André Ferenc: Az utolsó levél [Mastercard® – Alkotótárs]

André Ferenc: Az utolsó levél [Mastercard® – Alkotótárs]

André Ferenc |

Kedves Zsófi!

Ez az utolsó levél, a búcsú ideje, a nagy lezárás, vagy mi. És most nagy felelősség nehezül rám, hogy méltó zárlatot kerekítsek az elmúlt egy év forgatagának. Legszörnyűbb, hogy amíg számunkra ez valós, szimbolikus téttel bíró pillanat, addig a világ rá se hederít: mindenki teszi (értsd: halogatja) a dolgát, anélkül, hogy eszébe jutnánk. Végül is, ez így van rendjén. Egyszer valaki mondta, hogy nyerni olykor nehezebb elviselni, mint a veszítést. Akkor még nem egészen értettem, de most már kezdem sejteni, mire célzott. Mert nincs nyelvünk az egészséges önérzetre, nincs nyelvünk a sikerekre. Amelyik percben ilyesmiről kezd beszélni az ember, az rögtön visszatetsző, fennhéjazó lesz. Manapság, hogy mindenki szinte mindent is művel, alig akad olyan, akinek mindössze 1-2 fő szakterülete van, így elég nehéz röviden bemutatkozni. Költő vagy, zenész, slammer, műfordító? Nem tudom, te hogy vagy ezzel az „író” titulussal, nekem a mai napig néha nehezemre esik kimondani azt, hogy költő vagyok. Pedig. 

De akkor mikor, melyik arcomat, melyik önéletrajzomat vegyem elő? Nem tűnik nagyképűségnek, ha az ösztöndíjról beszélek másoknak? Nem tűnik álszerénységnek, ha kerülöm a témát? Ha rövid önéletrajzot kérnek, mit írjak tényleg bele és mi az, ami már sok? Hogy lehet beszélni saját sikereinkről az arrogancia szájíze nélkül? Ráadásul ott a díjak, elismerések másik oldala: ha egyvalaki megkapja, az értelemszerűen azzal jár, hogy a másik nem. És akkor mi a felelősségem? Hogyan beszélhetek róla olyanok előtt, akik szintén esélyesek voltak? Akiknek szintén szurkoltam (persze, valljuk be: magamnak kicsit jobban). Aztán meg erre rájön az imposztor-szindróma tüskéje: tényleg méltó vagyok-e erre a feladatra? Mi lesz, ha kiderül, hogy eddig a pontig megírtam minden valamirevaló szövegem, mostantól csak vállalhatatlan vacakok kerülnek ki ujjaim közül, és szégyent hozok mindenkire, akinek köze volt a díjhoz? Hogyan kell, hogyan lehet nem túlgondolni ezt az egészet?

Kár, hogy ez az utolsó levél, nagyon kíváncsi vagyok, benned milyen érzések kavarognak az ösztöndíjjal kapcsolatban. Persze, nekem jól jött a támogatás (kinek nem jönne jól?), szakmailag is kellett a lelkemnek, hogy tudjam, tényleg helyem van a többiek között, nem csak a pálya szélén állok cserejátékosként, akit a fontosabb meccsen nem állítanak pályára. Mert bár nagy anyagi igényeim nincsenek, de azért vannak ilyen perverzióim, hogy szeretem kifizetve tudni a számláim és a lakbért minden hónapban, naponta akár többször is enni, de még a könyvesboltban sem kell szoronganom, ha valami megtetszik véletlenül. Szóval jó volt. Csak az ilyen privilegizációhoz sem vagyok szokva, vendéglőben is néha kell küzdjek a kényszerrel, hogy ne kezdjek segíteni a pincérnek elhordani a dolgokat: nem akarok a terhére lenni, és furán érzem magam, hogy ő kiszolgál engem. Hogy van ez a furcsa hierarchia. Úgyhogy kicsit megkönnyebbülés is, hogy most lejár, kész, vége, átadhatjuk a helyünk az újonnan érkezőknek. Roppant kíváncsi vagyok az idei shortlistre, szeretnék őszintén elbeszélgetni velük, hogyan, miképp élik meg az elismerést. Én emlékszem a gyomoridegre, a lidércnyomásos álmokra, a díjátadó előtti hascsikarásra, szóval én valamiért rettentő nagy nyomásként éltem meg, miközben veszettül örültem neki és vágytam is rá. Furcsa állat az ember. 

Szívesen elbeszélgetnék veled is részletesebben, te hogyan élted meg te ezt az elmúlt egy évet. Mert azért mindkettőnknek elég látványosan változott meg az élete. Én éltem 3-4 városban ezalatt, lezárultak és elkezdődtek dolgaim, neked pedig közben jött az új regényed, sőt, ott a gyerek, szóval te is merőben más emberként kelsz fel naponta. Ráadásul itt dübörögnek körülöttünk a globális történelem, és ez egyre nyomasztóbb. A vágy, hogy annyira szeretnék inkább valami történelmileg jellegtelenebb korban élni, amit csak úgy átugranak majd száz év múlva a történelemkönyvek, összefoglalnak pár sorban, mint eseménytelen időszakot. Nem vágyom több eget rengető, sorsfordító, az emberiség számára alapvető fontosságú esemény szemtanúja lenni. Jól esne nem gyomorideggel olvasni a napisajtót. Bemenni a boltba tejért és olajért, közben nem számolgatni, vajon megengedhetem-e magamnak ezt a luxust. Szóval nehéz lenne meghatározni, hogy miben változtatott meg ez az ösztöndíj és miben az egyéb életkörülmények. Mert változtunk, az biztos.

A régi iskolánkkal idén tartottuk meg a tavalyról elmaradt 10 éves évfolyamtalálkozónkat. Jó volt látni az arcokat, akikkel négy évig együtt lógtunk szinte minden nap, látni, most merre bóklásznak, mit várnak az élettől, merre kutakodnak és hogyan haladnak. Van egy ilyen benyomásom, mintha 30 körül az emberek többsége megérkezne valahová – nem feltétlen szakmailag, inkább saját magában. Kezdi elfogadni: ilyen vagyok, kb. ezzel a skillsettel, ha még keresem is, mit akarok a világtól, de azt már nagyjából tudom, mit nem. Miben vagyok viszonylag jó, miben menthetetlenül borzalmas. Hogy már nem akarok megváltani senkit és semmit. És ebben van egy báj, ebben a fanyar nyugalomban. Mert a kiteljesedés talán még várat magára és lehet újra kell indulni valamerre, de legalább már ismerjük a jeleket, tudjuk, hogyan kell eligazodni egy ösvényen és útközben feltankoltunk pár hasznos segédeszközt is. Szóval jó volt látni ezeket az embereket. Szép volt és felkavaró. Viszont az mindenképp vigasztal: ha visszatekintek a napra, amikor 11 évvel ezelőtt eldöntöttem, nem informatika egyetemre megyek, hanem felvételizek magyar szakra, aznap helyesen döntöttem. Legalábbis egy pillanatra sem bántam még meg. És ebben, hogy továbbra is kitartok az irodalmi pálya mellett, mindenképp segítenek az ilyen visszajelzések, mint amilyen az Alkotótárs ösztöndíj is volt. Szóval köszönöm mindenkinek, aki segített jó szóval és kritikával, biztatással, támogatással és beszólással, köszönöm a zsűrinek, hogy bizalmat szavazott nekem, köszönöm a Könyves Magazinnak a türelmet minden alkalommal, amikor megkéstem a leadandó szöveggel, köszönöm a MasterCardnak, hogy nem kellett azon rágódnom, hogy miből fizetem ki a gázt, és köszönöm neked is, Zsófi, ezt a levelezést. Jó volt együtt benne lenni ebben az egészben.

A továbbiakban is csupa jót kívánok neked,

Üdv,

André Feri

Kolozsvár,

2022. május 16.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Esther Perel: A modern magány felfalja az életünket

Mi az a mesterséges intimitás, és milyen hatással van az életünkre? Esther Perel belga-amerikai pszichoterapeuta tartotta az idei Brain Bar záró előadását.

...
Zöld

Ez a könyv minden kérdésre válaszol, amit feltettél sörivás előtt, közben vagy után

Mark Dredge Sör mesterkurzusa az erjesztett ital karakterjegyeinek felismerése terén segít magabiztosságot szerezni, és abban is a segítségünkre siet, hogy megértsük, hogy kerültek oda.

...
Zöld

Csányi Vilmos: Biológiailag meg lehetne hosszabbítani az életet, de nem biztos, hogy érdemes

Csányi Vilmos és Barát József Jövőpánik Beszélgetések a lehetséges határairól című kötetében a jövő bizonytalanságairól beszélget tudományos igénnyel, így szóba kerül robotosítás, a közösségek átalakulása, szülőség és szerelem, de a biológiai határaink is.

...
Alkotótárs

„Kell némi fals magabiztosság ahhoz, hogy az ember alkotni tudjon” [Alkotótárs]

Vonnák Diána és Vajna Ádám 2022-ben nyerték el a Mastercard Alkotótárs Ösztöndíjat, és az elmúlt egy évben a Könyves Magazin podcast-sorozatában beszéltek a terveikről, az írásról, vagy éppen arról, hol tartanak az alkotói folyamatban. Ezúttal a nyersanyagban való tájékozódásról és a szöveg megfuttatásáról is meséltek.