A Kazuo Ishiguro már 1990-ben, majd 1995-ben is elkezdte a Diákregény munkacímű könyv megírását, de mindkét alkalommal félbehagyta a projektet. „Amíg a negyedik és az ötödik regényem írásával voltam elfoglalva, a dolgozószobám rejtélyes módon egyfajta miniatűr beltéri dzsungellé alakult át körülöttem. Mindenütt hegyekben álltak a poros, összefirkált lapok és a mappák bizonytalan tornyai” – kezdi a visszaemlékezést az Árva korunkban és a Klara és a Nap szerzője.
Ishiguro képzeletbeli diákjainak nem volt egyetem a közelükben, és egyáltalán nem hasonlítottak más egyetemi regények karaktereire. „De ami a legfontosabb, tudtam, hogy egy különös sors vár rájuk, amely drasztikusan megrövidíti az életüket, és ami miatt mégis különlegesnek, sőt felsőbbrendűnek érzik magukat” – írja. De arra, hogy mi is volt ez a „különös sors”, az a dimenzió, amelytől az író azt remélte, hogy egyedi jelleget kölcsönöz a regényének, egy egész évtizeden át nem volt válasz. Felmerültek olyan forgatókönyvek, amelyekben vírus vagy nukleáris anyagokkal való érintkezés szerepelt. Ishiguro egyszer még egy olyan szürreális jelenetet is megálmodott, amelyben egy fiatal stoppos késő éjjel egy ködös autópályán leint egy nukleáris rakétákat szállító teherautót.
„Minden egyes ötletemet túl tragikusnak, túl melodramatikusnak vagy egyszerűen nevetségesnek éreztem. Semmi, amit ki tudtam volna találni, nem felelt volna meg a regény igényeinek, amit úgy éreztem, hogy halványan látok magam előtt a képzeletem ködében” – folytatja az író.
Megvilágosodás a zuhany alatt
Aztán 2001-ben, amikor visszatért a projekthez, érezte, hogy valami fontos dolog átalakult. Ishiguro korábban távol tartotta magát az SF-től, de aztán Alex Garland sci-fi író és forgatókönyvíró hatására – akivel észak-londoni kávézókban találkozott egy-egy kötetlen ebédre –, megváltozott a véleménye. Garland olyan szerzőkkel ismertette meg a japán írót, mint J. G. Ballard, Ursula K. Le Guin és John Wyndham, Alan Moore és Grant Morrison.
forrás: Wikipedia.org
Még 2000 őszén, egy amerikai könyvturné során Ishiguro többször is összefutott a későbbi Felhőatlasz írójával, David Mitchell angol szerzővel is. „Az amerikai Közép-Nyugaton lévő szállodák késő esti társalgóiban találtuk magunkat, ahol a saját rendezvényeink után lazultunk, és azon versenyeztünk, hogy melyik dallamot játssza nekünk a zongorista”. A fiatalabb írók megismerése új távlatokat nyitott Ishiguro számára, és olyan tényezők is közrejátszottak, mint a Dolly nevű bárány, a történelem első klónozott emlős állatának létrejötte. Mindenesetre a harmadik regényírói próbálkozás másképp alakult, mint korábban.
„Még egyfajta »heuréka« pillanatot is átéltem – bár éppen a zuhany alatt voltam, nem a kádban. Hirtelen úgy éreztem, hogy látom magam előtt az egész történetet. Képek, tömörített jelenetek futottak át az agyamon.
Amire ma visszaemlékszem, az a megkönnyebbülés érzése, hogy egy hiányzó darab végre a helyére került, és ezzel együtt egyfajta melankólia szállt meg, ami szinte émelygéssel keveredett” – írja. Ezután kilenc hónap alatt elkészült az első vázlat, és még további két évig dolgozott a regényen, kb. nyolcvan oldalt húzott ki, és egyes részeket újra és újra átírt.
Forrás: Kazuo Ishiguro Facebook-oldala
Metaforikus indentitás
A 2005-ben megjelent kötet hátborzongató világában gyerekeket klónoznak, hogy egészséges szerveiket „eladományozzák", ha szükség van rá. Ishiguro visszatekint a regénnyel kapcsolatos olvasói kérdésekre is. „Úgy tűnik számomra, hogy a legtöbb kérdés a metaforikus identitással kapcsolatos feszültségek miatt merül fel. Ez a történet vajon egy metafora-e a gonosz, ember alkotta rendszerekről, amelyek már ma is léteznek, és amelyeket a tudomány és a technológia ellenőrizetlen újításai idéznek elő? Vagy pedig a regény az alapvető emberi állapot metaforája – természetes élettartamunk szükségszerű korlátai; az öregedés, a betegség és a halál elkerülhetetlensége; a különböző stratégiák, amelyeket alkalmazunk, hogy életünknek értelmet és boldogságot adjunk a rendelkezésünkre álló idő alatt.
Rájöttem, hogy íróként ezen a területen – a senki földjén, aközött, amire kétségbeesetten vágyunk, és amiről tudjuk, hogy a lehetséges határai – szeretek a legjobban dolgozni.”
Mit jelent a cím?
A könyv angol címe, a Never Let Me Go egy Nat King Cole által is előadott dal címe. A regény írásakor a szerző nem ismerte ezt a dalt, csak véletlenül látta meg a címet egy jazzalbum borítóján, és azonnal megtetszett neki. „Ha valaki azt kéri, hogy »Soha ne engedj el«, akkor nemcsak a lehetetlent kéri, hanem már a kérés közben is tudnia kell, hogy olyasmit kér, amit senki sem tud megadni. Ezért találtam ezeket a szavakat olyan megindítónak – ezért akartam a regényem középpontjába ágyazni a szívbemarkoló erejüket. Mert vannak pillanatok, amikor mi, emberi lények, lelkünk mélyéről vágyunk valamire, amiről tudjuk, hogy senki számára nem elérhető.”
A 2005-ös megjelenése óta eltelt húsz év alatt a Ne engedj el az író a legolvasottabb könyvévé vált, több mint ötven nyelvre fordították le. A regényből film is készült, amelyben Carey Mulligan, Keira Knightley és Andrew Garfield alakítják Kathyt, Ruth-ot és Tommyt, de színdarabot és tévésorozatot is gyártottak a könyvből.
Ishiguro 1982-ben megejelnt regényéből is készül filmadaptáció, 2015-ös regényét, Az eltemetett óriást Guillermo Del Toro dolgozza fel animációs filmben, és kiadták dalszövegeit is.
