Nem titkolom, hogy Tonio Schachinger Valós idők című regényén azért akadt meg a szemem, mert 2023-ban elnyerte Németország legrangosabb irodalmi díját, az angol Booker- és a francia Goncourt-díj mintájára létrehozott Német Könyvdíjat. Az osztrák szerző bemutatkozó kötete, a Nem úgy, mint ti (magyarul idén jelent meg a Helikon Kiadó Margó Könyvek sorozatában) 2019-ben felkerült a rövidlistára, de a jelölést akkor még nem tudta díjra váltani. Ez a következő kötetének viszont sikerült, és most már magyarul is olvashatjuk a díjnyertes regényt Szabó Zsuzsa fordításában. A Valós idők leginkább a Bildungsroman, a felnövés- és iskolaregény irodalmi hagyományaiba illeszkedik, miközben a keretek ennél jóval tovább mutatnak: tűpontos társadalomkritika és egy ízig-vérig bécsi történet, a legnagyobb bravúrja pedig, hogy egy olyan témát emel be a szépirodalomba – ráadásul központi helyre –, amiről kevesen írnak ilyen részletesen.
Ez pedig a számítógépes játékok világa, azon belül is a profi gamerek kerülnek a fókuszba, akik versenyeken vesznek részt és a világ legjobbjaihoz tartoznak.
A regény főhőse Till Kokorda, az ő felnövését követhetjük nyolc éven át, 2012-től 2020-ig. Ez idő alatt többek között meghal a fiú apja, bekerül a világ legjobb online gamerei közé, szerelmes lesz és csalódik, belekóstol a felhőtlen éjszakai szórakozásba és a kegyetlen másnapba, dohányzik, és mire nagykorúvá válik, kitör a Covid-világjárvány. De mindvégig igyekszik valamit kezdeni az iskola által megszabott szigorú keretekkel.
A fallal körülvett elitiskola
Till a Marianum nevű, fallal körülvett elitiskolába jár (Schachinger ezt a bécsi Theresianum iskoláról mintázta, ahová ő is járt), ahol a státusz a külsőségekről szól, és a diákok nagyon hamar megtanulják, hogy „itt nem szabad kitűnni a többiek közül”. Az ide járó gyerekek sorsa előre meg van írva, alig marad más választásuk, mint hogy jogon, közgázon vagy orvosi egyetemen építsék tovább azt az életet, amit más talált ki helyettük.
Ahol az engedelmesség, a szabálykövetés a legfőbb erény, és nem az egyén szabadsága, kreativitása.
Az iskolát körülvevő fal nem csak metafora, a diákok „a más iskolába járó fiatalokhoz képest be vannak ide zárva”, olvassuk a kötet lapjain.
Kulcsfigura Till osztályfőnöke, Dolinar – már csak a név említése is azonnal gyomorideget okoz a tanulókban. Autoriter, elnyomó és kiszámíthatatlan, szeretett pedagógiai módszere a megalázás és a büntetés. Akit kipécéz, arra több száz szavas büntető fogalmazások megírása vár, az órák után délután vagy hétvégén. Sok mindenre magyarázatot kapunk, amikor kiderül, hogy Dolinart az anyja a náci Németországban bestseller szerzőnek számító Johanna Haarer könyvei alapján nevelte, aki arról írt, hogy hogyan neveljünk hasznos állampolgárt a Harmadik Birodalom számára:
„Az normális, hogy nemcsak a Whiplash ütős hangszer tanárában ismernek rá a Dolinarra, aki ténylegesen hasonlít is rá, hanem minden gonoszban: Sauronban, Voldemortban és Hans Landában a Becstelen brigantykból? Hogy a Dolinart csupán azért nevezték nácinak, mert nem jutott eszükbe drasztikusabb kép a gonoszról.”
Egy ilyen rendszerben az erőszak erőszakot szül, az empátia, a segítőkészség, a szolidaritás legkisebb nyoma is elvész a tanulókból, hiszen mindenki a saját túléléséért küzd. A mindennapok tétje, hogy elkerüljék a megszégyenítést. Ezért megkönnyebbülve sóhajtanak föl, ha egy társuk magára haragítja a Dolinart, mert ezzel megúszták, hogy rájuk kerüljön a sor.
Ha másnak rossz, nekik egy kicsit jobb.
Fojtogató a felismerés, hogy a diákok hogyan termelik újra egymás között ugyanazokat a mintákat, és hogyan válnak adott esetben ők elnyomókká egy gyengébb jellemű, magát megvédeni képtelen tanárral szemben: „Még a strébereket is ráveszik, hogy szolidárisak legyenek a csínyeikkel, és ne tegyenek semmit, mivel olyan helyzetet teremtettek, amelyben nagyobb erőfeszítést igényel megszólalni, mint csendben maradni.”
Hogy lehet ebből kitörni?
Közben Till sem a megkövetelt kánonnal, sem a sznobizmussal nem tud mit kezdeni. Nyilvánosan lázadni sem nagyon tud, ezért egy gondosan felépített párhuzamos életben találja meg a szabadságát.
Még csak 15 éves, amikor a világ legjobb online gamerei között emlegetik, de erről nem sokan tudnak.
Minden szabadidejét videójátékokkal tölti, az Age of Empires stratégiai játékban az egyik legprofibb, az interneten róla streamelnek és az ő játékát dicsérik. Versenyekre jár, először Kölnben csapja meg az ismertség szele, majd egészen Kínáig viszi a hobbija.
Tonio Schachinger magabiztosan uralja a számítógépes játékok világában használt szlenget, és az olvasó is rá tud erre kapcsolódni, még ha teljesen idegen is számára ez a terület. Tilltől távol áll, hogy az édesanyjának beszámoljon a napjáról, nincsenek olyan viszonyban, ezért emlékezetes momentum, amikor a fiú megnyílik neki, és megmutatja az anyjának, hogy egy távoli online világban ő valójában egy sztár. Helga érdeklődve hallgatja a fiú kiselőadását a játékról, megpróbálja megérteni, miről szól ez a civilizáció-építősdi, de töredelmesen elismeri, hogy meghaladja a képességeit, és inkább visszatér a telefonján a Candy Crush-hoz.
A szerző hiteles beszédmódja erről a szubkultúráról annak is köszönhető, hogy ő maga is szeret videójátékokat játszani, de sokat figyelte a Liereyy nevű fiatal osztrák gamert is, belőle merített inspirációt Till karakterének felépítéséhez.
Nem csak bécsieknek
A Valós idők egy nagyon bécsi történet, telis-tele olyan utalásokkal, amelyek elsősorban az osztrák és a német közönségnél találnak be.
Valódi politikai pártok és közéleti botrányok említése teszik maivá a történetet, rengeteg az utalás az osztrák és a német irodalomra is, és ezekhez magyar olvasóként nem könnyű kapcsolódni.
Viszont felkapjuk a fejünket azon, hogy Till anyja Esterházyt olvas, Daniel Kehlmann vagy a kínai Fudan egyetem említésénél is elmosolyodunk, és rájövünk, hogy bár nem Reclam-füzetekből tanultuk az irodalmi klasszikusokat, és a legtöbben nem elitiskolába jártunk, tudjuk, milyen az az oktatási rendszer, ami a mindennapi valóságot teljesen megkerülve próbál futószalagon kitermelni azonos módon érző, gondolkodó, engedelmes diákokat, akiken eluralkodik a Stockholm-szindróma, amikor évek múlva nosztalgiával gondolnak vissza a legkegyetlenebb tanáraikra.
A Valós idők szelíden bánik az olvasójával, nem rántja le őt se túl mélyre, de nem is emeli a magasba – ehelyett egy jól belőtt hangnemű és ritmusú szöveggel vezeti őt végig egy szokatlan felnövéstörténeten.
