A testem személyes felfedezőút. Végigvezet a szexualitás, a hatalom és a feminizmus labirintusán. Elemzi, hogyan bánnak a férfiak a nőkkel, és a nők hogyan fedik el racionális magyarázatokkal annak valódi okát, hogy miért fogadják el ezt a bánásmódot.

Emily Ratajkowski

A testem

Ford.: Hoppán Eszter, Jaffa Kiadó, 2022, 300 oldal

Megveszem

Ratajkowski esszéi saját életének pillanatait örökítik meg, miközben feltárják, hogyan fetisizálja a nyugati kultúra a női szépséget, és miként veti meg a női szexualitást, amelynek egyébként a megszállottja. Első kézből olvashatunk tudósítást arról, milyen perverz folyamatok irányítják a divatipart és a filmvilágot, és milyen széles valójában a beleegyezés és a visszaélés között húzódó szürke zóna.

Emily Ratajkowski: A testem (részlet)

Reggel elkezdett esni az eső a szigeten. Néztük, ahogy a cseppek apró, tökéletes köröket rajzolnak a medence felszínére, és S. kinyitotta az üveg tolóajtót, hogy beengedje a nehéz levegőt és az eső zaját. Csendben feküdtünk az ágyban, még kábán az álomtól, napbarnított testünkkel a ropogós fehér ágyneműbe burkolózva. A bőrömnek sósvíz- és dráganaptej-illata volt, csípős és szokatlan.

A mellkasomon egyensúlyoztam a kávémat, és üres tekintettel bámultam az óriási, szürke felhőket, amelyek lassan úsztak a hatalmas Indiai-óceán felett. A tolóajtó széleinek keretébe foglalt, feszített tükrű medence, mely egybeolvadt az óceánnal, olyan volt, mint egy látványos háttérkép. A felhők olyan gyorsan mozogtak, hogy megfájdult a fejem, amikor megpróbáltam a tekintetemmel követni őket.

Kicsinek éreztem magam, mintha elsodorhatnának, ha nem vigyázok.

Talán a harmadik napunk lehetett ott? Az idő lényegtelennek tűnt. Valóban a semmi közepén voltunk, egy óceánon lebegtünk a bolygó másik oldalán. Az érintőképernyőkön keresztül ránéztünk az otthoni életünkre, de senki sem volt ébren, hogy hírekkel szolgáljon. Csak mi ketten voltunk az iPhone-jainkkal, a tengerfenékbe mélyesztett vastag facölöpökre épített szobában.

Lassan kikeltem az ágyból. A sima padló hűvösen simogatta a talpam. Az eső kopogása követett, miközben átsétáltam a fürdőszobába. Megpillantottam meztelen testemet a falakat szegélyező tükrökben. Szeplősnek, fiatalnak, álmosnak néztem ki, abból a fajtából, amit az emberek legtöbbször cukinak és elbűvölőnek tartanak. Megmostam az arcom, és szemügyre vettem magam, miközben a hideg kávémat kortyolgatva szempillaspirált tettem a puffadt szemeimre.

Itt a jó alkalom arra, hogy letudjak egy fotót, gondoltam magamban.

S.-nek ki sem kell kelnie az ágyból, hogy elkészítse a felvételt. Dúdoltam magamban, miközben gyorsan húztam egyet a hónom alatt szárazon a borotvával, és testápoló krémet nyomtam a combomra. Beletúrtam a bőröndömbe, kerestem egy bikinit a saját termékvonalamból, és elkezdtem kibogozni egy különösen bonyolult narancssárga felsőt, mert emlékeztem rá, hogy ebben még nem fotózkodtam. Kat, az üzlettársam és barátnőm indulás előtt figyelmeztetett, hogy különösen fontos képet csinálni magamról ebben a rendkívüli modellben. Azok a darabok, amelyekben nem készült rólam kép, nem mennek olyan jól. Felvettem az alsót, és előrehajoltam, hogy beigazítsam a mellemet a felsőbe.

– S! – kiáltottam ki a fürdőből. – Csinálj rólam egy képet!

– Jó – mosolygott rám, miközben még mindig mezítláb az ágy felé sétáltam. – Nagyon csini vagy – mondta gyengéden, és elindította a telefon kameráját.

– Köszi.

Éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Amikor S. és én először találkoztunk, zavarban voltam az Instagramhoz fűződő kapcsolatom miatt – amiatt, hogy mindenáron egyre több követőt akartam, hogy többet kapjak a cégektől a termékeik reklámozásáért. Utáltam, hogy ehhez időnként meg kell kérnem őt, hogy fotózzon le. Hat hónapba telt, mire leküzdöttem a szégyenemet, és megkértem, hogy ő is vegyen részt a dologban. Egy kicsit ciki volt, de behozta a pénzt.

És úgy gondoltam, hogy az a képesség, hogy megélek a külsőmből, nem lehet ok a szégyenkezésre.

A szoba közepére léptem, a víz felé fordulva, és a lábamat az üveg tolóajtó fémkeretére helyeztem, alig néhány centire a felhőszakadástól, de még szárazon.

– Gondoltam, essünk túl rajta.

– Nézz rám! – utasított S, én pedig megtettem, miközben éreztem, hogy a fenekem ráhajlik a combom hátuljára. Kifejezéstelen arcot vágtam.

– Megvan – mondta S, és átadta nekem a telefont.

Szűrők nélkül tettem közzé a képet, mert tudtam, hogy az emberek szeretnek olyan képet látni, amelyet akár ők maguk is készíthettek volna. A kép alá ezt írtam: „Helló! Ez a fenekem @inamoratawoman cuccban”. Egyszerű volt és lényegretörő. Hozzáadtam a megfelelő címkéket, hogy a követők közvetlenül az alkalmazásból vásárolhassák meg a fürdőruhát.

A svédasztalos reggelire a szálloda által biztosított bicikliken mentünk.

A bikinimre felvettem S. batikolt felsőjét, arra pedig a szálloda egyik esőálló pulcsiját. Miközben tornacipős lábunkkal tekertük a pedált, csak a hatalmas zöld leveleken kopogó esőcseppek zaját hallottuk, és a és a gumikerekek surrogását a fehér homokon. Kifosztottuk a pazar büfét, két-két tányérral szedtünk, a dim sumtól a francia pirítósig mindenből. S.-re vigyorogtam, aki nevetségesen telepakolt tányérjaimat nézte, és leültünk az asztalhoz. Elővettem a telefonomat, és megnyitottam az Instagramot. Felmutattam a kijelzőt, miközben egy pirítóst próbáltam beleerőltetni egy apó dzsemesüvegbe.

– Ötszázezer egy óra alatt. Nem rossz.

– A francba, az rohadt sok – mondta S egy darab dim sumot rágcsálva.

Bólintottam, és enni kezdtem a pirítóst, miközben néztem, ahogyan a bikinieladások emelkednek. Szép összeget kerestünk, és háromezer új követővel bővült a márka követőinek köre, pedig az Egyesült Államok még fel sem ébredt. Azzal nem foglalkoztam, hogy megnézzem a saját követőim számát. Nem volt rá szükség; tudtam, hogy valahányszor posztolok valami szexit, elvesztek közülük egypárat.

Másnap azonban minden alkalommal új követők valóságos hulláma érkezett.

Még mindig rabja vagyok annak az érzésnek, amit az Instagram ad, amikor látom, hogy egy bejegyzésemre ömlenek a kommentek és lájkok. Ha csak úgy mellesleg csinálok egy képet és feltöltöm, több millióan nézik meg, és ez eléggé fel tud dobni. Izgalmas a tudat, hogy emberek szerte a világon arról beszélnek, amit közzétettem. Erős érzelmi lökést ad, hogy képes vagyok ilyen szökőárt kelteni, amikor csak akarok.

Mindig is vonzott az eltúlzott megjelenés. Ha nagynak érzem magam, az biztonságérzetet ad. Mindig legyél te a leghangosabb, a legnagyobb arcú, a legmerészebb öltözékű egy adott helyen. Csináld te a legtöbbet. Nagynak lenni azt is jelenti, hogy célponttá válsz. De azáltal, hogy magamra vonzom az emberek tekintetét és figyelmét, és ezáltal a támadásaikat is, több erőt és kevesebb kiszolgáltatottságot érzek, mert én állítom a középpontba saját magam. Vagy legalábbis jobbára így érzem.

Pénzt kaptam azért, hogy itt nyaraljak S.-szel. Egy nagy szállodakonszern nemrég nyitott egy új luxusüdülőhelyet a Maldív-szigeteken. A szálloda építése 400 millió dollárba került. A sziget valami szupergazdag katari fickó tulajdona volt, mint azt megtudtuk a vezérigazgatótól, egy talpig fehéret viselő francia férfitól, aki odajött hozzánk a reggelinél. A szállodacsoportnak fel kellett hívnia magára a figyelmet, és értéket képviselt a számukra, hogy én odamegyek, és becímkézem a felhasználójukat, a helyszínt.

Az ilyen típusú promócióknál rengeteg pénzt tudtam keresni azzal, hogy ott nyaraltam öt napot, és időnként kitettem egy-egy képet.

Az eső csak annyi időre állt el, hogy visszaérjünk a szobába – tízperces út. Miközben lassan bicikliztünk a nedves, fehér homokon, a keményített egyenruhás alkalmazottak abbahagyták a gereblyézést, a mellük elé emelték összetapasztott tenyerüket, és alig észrevehetően fejet hajtottak. Én is visszabólintottam és visszamosolyogtam.

A kábaság, amit az ágyban éreztem ébredéskor, miközben a vihart figyeltem, mostanra rendes fejfájássá erősödött. Lefeküdtem, és töltöttem magamnak egy nagy pohár vizet, aztán rápillantottam a telefonomra, hogy újra megnézzem a bejegyzésemet: 789 357 lájk. Lefelé mozgattam a hüvelykujjamat a képernyőn, és láttam, hogy a szám frissül. 791 476. Rápillantottam S.-re, aki a Twitterét nézegette. Még ebben az egzotikus környezetben sem voltunk képesek elszakadni a kijelzőinktől. A szemüregem hátulja szinte lüktetett. Kifejezett késztetést éreztem, hogy beledobjam a telefonomat az előttünk hullámzó türkizkék óceánba. Ehelyett befúrtam magam a pufi fehér párnák közé.

Az ágy mellett ott hevert Demi Moore önéletírása, a Kívül-belül. Előző este olvastam ki, miközben S. békésen aludt mellettem. Megragadt bennem Demi utolsó üzenete az olvasóknak: „Lehet, hogy ennek a történetnek egy része a tiéd is.”

Nagyon remélem, hogy nem, gondoltam magamban.

De igaza volt, még ha nem is tudhatta, hogy élete bizonyos aspektusai mennyire hasonlítanak az enyémre – például az, ahogyan a testét használta a siker érdekében.

Szemügyre vettem a borítón látható fekete-fehér portrét, és hirtelen dühös lettem magamra. Előre megítéltem Demit, mielőtt elolvastam volna a könyvét. Úgy gondoltam, hogy csak egy szexi nő, semmi több. Éppen te hitted ezt, mindenki közül. Te, aki most posztoltad ki a segged az Instagramra, vagy olyan pofátlan, hogy morogsz, amiért a világ nem vesz komolyan? Milyen kibaszott képmutatás. Azt szerettem volna, hogy az Instagramom forrjon, hogy bikiniket áruljak, meg minden mást, de közben a gondolataim és az elveim miatt is számon tartsanak, olyan dolgok miatt, ami nem a testem. Az ujjaimat a homlokomra tapasztottam, és szorosan lehunytam a szemem.

Mindent hibának éreztem:

az ittlétemet ebben a bizarrul tökéletes környezetben, és azt is, hogy a követők látják a képemet, és ítéletet alkotnak róla. Mennyibe került nekem ez a nyaralás? Pénzt kaptam egy nagyvállalattól, amelynek egy milliárdos a tulajdonosa (vajon hogyan szerezte a vagyonát?), és olyan képeket tettem közzé, amelyek arra ösztönzik a világot, hogy a testemet tekintse az elsődleges értékemnek. Az egész az én hibám. Összeugrott a gyomrom. Talán be kellene ugranom az óceánba, gondoltam. Megtisztulni az esőben és a sós vízben.