Már a 2014-ben megjelent Formabontó repülőgépek anyagának gyűjtésekor látszott, hogy a téma szinte kimeríthetetlen. A repülés évszázados története során a légi járművek tervezői a szokásos repülő szerkezetek mellett annyi meglepően új és szokatlan ötlettel is előrukkoltak, hogy azok semmiképpen sem férhetnek bele egyetlen kötetbe. Elkészült hát a második könyv is, bár a kép így sem teljes. Még úgy sem, hogy könyörtelenül kihagytuk azoknak az agyszüleményeknek a többségét, amelyek a tervek szintjén ugyan léteztek, de a megépítés vagy a berepülés próbáját már nem állták ki. A teljeskörű bemutatás azért sem lehetséges, mert a merész ötletek folyama még távolról sem apadt el. Az előző kötet elkészülte óta eltelt néhány évben is olyan mérföldköveket hagytunk magunk mögött, mint a föld körülrepülése csupán napenergia felhasználásával, vagy a fizető utasok kilépése a világűrbe, sőt a közelmúltban a technikailag tökéletesen használható (bár szinte megfizethetetlenül drága) repülő autók is megjelentek a piacon.
Háy György a repülés ismert alakja, aki 30 éven át a Malév pilótájaként gyakorlatilag az összes géptípust repülte, emellett folyamatos irodalmi munkát is végzett, napjainkban is cikkeket, könyveket ír, rendszeresen szerepel rádióban, televízióban.
Háy György: A repülő autóktól a gondolkodó drónokig - További formabontó repülőgépek (részlet)
LÉGI RAKÉTAINDÍTÓ ÁLLÁSOK
A világűrbe induló hatalmas rakéták üzemanyaguk jelentős részét a légkör alsóbb rétegeinek áttörésekor használják fel. Ennek egyik oka a légkör alsóbb részének nagyobb sűrűsége és így légellenállása, a másik, hogy a rakéta tömege ekkor a legnagyobb, hiszen a további működéshez szükséges összes üzemanyagot is cipelnie kell. Többször és több helyen is felmerült az ötlet, hogy az űrrakétákat ne a földfelszínről, hanem magasabbról indítsák, hiszen ezzel tömérdek üzemanyagot és költséget spórolhatnak meg, ráadásul a légkör alsóbb részének időjárási jelenségei is ritkábban késleltethetnék az űreszközök indítását. Mivel a harci gépek többsége már amúgy is képes rakéták indítására, első lépésként az látszott a legegyszerűbbnek, ha a robbanófejjel felszerelt harci rakétát lecserélik egy olyan (többnyire többlépcsős) űreszközre, amely képes elhagyni a föld légkörét, és kirepülni a világűrbe. A harci gépek teherbírása azonban korlátozott, így a róluk indított rakéták által szállítható hasznos teher sem lehet túl nagy. Súlyosabb terhet szállító rakéták légi indításához speciális repülőgépeket kell készíteni, esetleg a meglévőket átalakítani.
A KIS FEHÉR LOVAG
A könyvben már többször is említett zseniális repülőgép-tervező, Burt Rutan által 1982-ben a kaliforniai Mojave-sivatagban alapított Scaled Composites nevű repülési és űrkutatási vállalkozás számos meglepő és sikeres akciót követően, 2003-ban belevágott az űrutazás teljesen újszerű megvalósításába. (Igazság szerint, amikor az űrutazási projektet bejelentették, annak tervezése valójában már egy évtizede folyt.) Korábban ez a tevékenység kizárólag a nagyhatalmak állami intézményeinek vadászterülete volt. Ennek megfelelően senki nem kérdőjelezte meg azt a módszert, hogy az űrhajósokat templomtorony méretű, óriási, többfokozatú rakétákkal juttatják a földfelszínről a világűrbe (amely hivatalosan száz kilométeres magasságban kezdődik). A szó szerint csillagászati költségek eleve kizárták, hogy a nagy államok költségvetésén kívül más is finanszírozni próbáljon ilyesmit. A Scaled Composites ötletgazdag gárdája azonban itt is mert nagyot álmodni, és teljesen új megoldást keresni.
Teljesen magánerőből és kompozit műanyagból épült kísérleti űrjárójuk (SpaceShipOne) egy szellemesen újszerű rakétarepülő, amelyet egy jóval nagyobb, 25 méter szárnyfesztávolságú, ugyancsak műanyagból készült sugárhajtású anyarepülő (a White Knight 1) emel fel 14 ezer méteres magasságba. Itt szétválva, a kisebbik gép begyújtja 74 kN tolóerejű rakétáját, és két percen át szinte függőlegesen emelkedik. A pilótának a meredek pálya ellenére sem kell tartania gépe lelassulásától, mert annak teljes súlya nem éri el a rakéta tolóerejének a felét sem. Mire a rakétahajtómű üzemanyaga elég, már a hangsebesség három és félszeresével száguldanak felfelé. Ettől kezdve a lendülettől hajtva, ballisztikus pályán érik el 100–110 ezer méteres magasságban pályájuk tetőpontját. Miután a pilóta és legfeljebb két utasa megjárták a (hivatalos) világűrt, a gép süllyedni kezd. A túlzott gyorsulást ekkor újabb szellemes megoldással kerülik el. A szárnyak egy részét és a teljes farokrészt ugyanis közel derékszögben felhajtják, így a kis gép légellenállása a többszörösére növekszik, ami hatékonyan fékezi, és ezzel egy időben stabilizálja is a zuhanást. Visszaérve a sűrűbb légrétegbe, ismét lehajtják a farokrészt, majd siklórepüléssel közelítik meg a repülőteret, ahol kibocsátott futóműveikre repülőgép módjára leszállnak.
A bátor újítók a teljesen új rendszer gyakorlati kipróbálásakor azért kellően elővigyázatosak voltak. Az első tíz felszállásnál csak a siklórepülést próbálgatták a rakéta begyújtása nélkül. A legelső repülést még így is csak pilóta nélkül, teljesen automata üzemmódban hajtották végre. Hogy, hogy nem, az első alkalom, amikor a rakétát is begyújtották, és a SpaceShipOne mindjárt át is lépte a hangsebességet, pontosan 2003. december 17-re, azaz a Wright fivérek világelső motoros repülésének kerek századik évfordulójára esett. Ezután még hatszor repült a kis űrjárgány, és az utolsó három alkalommal fel is jutott 100 ezer méter fölé, azaz kilépett a világűrbe. Ehhez azonban nem volt elég a fizikai és technikai akadályokat leküzdeni, meg kellett harcolni a hivatali papírtigrissel is. Szerencsére az FAA, az amerikai repülési hatóság még éppen időben kiadta a világ első privát űrrepülőterének engedélyét a cég Mojave-sivatagi bázisára, és az ugyancsak példa nélküli kereskedelmi űrhajós szakszolgálati engedélyt a rakétarepülő pilótái számára. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek a repülések – habár hivatalosan űrrepülésnek minősülnek – igen távol állnak attól, amit űrhajózásnak szokás nevezni. Éppenhogy csak (némi képzavarral) megkarcolták a világűr szegélyét. Ahhoz, hogy az űrhajóval föld körüli pályára is álljanak, el kellett volna érniük az első kozmikus sebességet, ami a földön nem kevesebb mint 28 500 km/h, vagyis több mint hétszerese az általuk elért legnagyobb, 3800 km/h sebességnek. Az ehhez szükséges mozgási energia pedig (a négyzetes arány miatt) több mint ötvenszeres volna, és akkor még nem is számoltuk az ehhez szükséges pluszüzemanyag tehetetlensége miatti további növekedést.
Az alkotók egyébként az űrjármű pilótáinak képzésére is forradalmian új megoldást találtak. Az űrrepülések túlságosan drágák és veszélyesek voltak ahhoz, hogy ezek során képezzék ki a pilótákat, ráadásul a kis gép pilótafülkéjében csupán egyetlen ember számára volt hely. Építhettek volna persze olyan szimulátort is, mint amilyenben a légitársaságok és a légierők pilótái gyakorolnak teljesen élethű, ugyanakkor biztonságos körülmények közepette. Csakhogy ahhoz majdnem ugyanannyi munka és pénz kellett volna, mint magához a valódi repüléshez, miközben mindössze néhány pilótáról volt csupán szó. A gordiuszi csomót a fantáziadús alkotók azzal vágták el, hogy az űrrepülő és hordozója pilótafülkéjét szinte teljesen azonosra építették. A gépek aerodinamikai tulajdonságait is a lehető legközelebb hozták egymáshoz, így az űrugrás utáni besiklás és leszállás végrehajtását elég volt a hordozógép pilótafülkéjében gyakorolni.
A SpaceShipOne a tizenhetedik repülés után, 2004 végén nyugdíjba (múzeumba) vonult, de hordozója, a White Knight 1 még tíz éven át repült különböző hasznos terheket a magasba emelve, és azokat néha onnan elengedve, mielőtt 2014-ben szintén kiállítási tárggyá lényegült volna át. Egyik emlékezetes akciója például az volt, amikor róla leválva végezte első siklórepüléseit a pilóta nélküli Boeing X–37 kísérleti űrrepülő.
