Tíz éve, hogy egy fiú 41 évesen elhagyta a szülői házat, és azóta sem tért vissza. Elnyomó, patriarchális családban nőtt fel, ahol mindenben az apa szava volt a döntő. Az anya láthatatlanná vált, elnyomták, nem volt sajkát élete. Hogyan látja ezt a családi dinamikát egy gyerek élete különböző szakaszaiban? El lehet-e hagyni a saját szüleinket, és ki lehet-e szabadulni a származásunk fogságából? Andrea Bajani olasz szerző regénye ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, olvass bele!
Andrea Bajani: Tíz év (részlet)
Ford. Todero Anna
Azért nem írtam soha anyámról, és azért nem is gondolkoztam róla, mert ehhez külön kellett volna választanom apámtól. Ami igen kényes művelet, sajátos sebészi hozzáállás, biztos kéz szükségeltetik hozzá. Lassúságot és pontosságot, nyelvtani szikét igényel. Vagyis a még nem károsodott részeket kell megcélozni a szavakkal. Meg kell találni őket, elkülöníteni a többitől, és azután egy határozott mozdulattal bemetszést ejteni, fájdalmat okozni.
Különválasztani anyámat apámtól szó szerint azt jelenti, hogy megszabadítom attól az inváziótól, amellyel apám szisztematikusan ráerőltette a képzeletünkre a saját alakját: hegesztőlánggal égette a retinánkba önmaga áldozatképét, helyrehozhatatlanul károsítva a látásunkat. Vagyis mindent árnyékban hagyott, ami nem ő volt. Elsősorban anyámat, aki amúgy is hajlamos volt az eltűnésre. Ha van bennem gyermeki irgalom, akkor az pont abban mutatkozik meg, hogy kiszabadítom az árnyékból anyámat, és irgalmatlanul megvilágítom az alakját.
Anyám különválasztása apámtól tehát úgy értendő, hogy kiemelem őt abból a homályból, és teljes értékű regényszereplővé teszem. Emitt akár azt is mondhatnám, hogy eddig még soha nem írtam regényt. Tehát olyasfajta gépezetet, amely formát ad egy olyan univerzumnak, amelynek legfeljebb csak részben voltam közvetlen tanúja. Olyasfajta gépezetet, amely alternatív tényeket és gondolatokat, sőt emlékeket állít elő, és mindezek írás közben jönnek létre. Vagyis ez a szerkezet inkább az invenció, mint a visszaemlékezés következménye. Amelyben anyám függetlenül létezik, még önmagától is függetlenül.
Anyám csak néhány pillanatban tűnik fel egyedül, ez már a faluban történik, a francia határ közelében, Torino környékén, ahová négyéves koromban költöztünk Rómából. Az a tény, hogy kevés ilyen emlékem van, igen jelentős, mivel anyámnak az volt a feladata, hogy velünk foglalkozzon napközben. Ami, felteszem, azt jelentette, hogy elvitt minket az iskolába, főzött, segített a leckeírásban vagy legalábbis ellenőrizte.
Ennek ellenére mindebből nagyon kevés maradt meg, legfeljebb annyi, hogy esténként beszámolót tartott apámnak, azután ismét a háttérbe húzódott. Átadta a gyerekeket a főnöknek.
Megmaradtak viszont a tengernél töltött nyarak. Főleg az, amikor megérkeztünk Rómába, miután egy éjszakát az északról induló vonaton töltöttünk az ülésen összekuporodva, könnyű pléddel betakarózva, mindenki a maga helyén – vagy a nővérem és én fejtől s lábtól, mint a jobb- meg a ballábas cipő a cipősdobozban. Ott tényleg létezik anyám, látom a profilját az ablak előtt, ahogy felvillannak a Tirrén-tenger partján fekvő települések. Azután Civitavecchia, amikor felkel a nap, ő pedig int, hogy pakoljunk össze.
Nincs sietség ebben a leszállásra való készülődésben, talán csak egy kis izgalom, amiért egyedül irányítja a dolgokat. Nincs feszültség, ez messziről is érzékelhető. Nem tudom, nevet-e, nem hiszem, de ha mégis, akkor nem a férje parancsát teljesíti.
Mi viszont nevetünk, ez tény, mert eltűnt az a fenyegető érzés, ami otthon a torkunkat szorongatja.
Gyerekkori emlékeimben ez az elernyedés egybeesik a tanév végével. A vonat megáll Rómában a San Pietro állomáson, ahol anyám szülei várnak minket, és pár perc autózás után már náluk vagyunk. Az ablakon túl, az erkélyen ott van Róma. Ha apám alakját kivesszük belőle, nagy a világ: jut hely a házaknak, az égnek és anyámnak.
A nyár három hónap, mielőtt újra megkezdődne az iskola, mielőtt visszamennénk a térkép bal felső sarkába. De az az időszak, amikor anyám önmagában létezik, nem tart tovább négy napnál, néha még annyi sincs. Azt hiszem, többnyire három napot töltünk a szüleinél. Az otthonuk – vagyis anyám otthona – amolyan átmeneti zóna a mi lakásunk és Santa Marinella, vagyis a tenger között. Két ember lakja, ők maradtak ott, miután a lányaik kirepültek. A teret egy nyugdíjas házaspár igényeinek megfelelően alakították át.
Még csak június elején járunk, apánk augusztusban jön utánunk kocsival a tengerhez, általában éjszaka vezet, és reggel jelenik meg a kapu előtt. A kettő között van két hónap, amikor anyám létezhetne önmagában, a házasság előtti formájában. Ez a két hónap mégis mindössze három napig tart.
A negyedik napon a csomagjaink visszatérnek nagyapám Fiat Ritmójába, ami azután elindul a tengerpart felé. Még most is látom anyámat, amint elöl ülő szüleivel beszél. A kép, ahogy ott ül hátul velünk, valamiképpen úgy válik ki a háttérből, mint egy valódi festmény. Az anyja arrébb csúszik az ülésen, azután szinte csak a nyakát mozdítva hátrafordul, hogy beszéljen hozzá, és ettől anyámból a szülei lánya lesz, ezt a nyilvánvaló tényt pedig csak a regény képes rögzíteni. Mint ahogy azt a másik, horizontális tényt is, hogy a helyzetünkben – a nővéremében, az enyémben és anyáméban – megint a szokásos hierarchia érvényesül a járműben, megint rábízzuk magunkat a vezetőre, egy másik apára.
Az Aurelián beárad a tenger szaga a nyitott ablakokon, egyre közelebb van a cél. Egy ház, ahol apám anyja vár minket. Kipakoljuk a poggyászunkat, anyám bőröndje a franciaágy mellé kerül, a miénk a másik szobába, ahol két egyszemélyes ágy áll.
Anyám szülei néha ott maradnak ebédre. Anyám apja hallgat, mint ahogy útközben is csaknem végig hallgatott, mint ahogy szinte mindig hallgat. Nem világos, hogy abban a konkrét hallgatásban, amelyet az utazás és az ebéd során tanúsít, van-e valami ellenkezés, bár halványan érzékelhető.
Felmerül-e benne például az a kérdés, hogy miért kell máris elbúcsúzniuk a lányuktól?
Nem szeretne több időt tölteni az unokákkal? Nem tudjuk. Többnyire hangtalan fütyörészéssel fejezi ki magát, ezzel jelzi a türelmetlenségét. A felesége barátságosabb, bizonyos értelemben ő a patriarchális berendezkedés támasza. Társalog a nászasszonyával, az együttlét ideje alatt mindvégig mozgásban tartja a levegőt. Nincs helyeslés ebben. De benne van, ha lehet így mondani, a hagyománytisztelet. A lánya most a férje uralma alatt áll, ezen nem érdemes vitatkozni, ő csak annyit tesz, amennyit lehet és kell. Elkíséri a lányát a gyerekekkel a tengerhez, udvariasan viselkedik. És lehet, hogy némi sajnálattal engedi át anyámat, de társadalmi értelemben nincs joga visszakövetelni.
Az ebéd végeztével elindulnak hazafelé, véget ért az az időszak is, amit anyám velük tölt. Az a dolguk, hogy visszaadjanak minket, visszahelyezzenek apám fennhatósága alá, még akkor is, ha apám nincs jelen. És ez a fennhatóság abban a pillanatban elkezdődik, amikor a kocsijuk kihúz az utcából.
Anyám ekkor, négy nap után eltűnik a színről.
Megjelenik viszont apám anyja, aki kivett egy házat, ahol elférünk három hónapig. Egész évre bérli, kedvezőbb áron, mint ha csak a nyári hónapokra venné ki. Március végén költözik ki ide Rómából, és akkor hagyja el, amikor megmutatkozik az ősznek az az oldala, amely nem fér össze a tengerrel. Egy cselédszobában rendezkedik be, akkor is, ha egyedül van, a többi szoba és a szalon arra vár, hogy júniusban megérkezzen a fia felesége az unokákkal – augusztusban pedig maga a fia.
Az a két hónap, ami az érkezésünket elválasztja apám érkezésétől, anyám számára leginkább a várakozás ideje. Várja, hogy apám megjöjjön, hogy hírt kapjon felőle valamiképpen. Hogy megérkezzenek a levelei otthonról, anyámnak folyóírással, nekünk, gyerekeknek nyomtatott betűkkel írva, mindenkinek pont annyi és olyan jellegű információval, amilyen megilleti. Anyám osztja ki a postát, azután, azt hiszem, este olvassa el a magáét, egyedül, a szobában. Ami valamiféle bensőségességet sugall, legalábbis így érzem, miközben ezt a jelenetet írom.
Nem tudnám megmondani, hogy szenvedett-e a távollét miatt, de az tény, hogy egyedül nem tartotta magát elégségesnek. Se velünk, se a nyugágyon fekve, a napernyő alatt, a többi strandolóval együtt, sem apám anyjának – csupán hallgatólagos egyezséggel ráruházott – uralma alatt. Akivel szemben ráadásul elvesztette felségterületét, a konyhát is.
A várakozás időszakából a legtisztább kép az, amikor a strand telefonja felé rohan, miközben a neve többször felzeng a levegőben, mert az úszómester vagy a felesége belekiáltja a megafonba. A kép a gesztus esetlensége miatt rajzolódik ki ilyen világosan, és azért, mert gyengédség fogott el, amikor futni láttam azt a fürdőruhás testet a vékony lábával mindenki szeme láttára a forró homokon. Kétségbeesetten rohant, miközben a neve úgy vijjogott tovább, mint egy sziréna. Apám hívta (ez minden nyáron csak egyszer fordult elő, többnyire azért, hogy bejelentse, másnap érkezik), ő pedig azonnal otthagyott csapot-papot, és sietett a tusolókon és a lépcsőn túli büfé felé.
Amikor magam előtt látom ezt a futást – a nővéremmel kissé szégyenkeztünk miatta és kinevettük –, nem tudom figyelmen kívül hagyni anyám arcát, amelyről egyszerre sugárzott az aggodalom, hogy nem ér oda időben, és így csalódást okoz apámnak, és egyfajta megkönnyebbülés, amiért nemsokára vége a várakozásnak.
Hamarosan újra eltűnhet, visszahúzódhat a családi színház kulisszái mögé.
És egy másik, fájdalmasabb arckifejezés is, miközben a strandolók figyelő tekintete előtt a gyaloglás határán egyensúlyozva futott, hogy ne keltsen feltűnést: leginkább szégyenkezésből igyekezett annyira, azért, hogy – bárki is felelős ezért a közönséges óbégatásért – ne ordítsák már a nevét a megafonba.
Nyitókép: Fotó: Magvető, Adolfo Frediano
