Úgy kezdődött, hogy a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál után, ahol például Spiró Györggyel beszélgettem a Fogságról, elfáradtam, és ezért olyan könyvet kerestem, ami a megszokottól eltérő olvasói élményt ad. Kimozgasson a komoly, fajsúlyos regényekből, legyen lazább és izgalmas, és mindenek előtt legyen nagyon távol a magyar szépirodalomtól, mielőtt a Könyvhét előtt Kiss Tibor Noét vagy újra Spirót olvasnék.
Japán, misztikus horror, meg is van, sóhajtottam fel, amikor szembe jött az Open Books új regénye, amit egy japán szerző jegyez, a borítóján a mostani TikTok-trendeknek megfelelően, megőrizték az eredeti címet (Stranger Pictures) és aláírták kisebb betűmérettel, hogy Különös képek. A zöld borítón a rajzok, a japán írásjelek megvettek.
A Yotuberből sikerszerző lett
A japán Uketsu titokzatos figura, internetes jelenség, 1,7 millióan követik a Youtube-on. Aza közös videókban, hogy teljes testfelületét elfedő fekete ruhát hord és fehér maszkot. A hangja machinált, leginkább egy kislányé. Az egyik videójában úgy vágja fel a spárgát, hogy a darabok ujjakká válnak, amelyekkel festeni kezd.
Később a cserépben már ujjak nőnek, majd lepik el a falat.
Négy éve készített egy 21 perces videót Stranger House címmel, ami egészen különleges: megírt fikciós történet, hangoskönyvként felmondva, képben elmesélve. A végeredmény nem kisfilm, de majdnem. Például megjelenik jópár kép, de egy lakás alaprajza is. Ahogy a most magyarul megjelent Stranger Picturesben is.
Annyira 2020-as évek: az irodalom megkeresi az útját a közösségi média új korában is. A szöveget nem olvasod, hanem hallgatod és nézed, mert a történet fontosabb a formátumnál, vagyis Uketsu hatékonyabban tudja így eljuttatni a történetét a nézőihez.
Utseku azóta három regényt írt, természetesen mindegyik vezette az eladási listát. Itthon most találkozunk vele először, de azt gondolom, nem utoljára, mert:
- elképesztően érzi, hogyan kell strukturálisan felépíteni egy történetet abban a korszakban, amikor az elbeszélés alapvetően képi,
- a Youtube- és TikTok-kultúra megtanította, hogy a néző/olvasó figyelmét egy pillanatra nem eresztheted el,
- az elbeszélés sebességét felgyorsítja.
Az elbeszélés nemcsak művészet, hanem technológiai és strukturális tudás a figyelemért vívott harcban. Az irodalom megszűnt kizárólag írott szövegnek lenni: szó szerint elbeszélés, ami bejött a nézőknek, már 24 millión látták, és bekommentelgették, hogy szívesen olvasnák is.
Képek, különös képek
Amikor a kezembe fogtam és átpörgettem a négy nagy fejezetből álló regényt, akkor két dologra kaptam fel a fejem: a szövege tele van illusztrációkkal és a hátsó fülön a szerző fehér maszkban fotózkodik, mintha a Mijazaki Hajao találta volna ki.
A Stranger Pictures azzal a mottószerű idézettel kezdődik, hogy “most mutatok egy képet”, és lapozás után már látom is a rajzot, amin egy ház, egy nagyra nőtt lány, egy lombos fa látható, ez utóbbiban, mintha csak a méhében lenne, egy madár. Egy pszichológus elemzi a diákoknak a rajzot (ezt ide kattintva el lehet olvasni).
Titokzatos az egész, olvasóként még nem nagyon sejteni, mi lesz a dolgunk, de pár oldal alatt már képrészleteket is vizsgálunk, pontosbban elemzünk. Az infomorzsákat szedegetjük fel, ahogy a szerző adagolja.
És a könyv sikerének titka ez az adagolás: a szerző nagyon sokat tud, ezért van lehetősége a feszültséget építeni, összezavarni az olvasót az időkezeléssel.
Az első fejezetben szereplőink felfedeznek egy blogot, amin 2012 novemberének végén született az utolsó blogbejegyzés “Annak, akit a legjobban szeretek” címen, benne a regény szempontjából legizgalmasabb feladvány: “rájöttem a három kép titkára”.
Uketsu nem regényt, hanem rejtvényt ír: látszólag egymástól távol eső dolgok között kezdenek megjelenni az esetleges összefüggések, de olvasóként sokáig ugyanolyan bizonytalanok vagyunk, mint az egyes fejezetekben megjelenő szereplők. De az tény, hogy csak utaznunk kell az elbeszéléssel.
Minden egy kismadárral kezdődött
Az első fejezetben egy nő meghal szülésben, a másodikban egy kiégett vagy pacás társasház előtt áll egy kislány egy vidám, felnőtt nővel. A harmadikban egy meggyilkolt rajztanár skiccét látjuk.
A Különös képek számomra nem igazán horrorisztikus. Rejtélyes, krimiszerű és egy ponton túl gátlástalan, de ez az alapvetően infóközpontú elbeszélés nem tűnik alkalmasnak arra, hogy nyelvileg megteremtődjön a rettegés.
A történet képeiről egyre több kérdés merül fel, a nyomozást egy fiatal srác rúgja be, aki az iskola után egy médiacégnél kezd dolgozni. Bár nem újságírói munkát kap, mégis újságíróként kezd nyomozni a kedvenc rajztanára meggyilkolása miatt.
És mi vele együtt. Minden fejezetben kapunk egy kíváncsi nézőpontot, mindig másikat. Ők vezetnek egyik kérdéstől a másikig, jórészt ők teszik fel a kérdéseinket. Uketsu nem a japán Agatha Christie, nem krimit ír, nem egy irtó okos nyomozást akar felépíteni, mert ez a regény egyfelől marha egyszerű, másfelől szét lett bonyolítva - és azt nehezen mondom, hogy szövegszinten szuper lenne a végeredmény, mert nem az, de azt bátran állítom, hogy felültetett a hullámvasútra.
Képzeljük el az ÖSSZES lehetséges fordulatot: nem képzeltünk el semmit
A Stranger Pictures lassan indul, majd egy ponton, amikor belép a rajztanár volt tanítványa a képbe, elkezd felpörögni, hogy az utolsó fejezet olyan legyen, mintha az összes létező fordulatot egy regényben kellene elmondani.
Uketsu nagyon ügyes technikai értelemben: hozza az elemzendő rajzokat, a magyarázó szövegeket, amik leginkább jegyzeteknek tűnnek. És még azt is megkockáztatom, hogy az utolsó 50 oldal fordulatainak 20%-át sem lehet megtippelni, mert sokszor annyira abszurdak, vagy a szerző annyira túlpörgeti, hogy minden szálat elvarrjon.
És a minden egyáltalán nem túlzás: nyelőcsőrák, öngyilkosság, szerencsésen alakuló kórházi jelenet, gyilkos nővér, lebukó tettes, aki heti egy szexért megvásárolja a szemtanú hallgatását. És ez csak része annak a töménytelen dramaturgiai fordulatnak, ami nem akarja eljátszani, hogy a valóságreferencia fontos neki, mert nem az.
Az olvasói élmény a fontos, ahogy a TikTok-kultúrában is: mindig kapj valamit, hogy ne hagyd abba a tartalomfogyasztást.
Érdekes módon pont annyi történetet kapnak a szereplők, hogy érthetőek legyenek a motivációk, de valamit abból is kapjunk, milyen lehetett az elmúlt 30 év Japánban. Nyilván nem társadalmi riportot írt a szerző, de apró elemekkel jelzi, hogy számára nem érdektelenek a társadalmi vagy gazdasági hatások.
A Különös képek kemény drog, megpörget, szórakoztat, majd kisüt, miközben sokan meghalnak benne, az idősíkok összevissza váltakoznak, és ez lehetetleníti el, hogy olvasóként ne csak lekövessük az eseményeket, hanem nyomozzunk a szövegben. Végeredményben az olvasás mindig nyomozás, keressük a megfejtést. Ebben a konkrét esetben a gyerekkori traumákhoz kell visszamennünk.
Elbeszélés szöveg nélkül, TikTok-ritmusban
A cikk elején azt ígértem, hogy elmesélem, hogy robbant fel majdnem az agyam.
A Stranger Pictures olvasása közben átéltem, hogy csak kapkodom a fejem: minden oldalon fordulatok, egyre vadabbak, egyre abszurdabbak, amik ráadásul folyamatosan emelnek egymásra,
így az utolsó fejezetet már úgy olvasom, mintha Korda György és Balázs Klári sikongatva pókert közvetítene, és önmagukat is tűzbe hoznák a játékosok kockáztatásaitól.
Ez a kortárs elbeszélés, a Különös képek a TikTok tempójára és figyelemigényére épül, ami azt jelenti, hogy folyamatosan adagolja az infókat, a fordulatokat, hogy termelődjön a dopamin, oldalanként akarjam megosztani valakivel, amit el sem hiszek. Ne tudjam letenni, tartson fogva, kizárjam a kritikus szemlélődést. Legyen sikerélményem, haladjak. A rejtélyek pont addig vigyenek, amikor nincs kiszállás, csak a bindzselés marad. Ez a streamingtechnológia az irodalomban.
