Telnek a hetek, és a rejtély nem oldódik meg, viszont egyre vadabb híresztelések kapnak lábra. Jennyt és az unokatestvérét, Tessát is nyugtalanítja az ügy, képtelenek másról beszélni. Azután egy teljesen valószínűtlen helyen váratlanul felbukkan Bettina cipője, és a dolgok ezzel komolyra fordulnak. Valaki a szigeten nagyon jól tudja, hová lett Bettina, és ez a valaki Jennyhez és Tessához is közel áll.
Bettina eltűnése olyan lavinát indít el, amely megváltoztatja a szigeten élő kis közösség és Jenny életét egyaránt. Az érzékeny kamaszlány rájön, hogy édesanyja, a tetoválóművész Kisser szintén titkokat őriz, és hazudik a rendőrségnek. Hogy Jimmy bácsi, a nagybátyja, akit annyira szeret, valószínűleg nem teljesen ártatlan. Hogy a náluk lakó vonzó ausztrál fiú, Jack nem pusztán a kerti munkában segédkezik. Jenny a természet rendezett világában próbál vigaszt találni, miután azonban megörökli híres botanikus dédapja növénygyűjteményét, amelyben ritka és mérgező fajok is találhatók, kénytelen rájönni, hogy a természet is lehet szeszélyes. Miután elkezdi a gimnáziumot Aarhusban, egyre határozottabban követi a dédapja nyomait, és közben azt is felfedezi, hogy benne is ott él édesanyja kompromisszumokat nem ismerő igazságérzete és csillapíthatatlan bosszúszomja.
Bűn és bűnhődés, tetoválások és növények: a Fehér virágok egyszerre generációs regény, krimi, családi krónika, hűséges képe az 1990-es évek világának, és felháborodott társadalomkritikai mű.
SISSEL-JO GAZAN napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb dán regényírója. Gyerekkorában édesanyjával három éven át utazgatott a Földközi-tengeren, élményeiket levelekben osztották meg ismerőseikkel – innen ered a történetmesélés iránti szenvedélye. Végzettségét tekintve biológus, sokáig tudományos kutatóként is dolgozott. Műveinek témáját elsősorban a természettudomány izgalmas, versengéssel és hatalmi harcokkal teli világából meríti, könyveit ma már közel húsz országban adják ki. A The Guardian a „skandináv noir” műfaj egyik legjelentősebb képviselőjének nevezte. A dinoszaurusz tolla és a Tintagomba című, nagy sikert aratott regényei után ez a harmadik könyve magyarul.
Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok (részlet)
Mindenki Bettina eltűnéséről pletykált. Gyerekek és felnőttek. Tranebjergben a Brugsen előtt, a kompon, a suliban és a buszmegállóban. Hol lehet? Mi történt? Lelépett volna? Talán Koppenhágába? Valami pasival? Vagy itt a szigeten intézték el? Megerőszakolták, feldarabolták, és elásták?
Tessa, az unokatestvérem, meggyőződéssel vallotta, hogy ez utóbbiról van szó. Állandóan erről beszélt. Az egyik percben kijelentette, hogy Bettina megérdemelte, mert undok dög, a másikban pedig rémülten meredt rám, mert ha tényleg megölték, akkor ki lehetett? Valaki, akit Tessa is ismer, és talán többször is találkozott vele? Az is lehet, hogy visszajön?
Bettina szobája épp szemközt volt Tessáéval az Ejby Hovedgadén, ahol Tessa az édesanyjával, Monával lakott. Együtt éltek a házban Tessa három idősebb, fiú féltestvérével és Mona két nevelt gyerekével, akiknek a száma Bettina eltűnése után a felére csökkent.
Bettina szobája üresen tátongott. Tessa lenyúlt a szekrényből egy tollkabátot, amit Bettina soha nem adott neki kölcsön. Elmesélte, hogy az ágy úgy néz ki, mintha Bettina nem sokkal korábban kelt volna fel belőle, a sminkcuccai meg az asztalon hevernek, mintha alig pár perccel azelőtt használta volna őket. Furcsa, hogy egy nap kezdődhet teljesen átlagosan, az ember felkel, és kihúzza a szemét, aztán meg csak úgy eltűnik.
De hát ez történt. Bettina eltűnt.
1
Tessa nemcsak az unokatestvérem, hanem a legjobb barátnőm is. Az apukája, Jimmy, és az anyukám, Kirsten Marie, akit Kissernek szoktak szólítani, ikrek, és szinte Tessa és én is azok vagyunk. Két nap eltéréssel születtünk, és állandóan együtt lógtunk. Kisser azt mondogatta, hogy egymás életének a tanúi vagyunk, és ezt rá is írta arra a dobozra, amely a közös gyerekkorunk fényképeit rejtette: „Tessa és Jenny, egymás életének tanúi”.
Sem Tessa, sem én nem fáradtunk bele sosem a dobozban lévő fotók nézegetésébe. Az első képen még járni sem tudtunk, és ártatlan csodálkozással pislogtunk ki egy szófa alól. Később egymás kezét szorítottuk, és a hajuknál fogva húztuk magunk után a babáinkat, máshol teljesen elmerültünk a homokozásban, vagy nevetve pancsoltunk a kertben, esetleg foghíjasan vigyorogtunk egy repcemezőn. Amikor a faházamat kékre mázoltuk, az orrunkra is jutott a festékből, aztán egy ágon ülve lóbáltuk a lábunkat, a sárkányaink pedig fennakadtak egy fán. Hozzábújtunk Palle papához, akit mindketten imádtuk. Azóta megöregedett, de az öltözete semmit sem változott. Még mindig fekete nadrágot, inget, hózentrógert és Elbsegler sapkát hordott. A karját tetoválások borították, és az orrát még Hamburgban verték be, amikor fiatalkorában amatőr bokszmeccseken bunyózott. Az idő vasfoga a tetoválásait sem kímélte. Imádtuk nézegetni őket, amikor még látszott, mit ábrázolnak. Mostanra már csak kék pacák maradtak belőlük. Jimmy viszont furcsa módon most is annyi idősnek nézett ki, mint a képeken, és az apjához hasonlóan ő sem változtatott a stílusán. Ugyanolyan maradt a haja, a szakálla, a tetkói és a homlokára kötött piros kendő is. Kisser szerint már huszonnégy éves korában is harmincnak nézték, pont úgy, mint most, tíz évvel később. Kisserről nem készült túl sok kép, mert nem szerette, ha fotózzák. Nem volt megelégedve a külsejével, amit soha nem értettem, mert nekem a világon ő volt a legszebb. A gömbölyded idomai hableányra emlékeztettek, és minden reggel százszor végighúzta a kefét a hosszú, fekete haján. Amikor Jimmy le akarta fényképezni, mindig tiltakozott, de olyankor Jimmy bolondozni kezdett, az oldalát bökdöste, és a „Käsekuchen” szót kiáltotta, mire Kisser elnevette magát, és akkor elkattant a kép.
A Käsekuchen, azaz sajttorta nem az egyetlen német szó, amit használni szoktunk. Olyasmiket is mondtunk, hogy „Verdammt noch mal”, meg „ach so?” és „echt?”. Azért, mert Kisser és Jimmy édesanyja, Jutta mama, aki már meghalt, német volt, és Kisser és Jimmy Hamburgban nőttek fel. Az egész családunk kedvelte a németeket. Kisser, Jimmy és Palle papa az első kézből származó tapasztalataik miatt, Tessa és én pedig azért, mert mindig örömmel hallgattuk, amikor Palle papa szájharmonikázott, és az Auf der Reeperbahn nachts um halb eins című dalt énekelte. A hangja a zöld Cecil cigaretta miatt mélyen, borzasan zengett. Az Elbkiesel drazsét sem vetettük meg, amit Hamburgból szokott hozni.
Közeledett a tizennegyedik születésnapunk. Tizennégy éven keresztül voltunk egymás életének tanúi.
Kisser azt mondta, hogy ő és Jimmy is mindig egymás életének a tanúi voltak. Ennél értékesebb nincs a világon, tette hozzá, majd Palle papát idézte: „Az ember a családja kezét engedi el legutoljára.”
2
Tessa szerette a holdat, ezért én nem szerethettem. Választhattam a napot vagy a csillagokat, de a holdat nem, mert arra ő már lecsapott. Kisser, Jimmy és Palle papa tetováltak, és Tessa is tetováló akart lenni nagykorában, és ha kicsúszott a számon, hogy én is tetoválni szeretnék, akkor megcsípett. Néha azért is megcsípett, mert Jennynek hívnak. Palle papa szerette Bertolt Brechtet, és amikor megszülettem, rábeszélte Kissert, hogy a Koldusopera-beli kedvenc szereplője, Kalóz Jenny után nevezzen el. Tessát senkiről nem nevezték el, és ennek nem örült. Azért is szokott csipkedni, mert állítólag nagyon hasonlítok Jutta mamára, akit Palle papa istenített. Tőle örököltem a kék szememet és az arcomon lévő gödröcskéket, és Palle papa állandóan arról áradozott, hogy Jutta mamát a szeme és a gödröcskéi tették gyönyörűvé. Ilyenkor Tessa még erősebben csipkedett. Őt miért nem nevezték el senkiről sem, és miért nem olyan szép, mint a nagymamánk? Pedig amúgy szép volt. Nem nőtt túl nagyra, a haja színe májpástétomra emlékeztetett, a szeme mélybarna volt, és úgy hasonlított az anyukájára, Monára, mint egyik tojás a másikra, de ha ezt valaki meg merte jegyezni, teljesen kikelt magából. Persze nem a mostani Monára hasonlított, hanem arra, amilyen Mona fiatalon volt. Mielőtt mellrákja lett, és mielőtt rettenetesen lefogyott az elképzelhetetlen mennyiségű cigitől és sörtől, aztán pedig a feketekávétól és a rágcsától, amikor Jimmyvel együtt eldöntötte, hogy abbahagyja a piálást. A régi fotókon látszott, mennyire szép, de Tessát ez hidegen hagyta. Nem akart az édesanyjára hasonlítani, és dühítette, hogy én Jutta mamára hasonlítok, és a nevem miatt Palle papa állandóan német nótákra fakad.
Annak sem örült, hogy én lakom Bakkelyben, és nem ő.
Bakkely az a ház, ahol Kisserrel laktam a Bakkevej nevű úton. Palle papa Bakkelyben nőtt fel, és Tessa nem értette, miért nem lakhat ő is ott, elvégre Palle papa mindkettőnk nagyapja. Kisser és én ketten voltunk, mégis egy egész kétemeletes házat mondhattunk a magunkénak, plusz egy két részre osztott istállót, ami szinte teljesen üresen állt. Tessa ezzel szemben Monával, a három féltestvérével és Mona két nevelt gyerekével nyomorgott Ejbyben, és egy akkora szobával kellett beérnie, ami kétszer belefért volna az enyémbe. Még a verandánkon berendezett tetoválóstúdió is jóval nagyobb nála. Ráadásul osztoznia kellett a fürdőszobán is, nemcsak Bettinával, aki állandóan órákig piperészkedett (már mielőtt eltűnt), hanem a féltestvéreivel is, Casperrel, Dennisszel és Patrickkal, meg Michaellel, Mona másik nevelt gyerekével, akik rendszeresen lepisálták a vécédeszkát.
Palle papa valóban Bakkelyben született, ugyanúgy, ahogy a dédapánk is, akitől aztán megörökölte a házat, de esze ágában sem volt Samsøn maradni, ahová még a varjak sem jöttek három napi hideg élelem nélkül, ezért inkább bérbe adta. Vonzotta a nagyváros, először Aarhus, aztán Koppenhága, végül pedig Hamburg.
Sok évvel később Kissernek és Jimmynek ajándékozta a házat, és Kisser kivásárolta a testvérét, akinek inkább a pénz kellett. Hogy mire költötte, azt senkinek nem kötötte az orrára, csak az biztos, hogy vett egy csomó hanglemezt, amit mindenhová magával cipelt. Kisser el sem tudta képzelni, minek. Miért nem vesz egy discmant? De Jimmy kinevette. Palle papához hasonlóan odavolt a bakelitért, és soha nem vetemedett volna arra, hogy Bob Dylant, David Bowie-t vagy a Rolling Stonest CD-n hallgassa. Hát Kisser teljesen megőrült? De a lenyűgöző lemezgyűjteményétől eltekintve soha nem volt semmije, amit Tessa nagyon unt. Amikor Bakkely miatt morgott, mindig azzal próbáltam megnyugtatni, hogy ha majd egyszer az enyém lesz, akkor természetesen megkapja a felét.
3
Mindig úgy gondoltam, hogy Tessával nehéz lenne kijönni, ha nem lenne annyira édes.
Soha senkinek nem hiányoztam annyira, mint Tessának, és senki nem örült nekem annyira, mint ő, ha nagyritkán pár napig nem találkozunk. Senki nem csikizte elalvás előtt a karomat olyan fáradhatatlanul, mint ő, senki nem nevetett úgy a hülye sztorijaimon, mint ő, és senki nem választott engem olyan gyorsan, mindenféle tétovázás nélkül, mint ő, bármiről is volt szó. Emlékkönyvről, rajzokról, amikor a suliban csoportokba kellett rendeződni, vagy amikor sütin osztoztunk, mindig rám gondolt először.
Az szerencsére soha nem zavarta, hogy Palle papa mindkettőnké. Talán azért, mert a szememtől és az arcomon lévő gödröcskéktől eltekintve soha nem különböztetett meg minket. Mindkettőnket diócskának szólított, mert szerette a diót, és gyakran mondogatta, hogy egy unoka jó, és két unoka több mint kétszer olyan jó, ami miatt úgy éreztük, hogy együtt vagyunk a legértékesebbek. Ha én kaptam tőle valamit, Tessáról sem feledkezett meg. Ezenkívül volt egy titkos klubunk, ahol Palle papa titkait őriztük.
– Megesküsztök öregapátok életére és az északi félteke összes csillagára, hogy egyetlen teremtett léleknek sem jár el a szátok? – kérdezte. Egymásnak döntött homlokkal fogadtunk hallgatást.
Általában olyan titkokról volt szó, amiket főleg Kissernek nem szabadott megtudnia. Mennyi fagyit ettünk, amikor meglátogattuk Palle papát Aarhusban, vagy hogy átugrottunk a tetoválóstúdiójával szemben lévő kocsmába, és késő éjszakáig kockáztunk a betintázott haverjaival. Néha egyenesen hazudtunk is, mondjuk arról, hogy elmentünk-e fürödni.
– Voltunk a fürdőben, ugye, diócskáim? – kérdezte Palle papa, mire Tessa és én heves bólogatásba fogtunk. Naná, hogy voltunk!
– Köztünk marad, igaz? – kacsintott mindig ránk,
amikor a titkokról beszéltünk. Előfordult, hogy belém mart a lelkiismeret-furdalás Kisser miatt, aki nem győzte hangsúlyozni, hogy nem szabad hazudni azoknak, akiket szeretünk. De amikor Palle papa rám hunyorgott, és alig észrevehetően megveregette a zsebét, hogy emlékeztessen a tízesre, amit óvatosan, Kisser sasszemét kijátszva dugott a pólóm zsebébe, hogy arra költsem, amire csak akarom, akkor igazából örültem a közös titkunknak.
