Budapest tele van rejtett és jól látható érdekességekkel, a történelem megbújik minden térkőben, téglában és tetőcserépben. Muszatics Péter Budapest most című könyvében egyetlen lépést sem tudunk úgy tenni a fővárosban, hogy ne látnánk valami történelmileg jelentős vagy kulturálisan érdekes elemet a városból. Itt a graffitik, az emléktáblák, a szecessziós és brutalista épületek kavalkádja egy olyan utazást biztosít, ami még az ős budapestieknek is rengeteg újdonsággal szolgál majd. Muszatics nem egyszerűen a város történelmét dolgozta fel, hanem egy részletes és érzékeny stílussal megírt városesszében építette újra Budapest sok éves és sokszínű városát. Olyan, mintha Márai Sándorral vagy Szerb Antaltal közösen csavarognánk a főváros utcáin.
Muszatics Péter: Budapest most (részlet)
RESTAURATEUR
A hosszú sorompókat, úgy látom, ötpercenként eresztik le, de általában gyorsan fel is húzzák őket. A vonatok többnyire nem állnak meg a Rákosrendező állomáson. A biztonság kedvéért egy táblára mégis kiírták: „10 percen túl is zárva tartható max. 34 percig naponta 1x”. A „34” ragasztott, valószínűleg a sokadik percmódosítás. A hosszú rudakat is láthatóan sokszor festették már, piros-fehér csíkjuk csillog az összefirkált állomás, a támla és ülés nélküli padok, a jellegzetes alacsony kő vasúti korlát mellett. Óriási talpfa-rakások – vannak itt bontottak és újak is – mögött vékony vastorony látszik, fönt kiszélesedik, nagy hangosbeszélő van a szélén. Csupa jellegzetes, ezerszer látott vasúti kellék. A graffitik is. A „cipoe” szót különösen nagy betűkkel írták, mint sok helyen a városban. Talán minden budapesti látta már ezt a szót, de valószínűleg kevesen emlékeznek rá, elmosódó, makacs jel a legváratlanabb helyeken. A rengeteg sínpár mögött előtűnik a „Biodóm” fém- és üvegszerkezete, fölötte pedig egy kerek, piros-fehér csíkos léggömb.
Két sorompó között, a sínek mellett a „Manó büfé” írásmódja a régi Utasellátók emblémájára emlékeztet.
A műanyag matricát kiszívta a Nap, szélei rojtosak, alig lehet kibetűzni. A pult előtt sárga veranda-szerűség. Egy kopott asztalra Magyarország Alaptörvényét tették.
Mellette egy DVD, akciófilm, a Karate tigris 3., kibetűzöm a sztárok nevét, még nem hallottam Loren Avedonról és Keith Vitaliról. A sok összevissza vezeték között egy régi párizsi abszint-reklám és darts-tábla, a fapad mellett görgős irodai szék. A büfé egyik specialitása a rántott tarja – majonézes káposztasalátával embert próbáló étel lehet. A Budapesti Vasutas Sport Club pályái a sínek mögött kezdődnek, a vasúti igazgatási épületekkel szemben. Homokos a talaj, a foghíjas, kátyús macskaköves út után hosszú, kietlen vasbeton fal kezdődik, vasgerince sok helyen előtűnik. Fölöttem két felüljáró dübörög, mellettem kövezett, aszfaltozott parkoló. Az oldalában kevés fű és sok vékony facsonk. Úgy látszik, fiatalon vághatták ki őket. A sok út, a vasúti és a villamossínek találkozásánál óriási a zaj. A sínek mellett alkalmi hajléktalanszállás.
Vajon mennyit láthatnak ebből a szomorú kevercsből a magasból, a városligeti léggömbből?
A legtöbben a belváros, az Andrássy út felől közelítik meg a Városligetet. A sugárút felől a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Műjégpálya, a Vajdahunyad-vár látványos sziluettje mögött bukkan csak elő a park zöldje. Innen a Liget fonákját látjuk. Aluljáró visz a túloldalra, a folyosó tele van vidám rajzokkal, kék madarakkal, zöld lovakkal, piros gombákkal, láthatóan gyerekrajzok, van itt villamos és ház, eső és szivárványszínű ernyő, fenyő és virág, fekete kutya és barna cica. „Szeretlek Erzsébet”, írta valaki melléjük. Zugló neve zöld fát formáz, alatta zöld szív – a kerület határán vagyunk, Herminamező és Istvánmező szélén. Sínek között, a felüljáró alatt érek a felszínre. Rövidesen egy másik, szélesebb aluljáró következik, ez klasszikus graffitikkel van összefújva, a legtöbb szöveg olvashatatlan, az ezüstösen csillogó masszában öreg farmerkabátos gitáros játszik. Sínzaj, autózaj, vonatzaj keveredik a zenével, a betonlapokon áthajtó kocsik döccenése és a kanyarodó villamos remegtetik a talajt.
Kiérek a Városliget szélére. Oldalt az egykori Vidámpark hullámvasútja és a Biodóm. Előtte ovális betonteknő, benne csenevész, talán kipusztult fácska, a teknő fekete földjében fekete öntözőcsövek kanyarognak, mellette csupasz fehér villanyvezetékek. Gondolom, lámpa került volna mellé. „Biodome is closed!”, írja az ovális, játékos főbejárat ajtaján a felirat.
Hirtelen felbukkan néhány fekete és szürke marha a kerítés mögött – utóbbiaknak hosszú, íves, előbbieknek rövid, recés szarvaik vannak.
Utánuk „törpe kerék” bukkan elő, egy apró óriáskerék, üzemen kívül, körülötte műanyag hattyúk, sárkányok, székek, rozsdás kerítésdarabok – és egy kékszemű kiselefánt, aki földgömbön áll. „Holnemvolt”, írták a kerék aljára.
„Gebaut im Jahre 1909”: a hatszög alakú szecessziós, díszes pavilonban „Ringelspiel”, ringlispíl, gyönyörű műlovak, gyönyörű díszek között. Aztán két óriási zöld fémsárkány következik, „gyermek- és ifjúkorukat”, mint mellette olvasom, a Lánchíd pesti hídfőjénél töltötték, „ha kellett, jégtörő feladatokat is elláttak.” Budapesten sok tárgy bukkant fel már váratlan helyeken, sok intézmény változtatta a helyét – ki tudja, a „Frederiknek és Fedornak” nevezett sárkányok hogy kötöttek ki végül az Állatkert egyik bejáratánál.
Aztán egy kopott, színes rudakkal bordázott kocka következik, a tetején színes neonbetűk, a falán bohóc, zsonglőr, szép akrobatalány. „Nincs mááásik”, hirdeti a Fővárosi Nagycirkusz, bejáratánál a zöld szőnyeg elszakadt, a járda előtte töredezett, oldalában ezer kacatot dobáltak össze.
Szemben a Széchenyi Fürdő óriási, decensen kopott tömbje. Nemrég, amikor külföldiekkel érkeztünk Budapestre, és kocsival elmentünk előtte, azt gondolták, ez a Parlament épülete.
Az Állatkert tornyain erdélyi és indiai minták keverednek, a szecessziós kovácsoltvas kerítésen szarvasok, elefántok, oroszlánok. A főkaput két elefánt őrzi, mellettük két majom vicsorog. Előbukkan a híres Gundel, régen állatkerti étteremnek is hívták – meg „Wampeticsnek” is, a korábbi tulajdonos után. Johann Gundel Ansbachban, Bajorországban született. Fia, Károly már a gyorsan fejlődő Budapesten, ahol Törleyhez és Zwackékhoz hasonlóan egy egész iparágat modernizált. Több éttermet vezetett, „nagyvendéglőket”, ahol nemcsak a kiszolgálás és a konyhai munka volt tökéletes, hanem a receptek arányai is. Gundel jól ismerte a francia konyhát és a sok forrásból táplálkozó magyart is. Finomított, arányosított, néhol könnyített – elég csak gulyásvariációt végignézni.
Az étterem logóját Milton Glaser tervezte, a főkapu két elefántja alatt a G-betű finom ívvel egészen az l-ig csavarodik. Az „I Love New York”-logo zseniális grafikusa remek munkát végzett, és George Lang is, a nemkevésbé zseniális New York-i restaurateur, a Café des Artistes és más éttermek kitalálója és tulajdonosa, aki Láng Györgyként született Székesfehérváron. 1992-ben hazajött, és kemény munkával visszaadta a Gundel régi fényét. Azóta újra elhalványult ez a fény, de még pislákol.
„The most famous Hungarian Café Patisserie Restaurant”, ahogy az étterem magát a bejáratnál hirdeti, kopottas, az épület és környéke néhol gondozatlan.
A ház falán emléktábla: itt született Latinovits Zoltán, „a magyar színjátszás legendás alakja”, Gundel Károly unokája, a szerb-bajor származású, magában a magyar művészlét minden feszültségét, meghasonlottságát és érzékenységét hordozó színész. A Gundel Károly út elején álló erdélyies Bagolyvár étterem, amit Lang a kedélyesebb-családiasabb étkezések helyszínének szánt – és az is volt, tanúsíthatom –, zárva.
Lang nemcsak remek vendéglős volt, hanem kitűnő író is. Ein Kompendium kulinarischer Kuriositäten című könyvét Esterházy Péter édesapja fordította – németre. Esterházy Mátyással találkozunk majd egy másik étteremben, a könyv pedig németül is éppúgy remeklés, mint az eredeti angol szöveg.
A sok-sok kulináris érdekesség és pletyka között nem szerepel a Gundel-palacsinta története; könnyen lehet, hogy Lang nem tudott róla.
Amikor először hallottam, én is butaságnak véltem, pedig minden jel arra mutat, hogy igaz.
Amikor Márai Sándor tiszteletére bankettet rendeztek a Gundelben az 1940-es években, a desszert a felesége, Matzner Ilona régi családi receptje alapján készült. A diós-kandírozott narancshéjas, forró csokoládékrémmel leöntött palacsinta olyan népszerű volt, hogy Gundel Károly fölvette az étlapra Márai-palacsinta néven. De amikor az író 1948-ban emigrált, és azontúl a nevét sem lehetett kiejteni, egyszerűen átnevezték Gundel-palacsintává. A diktatúra negyven éve alatt az édesség olyan népszerű, neve olyan ismert lett – nemcsak a Gundelben, hanem országszerte – hogy „visszanevezése” már szinte lehetetlen.
Fotó: Katharina Wagner
