt és megjeleníti az olasz vidéket is. Elbeszélésmódja a korábbi három regényhez képest talán kevésbé lírai, de finom megfigyelései, az apró rezdülések iránti fogékonysága megmaradt. Történetébe ráadásul belefűzi egy harminc évvel korábbi gyilkosság emlékét is, mely krimiszerű elemekkel gazdagítja a kötetet.
Három generáció
Abruzzo régióban járunk, Pescara városától nem messze, a hegyek között, a történések nagy része a COVID-járvány ideje alatt játszódik (többek között erre az időszakra utal a regény címe is), a húszéves egyetemista, Amanda hazatér Milánóból, hogy anyja lakásán vészelje át a pandémiát. A lányról nem derül ki sok, csupán annyi, hogy teljesen motiválatlan, kiégett, napokon át ki sem kel az ágyából, senkivel nem beszél, anyjával való kapcsolata – csakúgy, mint a járvány időszaka – törékeny és instabil.
Az anya keresi hozzá az utat, de nehezen találja, a köztük lévő feszültség folyamatosan a kirobbanás határán mozog.
Az elbeszélő, bár szereti a lányát, nem igazán meri, vagy egyszerűen csak nem tudja kimutatni: „Ma nagyapánál vagyok, írom neki egy cetlire. A sárga tulipános váza mellé teszem. Odarajzolok egy szívet, amelyet azonnal ki is satírozok”.
A narrátorként megjelenő anya éppen válófélben van, ráadásul megözvegyült, idős édesapjával való viszonya is problémás, szeretne gondoskodni róla, de nehezen férnek meg egymással. Egy kis család három generációjának egy-egy tagját látjuk, és azt is, hogy mindhárman elszigetelődtek, a maguk módján és szinte kizárólag a maguk személyes problémájával küszködnek. Talán Lucia van a legnehezebb helyzetben, hiszen ő áll középen, és úgy érzi, kétfelé kellene szakadnia, hogy mindenkivel törődhessen:
„Megöregedtem, nem érzem azt az erőt. Reggelente néha nem szívesen kelek fel, akárcsak Amanda. Szeretnék belesüllyedni egy szabad és felelőtlen álomba egy napra, egy hétre vagy még hosszabb időre. Hogy csak saját magamnak engedelmeskedjek. Hogy elfelejtsek mindenkit. Apám megkért, hogy legyek mellette életének utolsó szakaszában (…) A lányomnak vissza kell adnom a világot. Kétfelől húznak, a saját szükségleteik felé. Szétszakítanak.”
Elveszített gyermekek
Nemcsak a generációk közötti különbségek, a közöttük lévő párbeszéd nehézségei, de a felnőtté váló gyermekek elvesztése is hangsúlyos témája a kötetnek. Lucia több barátnője is beszámol arról, hogy nagykorú gyermeke elköltözött a vidékről, Kanadában vagy éppen Londonban telepedett le. Ezek a több ezer kilométeres távolságba vesző kapcsolatok olyan újdonságot jelentenek a világban, mellyel meg kell birkóznia egy teljes generációnak. Az, hogy a gyerekek elhagyják a szüleik városait, sőt országát, a felgyorsult mobilizációnak és globalizációnak köszönhető – jól ismert társadalmi jelenség, de a szerző nem szociológiai szempontból vizsgálja, hanem arra mutat rá, hogyan éli meg egy anya, amikor szembe kell néznie gyermeke ilyen típusú elvesztésével, azzal, hogy életében pusztán pár látogatás erejéig láthatja csak a gyermekét.
Hány napot fogok még a fiammal tölteni az életemből? Giulio házat vett Londonban”
– meséli a narrátor jóbarája, miután megállapította, hogy „a gyerekeket sokféleképpen el lehet veszíteni. Ez elkerülhetetlen”.
Szintén fontos egzisztenciális kérdés még a menni vagy maradni dilemmája. Az elbeszélő lánya egészen Milánóig menekül a provinciálisnak tekintett élete elől, Lucia férje Torinóba költözik, ő maga azonban nem képes elhagyni a helyet, ahol felnőtt. A faluból elköltözik ugyan, de a környéken marad, maga sem érti egész pontosan, hogy miért. Szüleit még köti a kezük munkájával megművelt föld, ő viszont már egy másik generáció, városi életet él, mégsem szívesen lépi át a megyehatárt.
Miért marad, aki marad, és miért megy el, aki elmegy? Kudarc az, ha valaki visszatér?
Mindezekre a kérdésekre nem ad egyértelmű válaszokat az író, mindössze a rá jellemző érzékenységgel világítja meg, mi mindenen is múlik a sorunk, milyen irracionális döntések határozzák meg, főleg akkor, amikor fiatal felnőttek, azaz „törékeny korúak” vagyunk.
Egy megrázó kettős gyilkosság
A családi, magánéleti szálak és ellentmondások boncolgatása közben a regény legelejétől utalások történnek egy elhallgatott, tisztázatlan „esetre”, melyet nagyjából a regény első harmada után bont ki a könyv, és innentől a bűntény leírása, illetve az utána következő tárgyalások veszik át a főszerepet. A hegyvidéki erdőben, a beszélő nevű Farkasfognál történt kettős gyilkosság egy valós esetet dolgoz fel, mely 1997-ben történt és Morrone-bűntény néven vált ismertté Olaszországban. Az elbeszélő harminc évvel korábban maga is az eltűnt lányokat keresők között van, közelről érinti az ügy, melybe legjobb barátnője is belekeveredik.
Bár Pietrantonio viszonylag realista módon és részletezően számol be a keresésről és a gyilkosságról, mégsem ennek részletezése a célja, sokkal inkább az, hogy megmutassa, milyen nyomokat hagyott ez az ügy a résztvevőkben, a szemtanúkban, a környékbeliekben. Azt tárja fel, hogyan bélyegzett meg a bűneset egy gyönyörű erdei vidéket, és hogyan él tovább a hegyen évtizedek múlva is, annak ellenére, hogy maga a tett már az idők homályába vész.
A múlt lenyomatai a jelenben
A bűnügyi szál, a benne szereplő ártatlan lányok, az ember a maga állatias ösztöneivel, a sűrű erdő homálya sötét színekkel vonja be a kötetet, melynek magyar kiadása némileg megtévesztő módon rózsaszín borítót kapott.
Talán azért, mert a regényben, minden fájdalom ellenére ott az újrakezdés lehetősége is, annak reménye, hogy a múlt nyomait be lehet temetni (valóságosan és szimbolikusan is), a traumákat fel lehet dolgozni.
Ez a folyamat el is kezdődik a regény végén, de kifutása az olvasó előtt már ismeretlen. Pietrantonio, ahogy a korábbiakban, úgy ebben a könyvében is a töredékes szerkesztésmódot választotta: a különböző idősíkokhoz tartozó történetdarabkákat építi egymásra, így kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal kerül fedésbe a múlt és a jelen. Egymásra olvashatóvá válik az elmúlt és az éppen megélt idő, hogy egyértelművé tegye, nem létezik eltemetett múlt. Sőt, a soha ki nem beszélt história az, ami a legélénkebben él tovább a jelenben, árnyékot vet annak minden derűs órájára, nem lehet elmenekülni előle talán soha.
Nyitókép: Valuska Gábor
