A milánói szerző korábban főként ifjúsági regényeket és novellákat írt, és ez a Nyolc hegy című regényén is egyértelműen nyomot hagyott. A felnőtté válás ugyanis a legfontosabb téma ebben a gyönyörű tájleírásokban bővelkedő, kontemplatív, ugyanakkor mégis tempós, gyönyörűen szerkesztett szövegben. A főhős-elbeszélő, Pietro negyvenes évei elején, érett férfiként tekint vissza, és ebből a nézőpontból beszéli el addigi élete történetét, melynek legmeghatározóbb elemei a hegyek. Már fogantatása előtt fontos szerep jut ezeknek a fenséges domborzati formáknak, hiszen szülei mindketten a hegyek szerelmesei, ám életük úgy alakul, hogy kénytelenek beköltözni a hangos, zajos nagyvárosba, Milánóba. De sohasem felejtik el szülőföldjük tájait, és az anya unszolására kibérelnek egy házat, hogy minden nyarat egy kis eldugott, alig pár lelket számláló hegyvidéki faluban, Granában tölthessenek.
A főhős az első ilyen nyaraláson még kisfiú, mindössze tizenegy éves, és mivel egyke, gyakran van egyedül. A településen végigfutó patakot és a környék mezőit felfedezve ismerkedik meg a vele egyidős Brunóval, aki az apró faluban nevelkedik viszonylag nehéz körülmények között. A két fiú barátsága innentől kezdve megbonthatatlan, és bár a közöttük lévő kötelék hol meglazul, hol szorosabbra fonódik (van, hogy évekig nem találkoznak, nem is beszélnek, és van, hogy heteken át együtt laknak), mégis megmaradnak egymásnak. Az elbeszélő, Pietro huszonéves korában rengeteget utazik, felfedezi például Nepált (valójában itt is csak gyermekkora helyszínét keresi), és beutazza Olaszországot, Brunó pedig nem mozdul imádott hegyei közül, sőt, az idő múlásával egyre magasabbra költözik, és lassan már a faluba lejönni sem hajlandó. A két fiú két életformát képvisel, egyikük a világot beutazva keresi a boldogságot, a másik mindvégig szülőföldjén marad. Pietro a Himalája csúcsait járva egy idős, csirkehordó férfiba botlik, aki felismeri, hogy a fiú a nyolc hegy útját járja. El is meséli neki a rövid tanmesét, mely egyben a regény címének is szimbolikus értelmet ad: „Mi azt mondjuk, hogy a világ közepén egy óriási hegy áll, a Szumeru. A Szumeru körül nyolc hegy és nyolc tenger van. Ez a mi világunk. (…) És azt kérdezzük:
ki tanult többet, aki bejárta a nyolc hegyet, vagy aki feljutott a Szumeru csúcsára?
A példázatos történet a szöveg egyik legfontosabb kérdését tömöríti: menni jobb vagy maradni? Melyik életforma vezethet el a boldogsághoz? Vajon ki tesz meg nagyobb utat: aki több százezer kilométert bejár, vagy aki ugyanazt a fát és naplementét nézi napokon, heteken és évtizedeken át újra és újra? A kérdés természetesen nyitva marad, de sem Bruno, sem Pietro élettörténete nem azt illusztrálja, hogy létezik biztos recept a boldogságra.
A szoros, ám ellentmondásos barátság részletes ábrázolása mellett az apa-fiú kapcsolat bemutatása is nagy hangsúlyt kap. Pietrót apja gyerekkorától kezdve gyakran viszi fel a hegyekbe, és ezeken a gleccserekhez vezető, kimerítő túrákon igyekszik közel kerülni a fiához. Mintha az érzelmeit nehezen kommunikáló apa ezeken a közös utakon akarná átadni a tudását fiának, aki viszonylag fiatalon ráébred arra, hogy az apáknak és fiaiknak nem kell feltétlenül hasonlítaniuk egymásra. Sőt, az is lehet, hogy egy apához közelebb áll egy olyan fiú (jelen esetben Brunó), akihez egyáltalán nem fűzi vérségi kapcsolat. Az embereket és bonyolult kapcsolataikat ebben a regényben mindig az őket körülvevő vidéken keresztül értjük meg. A történetbe gyönyörű tájleírások ékelődnek, de ezeknek szinte mindig az a funkciójuk, hogy az emberekről „beszéljenek”.
A regény hegyei mindent meghatároznak és mindent leképeznek, még azt is meg tudják mutatni, mennyiben különbözik az emberek személyisége: „Talán igaz, ahogy anyám állította, hogy mindenkinek van legkedvesebb magassága a hegyekben, olyan táj, ami hasonlít rá, ahol jól érzi magát. Az övé minden bizonnyal az 1500 méteren található erdő volt, jegenyefenyőkkel, vörösfenyőkkel, melyek árnyékában áfonya, boróka és rododendron nő, és őzek bújnak meg. Engem jobban vonzott az ezután következő hegy: alpesi mező, patakok, tőzeg, magashegyi növények, legelésző állatok. Még feljebb eltűnik a növényzet, hó borít mindent a nyár elejéig, és a szikla szürkéje uralkodik, melyet kvarc erez és zuzmók sárgája tarkít. Itt kezdődött apám világa.”
A táj és az ember összefonódásának több aspektusa is van, egyrészt a kedvelt táj árulkodik az emberek egyéniségéről, másrészt a környezet része is a személyiségnek. A gyermekkor hegye például mindig kitüntetett hely marad, ami egybenő az ember életével és történetével. Amikor Pietro visszatér a Grana határában fekvő hegyek közé, akkor saját magához, személyiségének forrásához, gyökereihez tér vissza („Minden alkalommal, amikor visszatértem, úgy éreztem, mintha önmagamhoz térnék vissza: oda, ahol önmagam lehettem és jól voltam.”),
a hegy önmagára emlékezteti, mert őrzi a történetét.
De nemcsak az ő, hanem mások történetét is őrzi, ezért lehet az emlékezés szimbolikus tere is. A felnőtt Pietro immár halott apját úgy gyászolja el, hogy bejárja az egykori útjaikat, újra megmássza az apja által meghódított csúcsokat. Mindeközben úgy érzi, hogy az emlékezés útjait járva jobban megismerte és megértette az édesapját, mint amíg gyermekként, kamaszként vele élt.
A hegyek a történetnek helyet adó térként és szimbolikusan is uralják a teljes regényt, melyeknek talán nem véletlenül szinte kizárólag férfi hősei vannak (bár azért Pietro anyja is szerepet kap, a történetben ő a melegség és a soha el nem fogyó szeretet forrása, aki némileg ellensúlyozza a hallgatag, magányos, önmagukkal és másokkal is nehezen kapcsolatot teremtő férfihősöket). A hegyeket régóta hatalmas tisztelet övezi, hiszen veszélyes helyek, ahol a leomló havak, az erős szelek uralják a mindennapokat. A hegyekben élni és megélni nem könnyű dolog, Pietro apja szerint azok élnek itt, akiknek nincs keresnivalójuk a lenti világban, ezért menekülnek fel a hegyek magányába. A három főhős mindegyikére igaz ez, olyan emberek ők, akik keveset bíznak a szavakra, vagy azért, mert nem tudnak velük bánni, vagy azért, mert nem igazán hisznek bennük.
Az ő igazi nyelvük a táj, és amikor nem képesek megszólalni, a hegyek mesélnek róluk.
A Nyolc hegy elgondolkodtató, bölcs könyv, mely megmutatja, hogy az élet épp olyan kiszámíthatatlanul kanyarog, mint egy elhagyatott erdei ösvény, és a traumák (legyen az az apa vagy a legjobb barát elvesztése) olyan váratlanul szakadnak ránk, mint a hólavinák: nem tudunk kitérni előlük.
